Várakozni – derűs lélekkel 2017. december 18.

Adventi gyertyagyújtás a bölcsészkaron – ppke.hu

Adventi gyertyát gyújtottak a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karán, december 6-án. Hodász András egyetemi lelkészt kérték fel néhány gondolatra az eljövetel négyheti liturgikus idejének kezdetén. Az advent szó ugyanis eljövetelt jelent. A latin adventus Domini kifejezésből származik, s Jézus Krisztus születésére utal.

A tizenkilencedik zsoltár szavaival kezdődött a lelki program. Summo caelo egressio... Kijön a magas mennyből... hangzott fel gregorián dallammal. András atya bevezetésként saját egyetemi éveit idézte fel: „Amikor a 2000-es évek elején a PPKE piliscsabai campusára jártam, s láttam, hogy időről időre feltűnik az egyetemi lelkész, fekete reverendában, s az aulában várta a hallgatókat, sosem mentem oda. Biztosan közhelyes megállapítások hangzanak el, s mint minden „lelkes" egyetemista, én is lázadtam az ilyesfajta programok ellen. S most engem kértek meg néhány gondolat közreadására."

Az egyik előadóban a tanári asztalon az adventi koszorú, a háttérben kivetítve még hatásosabb, s érkeztek... elsősorban a tanárok és a kar dolgozói közül néhányan. Azt szokták mondani, a hitet nem szabad – nem lehet – mennyiségi kérdésnek tekinteni.

András atya a maga közvetlen stílusában, de az adventus Domini lelkületével arra hívta a jelenlevőket, hogy „készítsünk közösen interaktív adventi koszorút". A koszorú négy anyagi összetevőjéhez adott egy-egy szempontot, hogy ennek alapján mindenki a lelkében alkossa meg. „Minden koszorú úgy fog kinézni, amilyen az ember maga."

Advent: várakozás az Úrra – s egyben (elválaszthatatlanul ettől) szembesülés. Kísérlet arra, hogy az önmagunkban önmagunkról hordott, sebzett, olykor eltorzult képet szembesítsük azzal, amilyenekké válhatnánk. S megkezdődött a koszorú készítése.

„Legalapvetőbb összetevője a zöld ág. Mindig a remény színe volt, amelyet annyira vártak Noé bárkájában, a visszatérő galamb szájában. A zöld azt jelenti az adventi koszorúban, hogy várjuk reményünk beteljesülését, Krisztus eljövetelét. De tegyük fel a kérdést: kinek az életébe tudunk reményt vinni egy-egy aprósággal? Ki az közvetlen környezetünkben, akinek segíthetünk, hogy továbblendüljön abból az állapotból, amelyben éppen megfeneklett, vagy kikerüljön abból a szükségből, amelybe belekerült.

Embertársainknak sokszor nem is anyagi, mint inkább érzelmi, társadalmi, szociális segítségre van szüksége; hogy annyit mondjunk az irodában mellettünk ülőnek: de jó, hogy ma is látlak. Mi úgy szoktuk kezdeni a vasárnap esti szentmisét a plébánián a bevezető szavak után: – Fordulj oda a másikhoz, s mond neki, hogy örülsz, mert látod őt. És az embereknek egy ilyen egyszerű mondat hallatán felderül az arcuk. Lehet, hogy valakinek most éppen ennyire van szüksége.

Az adventi koszorú második összetevője a négy gyertya, amelyek közül az elsőt gyújtottuk meg. A gyertya a világosság, Krisztus világosságának szimbóluma. Gondoljuk át: hol van szükség életünkben Krisztus világosságára? Különböző emberek, különböző élettörténetekkel, különböző helyzetekből érkezünk ide. Mindenki mással küzd, mindenki másutt tapasztal sötétséget az életében. Egyetlen közös dolog van bennünk: hogy mindannyian találkozunk ezzel a sötétséggel. Jó lenne, ha a mai napon egy fohásszal, egy gondolattal megkérnénk az Úr Jézust, világítsa meg életünk egyik homályban, sötétben lévő területét.

Lehet, hogy valaki éppen válaszút előtt áll, s nem lát világosan, lehet, hogy olyan sötét folt terpeszkedik az életében, amellyel már régóta küzd; olyan valami, amely folyamatosan fenyegeti a fényt az életében. Másként: folyamatosan fenyegeti az istenkapcsolatát. Esetleg egy vissza-visszatérő kísértés vagy bűn.

Amikor a gyertyára nézek, az jut eszembe: Jézus megígérte nekünk, hogy ő lesz számunkra a fény, és velünk marad a világ végéig. Ő a mi húsvéti fényünk, felkelő napunk, világosságunk.

A koszorún tobozt, fahéjat látok. Szokott még rajta lenni dió vagy mandula. Mindenképpen valami kemény. Talán mindannyiunk életében akad olyan mozzanat, amelyben kemények vagyunk – túlságosan is kemények, makacsok. Egy rossz tulajdonság, amellyel már régóta küzdünk. Olyan jó lenne, ha elhatároznánk, hogy változtatunk legalább egyik rossz tulajdonságunkon. Fontos, hogy az elhatározás gyakorlati legyen és megvalósítható.

