Kortársunk Shakespeare 2019. december 4.

ppke.hu
Jan Kott, a neves lengyel irodalomtörténész címben jelzett műve juthat eszünkbe az alábbiakat olvasva: „A pályázat célja, hogy feltárja Shakespeare színházi befogadástörténetét 1989 után a V4-es országokban és Romániában. A kutatás Shakespeare színházi befogadástörténetének nemzetközi aspektusait vizsgálva térképezi fel a régió közös kulturális örökségét, a különbségek mellett a közös múltból adódó hasonlóságokat.”

Ez szerepel abban az anyagban, amelyet a Visegrád Alaphoz (Visegrád Fund) nyújtott be egy, Shakespeare művészetével és befogadástörténetével foglalkozó nemzetközi kutatócsoport. A kutatási projekt koordinátora, Almási Zsolt, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem (PPKE) Angol-Amerikai Intézete Angol Nyelvű Irodalmak és Kultúrák Tanszékének docense.

Kik és milyen céllal hozták létre a Visegrád Alapot, amely támogatja kutatásukat? 
A négy visegrádi ország, a V-4-ek, tehát Csehország, Lengyelország, Magyarország és Szlovákia hívta életre azt a közös alapot, amelyhez pályázni lehet kutatási programokkal. Kutatócsoportunk a közös kulturális értékek címszó alatt adta be pályázatát, s nyertük el a másfél évre szóló támogatást.

Shakespeare befogadástörténete 1989, tehát az úgynevezett rendszerváltozás után Közép-Európában, közelebbről a V-4 országokban. Milyen alapgondolatból indultak ki?
Annak vizsgálatát tűztük ki célul, hogy melyek a közös vonatkozási pontok Shakespeare befogadástörténetében. Milyen változásokkal találkozunk a korábbi évtizedek Shakespeare-interpretációival összehasonlítva, s ezek hogyan képezik le a bekövetkezett társadalmi változásokat, az aktuális közbeszédet? Hogyan válnak a klasszikus művek aktuálissá adott korban? 

A színház mindig izgalmasan képezi le a társadalmi változásokat. Időről időre formálódik a klasszikus művekhez való viszony, miközben ugyanazon alkotásokról van szó. Kutatási programjukban – a közép-európai térség hasonlósága ellenére is – nyilván megmutatkoznak majd az egyes országokban jelentkező különbözőségek is. Kikkel dolgoznak együtt?
Tizennégy kutató vesz részt a projektben. Többen magyar egyetemekről, az ELTÉ-ről, a Pécsi Tudományegyetemről, s a PPKE-ről mi hárman, Dr. Földváry Kingával és Dr. Reuss Gabriellával. A többi munkatárs cseh, szlovák és lengyel egyetemekről érkezett, illetve a csoporthoz tartozik két román kutató is, aki közül az egyik Angliában, a Worcester Egyetemen tanít. A pályázat ugyanis lehetővé teszi, hogy nem visegrádi országokból származó szakemberek és egyetemek is részt vehessenek a projektben. Ezért gondoltunk arra – mivel a román befogadás is relevánsnak számít –, hogy román kollégákat is bevonjunk. Így áll össze hat ország tizenegy egyeteméről a tizennégy Shakespeare-szakértő.

Milyen kutatási módszert követnek?
Mindenki a saját országában jelentkező tendenciákat vizsgálja. A hat magyar kutató is a shakespeare-i színházi befogadástörténet más és más aspektusát vizsgálja. A projekt folyamán hangoljuk össze a munkamódszereket, annak érdekében, hogy hasonló gondolatok mentén dolgozzanak a különböző országokban és egyetemeken dolgozó kutatók, majd a megvalósítás későbbi stádiumában az elért eredményeket egységbe foglaljuk.
Meg kell találnunk a közös nevezőket, majd ezekre építhetjük a kutatásokat: mi történt az egyes országokban a fordítások, a szöveghasználat terén, vizsgáljuk a színházi befogadás egyéb vonatkozásait, s hogy ezek milyen módon jelentkeznek a különböző színháztípusokban. A nagy nemzeti színházak ugyanis egészen másként dolgoznak, mint egy művészszínház vagy kísérleti, alternatív színház.

A munka végén tanulmánykötet születik az egyes tanulmányokból?
A Theatralia című, nemzetközi ERIH+ besorolású folyóirat tematikus számában közöljük eredményeinket, amely folyóirat rendelkezik nyílt hozzáférésű online felülettel is, és ezáltal elérhetővé válik a szakma és az érdeklődők számára is, nemcsak azoknak, kik fizetni tudnak.

Hol tart a kutatási program?
A kezdetén járunk, hiszen októberben írta alá a Visegrád Alap és a PPKE a kutatócsoport működéséről szóló szerződést. Az első konferenciát december 2-3-án rendeztük a PPKE-n, mind a tizennégy kutató részvételével. Meg kell említenem még egy szakembert, aki sajnálatos módon nem adta be időben pályázati anyagát, így a projektből ki kellett hagyni őt, de továbbra is velünk dolgozik.
Még két műhelytalálkozót (workshop) tervezünk a másfél év során, amikor finomítjuk a tanulmányokat, megbeszéljük, milyen kutatási irányokat kell még figyelembe vennünk, hogy az olvasó minél teljesebb képet kaphasson a Theatralia lapjain.

