Aki már a babakocsiban is híreket nézett 2018. február 2.

A magát laptoppal a sarokban ülő magányos farkasnak definiáló Juhász Rita még nincsen harmincéves, és már besöpört egy médiadíjat. Az egykori pázmányos szerint a bölcsészkar szerethetőségének titka a fantasztikus hallgatói közösségben rejlik.

Mindig is belpolitikával szeretett volna foglalkozni, már a babakocsiban is híreket nézett. Sokáig híradózásra készült, és bár állt már kamera előtt, mégis maradt a tartalomkészítés kicsit kötöttebb, keretek közé szorított műfajánál, a hírügynökségi tudósításnál. A magát laptoppal a sarokban ülő magányos farkasnak definiáló Juhász Rita még nincsen harmincéves, és már besöpört egy médiadíjat. Az egykori pázmányos szerint a bölcsészkar szerethetőségének titka a fantasztikus hallgatói közösségben rejlik.

 

– Mennyiben segítette a Pázmányon szerzett tudás, és mennyiben járult hozzá a karrieréhez?  
– Életem egyik legjobb döntése volt, hogy a Pázmányon kezdtem kommunikációt tanulni. Teljesen véletlenül kerültem oda, egy ismerősöm ott végezte felsőfokú tanulmányait, nagyon tetszett neki az egyetem légköre, ő ajánlotta. Mit veszíthetek? – gondoltam, majd elmentem a nyílt napra. Rögtön megfogott az egész hangulata, varázsa, még mielőtt bárkivel is beszéltem volna. Részt vettem előadásokon, beszélgettem egyetemi oktatókkal, és nagyon meggyőzött az egész. Nyilván a szakmai részét akkor még nem láttam, de azt igen, hogy mindenki jókedvű, nagyon szimpatikusak voltak az emberek, és a hozzáállásuk, a választásomat ez inspirálta. Szerencsére fel is vettek, 2010-ben kezdtem az alapképzést, és óriási szerencsém volt, mert az évfolyamom kivételes évfolyam volt, nagyon sok tehetséges emberrel találkoztam, sokat tudtuk segíteni egymást, mindenki másban volt jó. Fantasztikus közösség alakult az évek során.

– A Pázmány szerethetőségének egyik titka valóban a nagyon jó közösség. Tapasztalatom szerint az ott végzettek 99 százaléka osztja ezt. A pázmányosok összetartók, sokszor tapasztaltam már, hogy a diploma után is segítik egymást. Érzékelt hasonlót?
– A tanulmányok alatt volt inkább jellemző az összetartás, ha csoportban csináltunk valamit, mindig ütősre és jól sikerült. Nagyon egymásra tudtunk hangolódni, mindenki azt a feladatot kapta, amiben igazán jó. Ami nekem még nagy segítség volt, hogy az alapképzés elvégzését követően, a mesterképzéssel egy időben jelentkeztem a Pázmány és az MTVA közös szakirányú továbbképzésre, ahol jó néhány tanárommal újra találkozhattam.  Még tovább tudtam tőlük tanulni, ha úgy tetszik, tripláztam. A szakirányú képzésen tanítottak pázmányos tanárok, és MTVA-s szakemberek is, nyilván megbeszélték egymás között, hogy melyik hallgatónak miben van tehetsége. Szerintem a pázmányos tanáraim rólam alkotott véleménye is segített abban, hogy később el tudtam helyezkedni az MTVA-nál.

– Ki az az egyetemi oktató, akit mindenképpen kiemelne?
– Speidl Zoltán tanár úr volt az egyik legjobb, és mivel végül a nyomtatott sajtó szakirányt választottam, és ott is helyezkedtem el, ő volt az egyik „alap”. Osztovits Ágnestől is nagyon sokat tanultam, és bár nem rádiózom, Radetzky Andrásnak is sokat köszönhetek. Andok Mónika a nyomtatott sajtó részlegen nagyon sokat segített. Bíró Mátyástól is nagy lehetőséget kaptam, azzal, hogy diákfőszerkesztő lehettem a Médiakapunál. Nagyon sokat köszönhetek a Pázmánynak, egytől-egyig remek tanáraim voltak. Az oktatók többsége gyakorlati szakember volt, nagyon jól át tudták adni a gyakorlatban megtapasztalt tudást, nem csak tankönyvekből, hanem az életből is tanítottak bennünket.

