Kelecsényi Kristóf 2019. szeptember 20.

Kelecsényi Kristóf a Pázmány művészettörténész hallgatója volt, aki az egyetem elvégzése után a budapesti építészet világában találta meg önmagát.

Amellett, hogy megjelent egy könyve Az Országház szobrai címmel, foglalkozik újságírással, ahol egyedi interdiszciplinaritással közelít az építészethez. Kristóf a 2018–19-es évben a Pázmány Szenior Egyetem előadója volt, amikor is visszatért a Sophianum épületébe, immáron előadóként.

Az idei évben felkértek a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Szenior Egyetemén egy előadás megtartására. Az előadásod címe Építészet, gazdaság, politika, – a főváros virágkorai és hányattatásai. Milyen érzés volt visszatérni a Pázmányra? Örültél a felkérésnek?
Az embernek a volt egyetemétől bármiféle felkérést kapni nagy megtiszteltetés, így természetesen örömmel fogadtam el azt. A Sophianum épületébe visszatérni annak ellenére jó érzés volt, hogy sem külsőre, sem belsőre nem volt az én időmben még annyira barátságos, mint mostanság. Persze nem szabad elvonatkoztatni attól, hogy milyen élmények érték itt az embert, hiszen alapvetően ez határozza meg egy-egy épülethez való viszonyunkat. Úgy látom azonban az egyetem abba is komoly energiákat fektetett, hogy maga az épített környezet is szebb, praktikusabb legyen. A régi, kis hangulatos bejáratot persze mint építészettörténetész sajnálom, ugyanakkor érthető, hogy azt napjaink funkcionális és biztonsági igényei már szétfeszítették.

2017-ben megjelent egy könyved Az Országház szobrai címmel. Első olvasatra ez a téma távol áll az általad kutatottaktól. Látsz valami összefüggést?
Elsőre valóban meglepő lehet, de az összefüggésre talán fényt derít az, hogy az Országgyűlés Hivatalában működő kutatócsoport külsős tagja vagyok 2015 óta. Több volt Ppázmányos hallgató, köztük az egészet irányító Kerekes Margit részvételével évek óta egy átfogó kutatás zajlik erről a jól ismert, de mégis sok titkot tartogató épületről. Ez a Tisza Kálmán Program. Ennek részeként lényegében minden olyan archív forrást igyekeznek a kutatócsoport tagjai felderíteni, ami akár csak egy-egy morzsányi információt tartogat a ház bő évszázados történetéből. Mivel e kutatások eredményeit szeretné a Hivatal is megmutatni, ezért egy kis könyvsorozat indult, melynek részeként a ház gazdag figurális szobrászati programjával nekem volt szerencsém foglalkozni. Bár távol állónak tűnhet, nagyon is élvezetes és tanulságos volt egy, a forrásokban gazdagon szereplő társművészeti alkotássorozat létrejöttének körülményeit ennyire részletesen vizsgálni. Sokszor az apróságokból, egy-egy momentumból jobban megérthetjük az adott korszak szellemiségét, mint az átfogó művészettörténeti munkákból. A korszak szobrászatában is lehetőségem volt így elmélyedni, ami egyáltalán nem ártott. Az egyetemen többször kaptam – jogosan – kritikát, hogy túlontúl csak az építészet érdekel.

Mikor kezdett el érdekelni a művészettörténet? És miért az építészet érdekel leginkább?
Mivel szüleim révén kezdettől fogva olyan környezetben nőttem fel, ahol valamilyen formában jelen volt az alkotás, a művészet szeretete, elég nehéz erre a kérdésre pontos választ adni. Önmagában a művészeti alkotást mindig is a saját ambícióimon túlinak éreztem, nem akartam sosem festő, vagy építész lenni. A művészetekkel kapcsolatos elmélet, ennek az emberiség szempontjából egészen kivételes és speciális jelenségnek a működése és beágyazottsága a mindennapokba és az ünnepnapokba, és ennek időbeli változásai izgattak és izgatnak inkább.
Az építészet iránti érdeklődés valahol mélyen belém lehet kódolva. Nemrég került elő egy fotósorozat, amit kb. 4–5 évesen, egy egyszerű géppel csináltam egy Margit-szigeti „kirándulásról”. Pontosabban inkább a Józsefvárosból oda vezető útról, merthogy a képkockákon főként körúti épületek, villamosok láthatók, a szigetre és fáira alig pár kép maradt. Persze az építészet iránti kiemelt érdeklődés valószínűleg abból is következik, hogy a művészettörténetírás által tárgyaltak közül, mégiscsak ez az, ami a legátfogóbb hatással van a társadalom minden tagjának mindennapjaira.

