Gimnáziumi igazgató lett az egykori latin-magyar szakos hallgató 2019. február 13.

Három vizsga egy nap alatt, férfias vállalkozás volt pázmányosnak lenni – így emlékszik vissza az egyetemi évekre Kalász Ákos, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem egykori hallgatója.

A gimnáziumban orvosira készült, ám alma matere, a váci Piarista Gimnázium olyan mély nyomot hagyott benne, hogy négy évvel az érettségit követően visszatért a Duna-parti városba tanítani. Bár igazgatói ambíciók nem fűtötték, az intézmény vezetője lett, hatszáz gyereke van négy saját gyermeke mellett.

 „Jézusom, latint tanultál, de minek”? – általában hasonló reakciókkal találkozom, ha előkerül a kérdés, hogy milyen nyelveket igyekeztem elsajátítani. Gimnáziumban kötelezőként latint tanulni, vagy egyetemi szinten önként dalolva elmélyedni a nyelvben, valljuk be, teljesen más. Mi visz rá valakit, hogy latinból szerezzen diplomát? Miért választotta a latin-magyar szakot, és miért választotta a Pázmányt?
Egyszerű: szerettem a latint a gimnáziumban. Először csak különleges volt, hogy a barátaim közül szinte senki sem tanulta. Én voltam az egyetlen. Volt emiatt a klasszikus stúdiumoknak egy nem is diszkrét intellektuális pompája. Eközben pedig valódi túlélőtábor volt. Sokan buktak – akkortájt úgy tűnt, hogy ezzel a kétes értelmű szigorral sokat ártottak a latinnak a tanárok – még iskolaváltásokat is motivált több diáktárs esetében. Aztán, ahogy közelebb kerültem a valódi latinhoz, bontakozott ki a maga strukturáltságán keresztül a nyelv emberi értéket, kultúrát, világképet közvetítő karaktere – a latin igazi arca. A gimiben az orvosira készültem, de iskolám, a Váci Piár olyan mély nyomot hagyott bennem, hogy inkább maradni vágytam: Kalazanci Szent József, a piarista rend alapítója munkatársaként diákok közelében lenni. Magyartanárom Jelenits István tanár úr volt, akit nagyon tiszteltem. Katolikus vagyok, aktív tagja voltam mindig a templomi, plébániai vagy éppen iskolai közösségemnek. A Pázmányra való jelentkezésem éppen annyira természetes volt, mint nyolcadik után a Piár. Maróth Miklós és Takács László tanár úr, illetve Szépe Judit tanárnő felvételiztetett magyarból. Azt éreztem, hogy várnak engem a Pázmányon. Éppen olyan személyes élmény volt számomra az egyetemi felvételim, mint egykor a gimnáziumi Vácott.

Mi Ön szerint az intézmény legnagyobb erőssége? Hogy érezte magát az egyetemen?
Hivatásválasztásomban erős motívum volt, hogy egykori alma materemben taníthassak. Következésképpen az egyetem számomra komoly munkával telt, voltak ebben remek társak. A latin szak kis szak, személyesen ismeri mindenki a másikat. A magyar tanszék csak fokozatosan kínálta az egymáshoz kapcsolódást. Egy-egy szeminárium, egy-egy előadás és persze az egyetemen belüli és kívüli egyéb terek: Tibi, Zaki, Liget, ahol kikapcsolódni, vagy éppen „bekapcsolódni” lehetett. És ott voltak a közös évfolyam-előadások, amiből kezdetben 20 tanegységnyi volt az embernek a saját szakjai mellett – két év alatt. Szóval férfias vállalkozás volt pázmányosnak lenni. Volt, hogy három vizsgám is szerveződött egy napra, erőpróba volt a javából. És közben nagyszerű tanárszemélyiségekkel találkozhattam. Igazi mesterekkel: Borzsák István, Szepessy Tibor, Maróth Miklós professzorok óráit ki nem hagytuk volna. Takács László latin tanszékvezető gondoskodó osztályfőnökféle volt számunkra, akit kedvelt mindenki. A magyar szakon Tarjányi Eszter, Kiczenkó Judit, Szépe Judit tanárnőket őrzöm a legszebb emlékeim között, míg pedagógiáról a Gombocz családot és Gloviczki Zoltán tanár urat. A Pázmány nem adta ingyen a diplomákat, emiatt is nagy az értéke, és közben sok remek társból és tanárból is barát lett.      