– A Pázmány után az MTVA-nál kezdett. Milyen volt a szakirányú képzés?
– Párhuzamosan végeztem a mesterképzéssel a kétéves szakirányú képzést. Nem tudom – kinek a munkáját dicséri – de nagyon jól fel volt építve a képzés, amelynek része volt egy egyéves, fizetett gyakornoki program. Volt egy fél év, amikor minden hónapban más területbe tekinthettünk be. Ez idő alatt megfordultam a Kossuth Rádiónál, az M1 Híradónál, az MTI-nél, valamint a 180 perc című műsorban és a televízió kiemelt projektek szerkesztőségénél is. Mindenhol volt mentorunk, értékeltek minket, mi is elmondhattuk, hogy éreztük magunkat, mennyire éreztük magunkhoz közel azt a területet, amibe betekintést nyertünk. Az értékelések alapján a képzés végén igyekeztek mindenkit olyan területen elhelyezni, ahol jól is érezte magát a pályakezdő, és ahol a szerkesztőség is elégedett volt a munkájával. Így kerültem az MTI-hez.

–Azóta is ott van. Hányadik éve az idei?
– 2015 májusától vagyok ott véglegesen, a belpolitikai szerkesztőségnél dolgozom, azon belül is a család- és szociálpolitikával foglalkozom elsősorban.

– Miért éppen ezt az irányt választotta?
– Mindig is belpolitikával szerettem volna foglalkozni, híreket hallgatva nőttem fel, ez a vonal mindig is megvolt a családban. Azt mesélték a szüleim, hogy már a babakocsiban is híreket néztem apukámmal, ebben a közegben szocializálódtam. Nagyon sokáig híradózásra készültem, híradós riporter szerettem volna lenni a belpolitikai részen, aztán úgy hozta a sors, hogy először az MTI-nél próbáltam ki egy hónapot, és magam is meglepődtem azon, hogy mennyire megfogott a közeg. Iszonyatosan nagy szerencsém volt, nagyon összetartó munkatársi csapatot ismertem meg, sok segítséget kaptam, szívesen mutattak fogásokat a munkatársaim. Először csak közleményeket kaptam, aztán vittek magukkal a gyakorló tudósítók eseményekre. A saját munkámat a profikéval összehasonlítva vettem észre, hogy egész jól megy, egyre erősebben éreztem, hogy ez az én utam. Egy-két hónap múlva a híradóhoz kerültem, ahol viszont hamar rá kellett jönnöm, hogy nem az én világom.

– Az MTI-s hírgyártás nem éppen a kreativitásról szól, kicsit monoton, ráadásul az időtényező is szorítja a hírmunkást. Miért pont emellett a hírműfaj mellett tette le a voksát?
– Magányos farkas típus vagyok, jobban szeretek a saját kis laptopommal, diktafonommal leülni a sarokba, és kizárni az egész világot. Nem vagyok az a fajta, aki tartalomkészítés mellett még képes figyelni az operatőrre, a technikusra, és mindenezek mellett még interjúkat is szervezzen. A kicsit kötöttebb, keretek közé szorítottabb világ valahogy jobban passzol a személyiségemhez. Hála a jó égnek, az MTI vezetősége is úgy látta, hogy lehet velem valamit kezdeni, a szakirányú képzést követően sikerült visszakerülnöm. Hamar belerázódtam a munkába, ami tényleg arról szól, hogy gyorsan, és nagyon-nagyon precízen megfogalmazzuk azt, ami elhangzik egy adott sajtótájékoztatón, konferencián.