Csak az a terv valósítható meg, amely konkrét. Szeretnék kevésbé morcosan viselkedni munkatársaimmal – ez így nem megy. Azt tudom tetté váltani, ami mérhető. Mostantól kezdve például naponta csak háromszor kritizálom munkatársaimat. Ez már olyan lépés, amellyel minden este el tudok számolni magam előtt: több volt, mint három, vagy nem. (Persze nem kell a három lehetőséget feltétlenül kimeríteni...)

Amikor rossz tulajdonságainkról elmélkedünk, és elhatározást szeretnénk tenni, a legfontosabb mozzanat, hogy olyan lépésre szánjuk el magunkat, amely megtehető. Ne akarjunk akkorát lépni, hogy ettől mindjárt el is veszítsük lelkesedésünket és bátorságunkat. Egyetlen kicsi lépés, de az legyen nagyon konkrét.

Ha szeretnénk többet imádkozni, ne úgy fogalmazzuk meg magunknak: ebben az adventben gyakrabban imádkozom, hanem inkább így: ebben az adventben elmondok legalább napi egy tized rózsafüzért vagy egy zsolozsmát. Vagy a true warriorok, az „igazi harcosok" (szólt ki megnyerő humorral az atya) egy teljes rózsafüzért elmondhatnak, amely huszonkét és fél perc. Ennyi idő alatt lehet eljutni az egyetemről a Széll Kálmán térre...
A koszorút – s ez a negyedik összetevője – általában szalag fonja körbe. A mi életünkben ez a szalag az imádság, amely minden tettünket, minden percünket, cselekedetünket, életünk valamennyi területét átfonja. Tegyük oda saját adventi koszorúnkhoz: újítsuk meg imaéletünket!

Az imádság keresztény életünk alapja és legfontosabb összetevője. Tudom, egy pap szájából ez kissé közhelyesen hangzik... De mégis: ha megkérdezem az egyszeri kamasz fiút, aki éppen nagyon szerelmes az egyszeri kamasz leányba, hogyan fejezi ki szerelmét a másikkal szemben? Nyilván nem úgy, hogy otthon ül és játszik a számítógépen, s nem vesz tudomást a másikról. Sokkal inkább keresi a társaságát, beszélget vele, közös programot szervez. Elő van írva, hogy aki szerelmes, minél több időt töltsön a másikkal? Nincs, de azért teszi, mert szeret időt tölteni a másikkal.

A keresztény imádságnak is alapvető táplálója a szeretet – az Isten iránti szeretet. Ha azt érezzük imaéletünkben, hogy untat minket vagy nehezen megy, netán szárazon darált szöveg az ima, nem az az oka ennek, hogy rossz technikával imádkozunk, hanem az, hogy nem szeretünk eléggé.

Az imádságban való növekedés az Isten iránti szeretetben való növekedést jelenti. A szerelmes fiúnak nem unalmas egész estén át azt ismételgetnie, hogy szeretlek, angyalom, ugyanígy egy imádkozó embernek, aki rajong Istenért, nem unalmas azt ismételgetnie, hogy Üdvözlégy Mária, kegyelemmel teljes, az Úr van teveled...

Tekintsünk imaéletünkre, és újítsuk meg szeretetünket Isten iránt. Ebben is lehet nagyon konkrét elhatározásokat tenni. Fontos újra és újra tudatosítani, hogy az imádság nem technika, hanem kapcsolat; olyan kapcsolat, amelyet a szeretet jár át. Ha szeretnénk jobban imádkozni, tanuljunk meg jobban szeretni.

Így alakul ki az az adventi koszorú – egy-egy apró mozzanattal, amelyet mindenki saját magának készít. Fontos, hogy karácsonyra felkészüljünk, és ne kikészüljünk" – fejezte be András atya finom iróniával, s vidámabb lélekkel távozott mindenki.

Néhány percre megállítottam az egyetemi lelkészt: Az egyetemista korú ifjúságnak milyen a viszonya a valláshoz, életükben szerepet kapnak-e a hit által fölvetődő végső kérdések?

„Kamaszkorban, amikor válságba kerül a gyerekkori világkép, válságba kerül a gyermekkori hit is. Ha valaki katolikus családban nőtt is fel, mégis elveszítheti addigi hitét, gyökeresen megváltozik a hitfelfogása. Ez egyébként nem baj, szükséges fejlődési mozzanat, amikor az Istenről alkotott gyermeki elképzelésnek át kell alakulnia felnőtt, már biztosabb hitté. Csakhogy olyan átmeneti időszakkal jár ez, amely akár évekig tartó ateizmusban jelentkezik.

Az egyetemisták jobbára már túljutottak a kamaszkoron, ezért kulcsmozzanatnak tartom, hogy segítsük őket visszatérni a hithez. Ebben felértékelődik a kortárscsoportok, az egyetemi keresztény közösség szerepe. Kevésbé van szükség ezen a téren az olyan típusú előadásokra, amikor ők ülnek és hallgatnak, valaki meg előad nekik – sokkal inkább a közösségi beszélgetéseket, közösségi programokat igénylik.

x