Ön melyik területtel foglalkozik?
Azt vizsgálom, hogyan használják Shakespeare szövegeinek új fordításait a kőszínházakban. A klasszikus fordítások mellett kérdés, melyik újabb változatot alkalmazzák a kortárs bemutatók során. 1989 előtt a konzervatív hozzáállás volt jellemző, lehetőleg a hagyományos fordításokat, Arany János, Vörösmarty Mihály és mások szövegét használták. A rendszerváltás környékén egyre inkább igényelték az új fordításokat, mert a mai közönség nehezebben érti a klasszikusok nyelvezetét, és a színészek is jobban érzik magukat a jelenhez közelálló beszédben.
Megindult tehát a shakespeare-i életmű újra fordítása, s ezzel párhuzamosan megnőtt a rendezők szabadsága. Fellazultak a nézők támasztotta elvárások, egyre bátrabban lehetett hozzányúlni a szövegekhez, még a konzervatívabb kőszínházakban is.
Munkám során egyetlen darabra, a Machbetre koncentrálok, ennek két bemutatójával, színházi adaptációjával foglalkozom. 2014-ben a Pesti Magyar Színházban Horgas Ádám rendezte az egyik vizsgált előadást. Összesen háromszor játszották, mert időközben új igazgató került a színház élére, s levette a darabot a műsorról. Szikszai Rémusz rendezésében a tatabányai Jászai Mari Színház 2018-ban mutatta be a művet. Mindkét rendező bátran nyúlt Shakespeare szövegéhez.
Abban a kontextusban igyekszem elhelyezni a két előadást, hogy mennyiben másféle adaptációk, mint a napjainkban is játszott Machbet az Örkény Színházban. Ez utóbbi erőteljesen átírt szövegváltozatot használ. Az általam vizsgált két előadásban – mint utaltam rá – valamelyest konzervatív módon nyúlnak a szöveghez. Horgas Ádám Kállay Géza fordítását használta, Szikszai Rémusz pedig három fordításból dolgozta össze saját verzióját.
Kutatásomban arra fókuszálok: hogyan használják az újabb fordításokat, illetve – ami mindig is jellemezte a kőszínházi gyakorlatot – elhagytak-e egyes szövegrészeket, esetleg megváltoztatták-e a jelenetek sorrendjét, összevontak-e szerepeket, és hogy mit tettek hozzá a tragédia szövegéhez? Mindkét esetben bátran beleírtak a szövegbe, és ez izgalmasan alakította az előadást.
Szikszai Rémusz például Duncan király beszédéhez, amely Shakespeare-nél igen rövid, és arról szól, a jövőben már nem választani fogják az uralkodót, hanem az elsőszülött fiúgyermek örököli a skót trónt, hozzáírt legalább hatvan sort, drámai jambusban. A magyar közönség számára ugyanis nem egészen világos, amit a király röviden közöl az eredeti szövegben. A szövegbetoldás szépen elmagyarázza a korábbi helyzetet és a királyi döntés indokait. 
A betoldás egyfelől magyarázó jellegű, másrészt nagyon szemléletesen hangolja a darabot a mai közbeszédre. Az előadásnak ugyanakkor nem célja a politikai aktualizálás, a szövegbetoldások és a rendezés nem is a politikai viszonyokra helyezi a hangsúlyt, sokkal inkább Lady Macbeth és Macbeth viszonyára. A betoldások nem ütnek el a darab egészétől, emelkedett nyelvezeten szólnak a többi szereplőhöz, illetve a közönséghez.

Milyen mértékben lehet belenyúlni egy szövegbe, anélkül, hogy az interpretáció meghamisítaná Shakespeare-t vagy bármely más szerzőt?
Nem gondolom, hogy egzakt módon meg lehetne ezt határozni. A magam részéről annak vagyok a híve, hogy bátran alakítani lehet a szövegeket. Nincs elvi kifogásom az Örkény Színház Kertész utcai Shaxpeare mosó címmel előadott Rómeó és Júlia adaptációval szemben sem. Érzékletesen alkalmazza a darabot a kortárs magyar világra. A szereplők azon a nyelven beszélnek, ahogyan a Kertész utcai autómosóban az emberek; a fiatalok szóhasználatával, megjelenik a szubkultúra, a manapság divatos zene, s a színpadi látvány is ehhez igazodik.
Amíg az előadás koherensen, a saját maga meghatározta képi és tematikus világnak megfelelően közvetít valamit a közönségnek, nyugodtan alakítható az adaptáció. Tudnunk kell, Shakespeare nem kizárólag művelt közönségnek szólt a darabjaival, drámái saját korában a populáris kultúrához is tartoztak. Később aztán a magas kultúra részévé váltak.
Baz Luhrmann rendező Rómeó + Júlia című filmje szövegkezelésében meglepően konzervatív, de látványvilága nagyon is kortárs. Elrugaszkodik az eredeti Rómeó és Júlia korától, de a szerelem és az erőszak kapcsolata, amely nagyon fontos a populáris kultúrában, kitűnően kirajzolódik, ezért – azt gondolom – jó filmről beszélhetünk.

A színház a legközvetlenebb módon reagál a környező társadalmi valóságra a művészeti ágak közül.
Ennek elkerülhetetlen része a politikai aspektus. Nem kívánok állást foglalni abban, helyes-e, ahogyan a színház adott esetben reagál a politikai helyzetre, én csak annyit állítok, hogy a színházban – ez érvényes a Macbeth-re is – a közbeszédről van szó. A színház mindig a közbeszédre hangolt. 1989 előtt ugyanez volt a helyzet, csakhogy akkor nem feltétlenül a szöveg szintjén, hanem egyéb színházi eszközöket használva. A politikai jelentésréteg megmutatása ma sokkal közvetlenebb formában érvényesül.

x