– Mindig is szociálpolitikával szeretett volna foglalkozni?
– Eredetileg pártpolitikáról szerettem volna tudósítani. Teljesen véletlenül csöppentem bele a szociálpolitikába: remek mentort sikerült kifognom az MTI-nél, akinek a családpolitika és a szociálpolitika volt a szakterülete, mindig őt kísértem, az ő munkáját láttam. Majd egyre jobban kinőtte magát ez a terület – 2018. például a családok éve lesz – egyre több munkát adott, így ma már ketten osztjuk el magunk között a feladatokat. Nagyon szeretem, mert tényleg pörgős, rengeteg újdonság van, amiről be lehet számolni. Fontosnak tartom, hogy sokat írjunk a szociálpolitikáról, a fogyatékossággal élőkről, és az értük hozott intézkedésekről, valamint a családokról is. Örülök, hogy végül ezzel foglalkozhatok.

– Novemberben Junior Prima díjat kapott. Az elismerést azok a 30 év alatti fiatal újságírók érdemelhetik ki, akiket szerkesztőségek ajánlanak be. Idén Kálmán Olga, Pulitzer-emlékdíjas műsorvezető, Galambos István, az MTI vezérigazgatója, Perlusz László, a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetségének ügyvezető igazgatója, Tallai Gábor, a Fiatal Írók Szövetségének alapító tagja, Vaszily Miklós, a MTVA vezérigazgatója, Krisán László, a KAVOSZ Zrt. vezérigazgatója és a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara elnöke Dr. Parragh László, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke döntött arról, hogy a 37 jelölt közül ki az a hat, aki megérdemli a pénzjutalmat és a kis üvegszobrocskát. Nagy szó ilyen fiatalon újságíróként díjat besöpörni. Mit szólt az elismeréshez?
– Megkerestek a főnökeim, hogy szeretnének jelölni a díjra. Nagyon meglepődtem, óriási megtiszteltetésnek éreztem, hogy úgy gondolták, díjra méltó, amit ebben a két és fél évben letettem az asztalra. Tisztában voltam ugyanakkor azzal is, hogy nagyon sok jelölés érkezik, meg valahogy úgy voltam vele, hogy a mi munkánk az MTI-ben azért nem klasszikus újságírás. Nem kell témát keresnünk, körbejárnunk, szálakat felgöngyölítenünk, mi arról számolunk be, ami egy eseményen elhangzik. Ezzel persze nem azt mondom, hogy a mi munkánk értéktelenebb, de úgy éreztem, inkább tévénél, vagy újságoknál és nem hírügynökségnél dolgozó szakmabelieket díjaznak. Ennek ellenére beadtuk a pályázatot, majd néhány hét múlva hívtak is, hogy én lennék az egyik díjazott a hatból. Kitörő örömet éreztem. Ez a díj egyrészt elismerése annak, hogy jól dolgozom, illetve egyfajta visszaigazolása annak, hogy jól döntöttem, amikor ezt a pályát választottam, és bele mertem vágni. Nyilván sokan mondták, hogy rizikós területre lépek, és még az sem biztos, hogy egyáltalán sikerül elhelyezkednem. Másrészt ez a díj inspiráció is, azt üzeni, hogy csak így tovább.

– Hogy látja magát öt év múlva? Szeretné tovább folytatni ezt a típusú munkát, vagy kipróbálná más területen is magát?
– A másik terület, ahol kipróbálnám magam, az a családalapítás. Hamarosan lesz az esküvőm, utána gyermeket szeretnék, nem szeretnék most területet váltani. Élvezem az MTI-ben, hogy bár a téma és a terület adott, mindig van valami újdonság, akár egy új döntés, akár egy új konferencia. Nagyon szeretem, hogy a munkám nem az a klasszikus, irodában, gép előtt ülős munka. Jó, hogy kimehetek a helyszínre, járhatom a várost. Nem tudom, 10-20 év múlva hogy látom majd, de egyelőre nagyon szeretem, és szeretnék még sokáig az MTI-nél maradni. Idén nyáron egyébként volt rá lehetőségem, hogy egy picit másképp is kipróbáljam magam: augusztusban, Berlinben helyettesítettem az állandó tudósítónkat, kicsit a külpolitikai tudósításba is belekóstolhattam. Ráadásul a tévés tudósító is szabadságon volt, úgyhogy élő bejelentkezéseket is vállalnom kellett.