Az egyetemi elméleti pedagógia elsajátítása után milyen hús-vér gyerekeket tanítani? Mi az, amiben a tanárképzés esetleg változtatásra szorul?
Az egyetemi képzés – hasonlóan más képzésekhez – alapvetően elméletorientált volt, ezt a nagy hibát iparkodik orvosolni mostanság. A kiválasztási mechanizmus – felvételi – igyekszik szűrni, a képzésnek pedig fontos része a kis és nagy pedagógiai gyakorlat, ami „terepre”, azaz az iskola világába hívja a hallgatókat. Hozzájuk pedig egy tapasztalt mentort, vezetőt, kísérőt rendel. Ebben a munkában már többször dolgozhattam együtt egykori tanárképzős tanáraimmal, és segítettem a tanárrá válás folyamatában több ígéretes hallgatót.

Tudna mesélni valami miatt különösen emlékezetes történetet?
Amikor Borzsák professzor a második emeleten megbotlott a lépcsőn lefelé. Én éppen fölfelé mentem és a felém röppenő kitűnő klasszikafilológust úgy kaptam el, mint egy tollpihét. Megérdemeltem volna, hogy belekerüljek a lexikonokba – legalábbis szaktársaim szerint.

Amikor diákként a Piarista Gimnázium padjait koptatta, majd később az egyetemen tanulta a deklinációkat és konjugációkat, lapozgatta Jókai regényeit, gondolta, hogy egyszer Ön fogja igazgatni a váci Piarista Gimnáziumot? Voltak gimnazista, vagy akár egyetemi évei alatt igazgatói ambíciói?
Ambíció sosem fűtött az igazgatás iránt, de már majdnem tíz éve vagyok a vezetés közvetlen közelében. Az érettségim után négy évvel a saját tanáraim kollégája lehettem. Örömmel éltem meg a tanítás minden percét. Kirándultam a diákokkal, színházba, operába mentünk, könyvtárakat látogattunk és jó kedvvel tanultunk együtt – kezdetben csak latint. Aztán osztályfőnök lettem és magyar órákat is kaptam. Az „egyszerű” szaktanárság után megélhettem, hogy növekedett a felelősségem. Lett 32 „saját” diákom. Aztán munkaközösség-vezető lettem, azaz hatást tudtam gyakorolni minden kollégámra, aki latint tanított az iskolában. Majd igazgatóhelyettesként ez a felelősség majdnem teljessé vált. Hét év helyettesség után lettem az iskola vezetője. Lett több mint 600 „saját” gyerekem (a valódi négy mellé), s lett közel 100 kollégám, akinek az egzisztenciájáért felelős lettem. Az elmúlt időszak intenzív tanulás volt tehát, s növekedés az „atyai felelősségben”. S ez más, mint az ambíció. Persze ez a tanulási folyamat nem zárult le, sőt! De valóban kell hozzá elkötelezettség, munkakedv és még jó néhány dolog. 

Igazgatóként mi a legfontosabb célja? Merre tart a váci Piarista Gimnázium? Mennyire fogékonyak a diákok az iskola adta szellemiségre?
Az iskola legfőbb feladata szerintem az, hogy erősítse a diákokban azokat a kulcskompetenciákat, amelyek szükségesek ahhoz, hogy kiteljesedett személyiségű, boldog, sikeres felnőttek lehessenek! A kommunikáció, az együttműködés, az alkotóerő és a kritikus-elemző gondolkodás a legfontosabb ma. Ezeket a készségeket kell minden eszközzel, minden tanárnak fejleszteni. Ehhez a matematika tanár a matematikát, a magyar tanár a szépirodalmat, a latin szakos a klasszikus műveltséget használja eszközéül.  

Mi a legfontosabb filozófiája tanárként? Ismeretátadás vagy életre nevelés? Ön szerint mennyire alkalmas az utóbbira az iskola? Mennyire hasznos Ön szerint az iskolában szerzett tudás manapság?
Az iskolának mindig is megvolt ebben a kérdésben a skizoid karaktere. Seneca azt mondta, hogy Non vitae, sed scholae discimus. Azaz: Nem az életnek, hanem az iskolának tanulunk.  Természetesen a humanista bölcselkedők nem voltak restek a vállalhatatlan bölcsességet korrigálni. Non scholae, sed vitae discimus. Így helyreállt a rend: az iskola az éltre készít és kész! Persze ma sem véletlenül éri kritika az oktatási intézményeket. De Kalazanci Szent József, iskolánk alapítója tudatosan kereste korának legégetőbb oktatási-nevelési kérdésire a választ: hogyan tudja a tanulókat leginkább segíteni abban, hogy teljes, boldog és sikeres életet élhessenek, gondoskodhassanak családjaikról. Írni, olvasni, számolni kellett tanítani őket, s számos más praktikus ismeretre kellett őket megtanítani. Így jött létre a korszerű piarista iskola, s fenntarthatósága érdekében a piarista szerzetesrend. Ma mi is Kalazancius szemével nézünk szét, s keressük a válaszokat, a hatékony oktatási formákat – mind a képzések szerkezetében, mind pedig a tartalomban, módszertanban.  

Ön szerint van létjogosultsága annak, hogy a lexikális tudás helyett inkább az életben sokkal hasznosabb pszichológiai, vagy pénzügyi ismeretek elsajátításában segítsen az iskola?
A kérdés az, kellenek-e a stabil, biztonságos, jól vezetett felnőtt élethez pszichológiai alapismeretek például a családi életre készüléshez, a jól vezetett párkapcsolathoz, a gyerekneveléshez. Kellenek-e gazdasági ismeretek a családi élet felelős pénzügyi tervezéséhez. Ha szétnézünk, a válasz egyértelmű: a családok sok sebet viselnek, a csonka családban felnövő gyerekek bizonytalanságot, kiszolgáltatottságot élnek meg. Nevelődésük hátrányt szenved. Pár éve még sokat hallottunk arról, hogy családok ezrei estek adósságcsapdába, terheiket nem tudták viselni. E mögött a bankok inkorrekt viselkedésén túl sok felelőtlen, rossz döntés állhatott a családok részéről. Készítsük fel a gyerekeket, hogy felelős, jó döntéseket hozzanak, hogy házastársaikkal és gyerekeikkel biztonságban lehessenek! Ehhez képest a fruktóz és glukóz hidrolízisekor létrejövő összetett szénhidrát keletkezésekor felszabaduló vízmolekula mosolyt csal az arcomra. Főleg, ha a molekula térbeli vázát is látom magam előtt a 10. évfolyamosok könyvében.       

Lassan 15 éve a tanári pályán van. Hogy látja a mostani iskolás generációt?
Látszólag ingergazdagabb világ a mostani fiataloké, ahol a multi tasking jelenségek, a digitalitás „okos” világa felszínessé, türelmetlenné, frusztrálttá teheti a diákokat. Mert ezek az ingerek másfajta gazdagságot jelentenek. Sőt, az okos eszközök használatától függ, hogy gazdagságot vagy valami nagyon mély lelki szegénységet jelent-e a használójára nézve. Az online-függés, az ebből fakadó időgazdálkodási krízisek és számos más hatás, amelynek élettani, pszichés, sőt anatómiai következményeinek jó része még ismeretlen, próbára teszik a tanárt, diákot egyaránt. Ezeken az eszközökön felnőtt generáció egyszerűen máshogy működik, más az ingerküszöbe. Ehhez egyszerre kell alkalmazkodni, ami módszertani gazdagodást jelent, de egyszerre kell a helyes eszközhasználatra nevelni, azaz valahogy korlátozni. Nagy feladat!

Mire a legbüszkébb a tanári pályája során, és igazgatóként?
A legnagyobb élmény számomra mindig is az osztályfőnökség volt. Igazgatóként is továbbvittem az osztályomat. Így lehet a tanár és lehetek én is leginkább a diákok közelében. Sok közös program, kirándulás, túra remek informális alkalmat teremt a gyerekekhez való közvetlenebb kapcsolódáshoz. Az elmúlt nyáron kerékpárral elzarándokoltunk Rómába, idén a Garda-tóhoz készülünk. De voltam diákokkal Dalmáciában, Erdélyben, a Felvidéken is. Nyáron evezünk, télen síelünk. Ez persze csak hab a tortán. A tanulmányok területén a latin- és magyartanításban a nyelvvizsgák, az emelt szintű érettségik, az OKTV eredmények is büszkévé tettek, de a diákokkal való közös gondolkodás, egy jó óra, ahol a gyerekek aktívan bekapcsolódnak a tanulás folyamatába – az nagyszerű élmény és nagyon sokat ad nekem is.


Az interjút Konopás Noémi készítette.

x