– Elégedett volt magával? Hogy ment?
– Tartottam a technikai résztől, mivel nem volt operatőröm, de jól ment, nem volt semmi technikai zűr, nagyon segítőkész volt a csapat, a szerkesztők is nyugtattak. Jó volt belekóstolni ebbe is, ám ennek ellenére sem szeretném elcserélni az MTI-t a tévézésre.

–  Melyik sztorira, írásra, tudósításra a legbüszkébb? Melyiket emelné ki?
– Nálunk is vannak könnyebben és nehezebben megszülető történetek. Egy 5-10 perces sajtótájékoztatót kevésbé nehéz feldolgozni, mint egy konferenciát. Nem volt egyszerű a díj pályázatára sem kiválasztani azokat az írásaimat, amikre büszke vagyok, mert nyilván mindegyik szikár híranyag. Aki elolvassa, legfeljebb annyit lát, hogy xy ezt mondta, z meg azt. Aki nem próbálta még a hírírás ezen műfaját, azt gondolhatja, nem olyan nagy dolog beszámolni egy eseményről, bárki meg tudná csinálni. Valójában azonban rengeteg minden elhangzik egy másfél órás konferencián, vagy kerekasztal-beszélgetésen, megvannak a maga szépségei és nehézségei az elhangzottak struktúrába rendezésének, felépítésének. Az igazi kihívás, amikor németül elhangzott eseményről kell tájékoztatnom. Erre egyre több lehetőség adódik, hiszen Balog Zoltán emberi erőforrások minisztere nagyon jól beszél németül, szeret is németül nyilatkozni.

– Azért nehéz egy ilyen tudósítást pontosan, logikusan, és a lehető leggyorsabban megírni. Mennyit fejlődött az elmúlt 2,5 évben? Mivel voltak nehézségei?
– Bár az elején is azt mondták, hogy ügyes vagyok, és éreztem, hogy jól sikerülnek az anyagok, mégis többször előfordult, hogy aggódtam, hogy vajon jól írtam-e mindent. A szerkesztőségben a legtöbb kollégám 10-15-20 éve ott dolgozik a hírügynökségnél, eleinte kicsit ijesztő volt a profizmusuk. Sokat fejlődtem abban, hogy ma már nyugodt lélekkel adom le a tudósításaimat, elfogadtam, hogy mindenki ember, így hibázhat. Ma már – a visszahallgatással együtt – 25-30 perc alatt megírok egy ötperces sajtótájékoztatót. Ha a saját területemen tudósítok, nyilván gyorsabban megy, nem kell visszakeresgetnem, ha a sajtótájékoztatón visszautalnak valamire. Eleinte sok időm ment el az adott történés kontextusba helyezésére.

– Az MTI-s munkatársak között az átlagéletkor tényleg nem a 30 év alatti, milyen a fiatalok-idősek aránya?
– Bár az utóbbi időben elkezdtek fiatalokat is felvenni – most is van például két 22-23 éves új lány, akik a szerződésükre várnak – de az átlagéletkor még mindig inkább a 35-50 közötti. Az MTI-nél is egyre inkább próbálnak arra építeni, hogy egészen fiatal kortól tanuljanak bele a szakmába a fiatalok. Itt nem jellemző annyira a fluktuáció, nem nagyon cserélődnek az emberek, remélhetőleg még sokáig stabil munkahely marad.


Az interjút Konopás Noémi készítette.

x