Az építészeten belül a XIX–XX. századi Budapest fogott meg igazán. Mi miatt egyedi számodra ez az időszak és miért épp Budapest?
Születésemtől fogva 24 éves koromig egy, a józsefvárosi Palotanegyedben található, körfolyosós házban éltem és talán bicskanyitogató ezt hallani, de egyetlen iskolám sem volt tőlem 10–15 perc gyaloglásnál messzebb, ami azt is magában foglalja, hogy az életemet olyan városi terekben és olyan épületekben éltem, amik már az 1900-as évek elejének Budapestjén is álltak és nem változtak meg jelentősen. Ez az egész belvárosra igaz a huszadik század minden rémsége ellenére. Ez volt az a közeg, amiben felnőttem, és sokan vagyunk úgy a szakmából, hogy az egyetem elvégzése után visszamegyünk arra a településre, abba a környezetbe, ahonnan származunk és a megszerzett tudást ott kamatoztatjuk. Tulajdonképpen én is ezt teszem, csak az esetemben ez épp Budapest városmagja.

Az építészetet ötvözöd a politika- és a gazdaságtudománnyal. Ez az interdiszciplinaritás egyedi. Hol az összefüggés?
Túlzás lenne azt állítani, hogy mindezeket azonosan magas tudományos szinten tudom érvényesíteni, de ahogy már korábban is mondtam, különösen izgalmasnak a művészet történetében is azt tartom, amilyen mélységben és minőségben az alkotások tanúskodnak az őket létrehozó korról és emberekről. És ugyanígy nagyon érdekes az is, hogy a későbbi korok ezekhez hogyan viszonyulnak. Elsőnek az jut-e például eszünkrbe egy reneszánsz hercegi arcképről, hogy az egy közösségi oldalon használt profilkép egyfajta megfelelője? Ugye nem? Ahogy a ravennai mozaikokról sem asszociálunk a képregényekre, pedig az egy mondatban említés nem egy teljesen légből kapott polgárpukkasztás kíván lenni. Az egyetemi éveim alatt azt tanultam meg, hogy az alkotásokat nem a pátosz és egyfajta sérthetetlenség felől, nem a talaj fölött 5 centivel járva, hanem nagyon is földhözragadtan, a lehető legtöbb szempont figyelembevételével kell megközelítenünk. Ez fokozottan igaz az építészetre, amely minden más területnél jobban kiszolgálója és kitettje a politikának és gazdaságnak. 

Foglalkozol újságírással is. Számos kiadványban jelennek meg cikkeid. Mikor kezdtél újságírással foglalkozni? Ez mennyire játszik kiemelkedő szerepet a többi publikációs formával összehasonlítva?
Az újságírás még a művészettörténet képzés előtt kezdődött. Politológia tanulmányaim alatt kezdtünk el egy volt osztálytársammal, az utóbb a Képzőművészeti Egyetem képzőművészet-elmélet szakát elvégző Zsámboki Miklóssal együtt egy helytörténeti, építészeti blogot írni. A műfaj még akkor volt kibontakozóban, minket pedig hamar utolértek mindenféle felkérések, így előbb egy online építészeti magazin külsős szerzői közt, nem sokkal később pedig egy civil rádió műsorkészítő közt találtuk magunkat. Utóbbi helyen a később építészként diplomázó Smiló Dáviddal kiegészülve heti rendszerességgel lehetőségünk volt megszólalni. A többi már innen következett. Azért gondolom ezt fontosnak, mert az egyetemi képzésünk révén a társadalom adóforintjaival támogatja azt, hogy a szakértőjévé váljunk bizonyos kérdéseknek. Ezek után egyfajta kötelességnek érzem – nem csak a saját szakmámmal, hanem mindenkivel szemben –, hogy megpróbáljuk közérthető nyelvezetben és formátumban megmutatni azt, hogy miért van össztársadalmilag értelme ránk költeni.

Miért a Pázmány választottad, amikor egyetemre mentél és mit szerettél itt leginkább? Beigazolódtak elképzeléseid az itt töltött évek alatt?
A Pázmány művészettörténész képzésére az ELTE bölcsészkarán teljesített alapszakos diploma után vettek fel. Mivel már eleve határozottan tudtam, hogy az építészettörténet és műemlékvédelem érdekel a leginkább, így az ott egyre inkább visszaszoruló szakirány helyett nyilvánvaló választás volt a Pázmány, ahol Rozsnyai József tanár úr tevékenysége révén már híre volt annak, hogy a 19–20. századi építészettel foglalkozni szándékozókra egy remek közeg vár, ahol érdemben lehet az ez irányú tudást bővíteni. Ezek a várakozások be is igazolódtak, és amellett, hogy az elméleti tudás szélesítésére is lehetőségem nyílt, gyakorlatiasabb dolgokat is elsajátíthattunk, ami a műemlékvédelem területén kifejezetten hasznos.

Milyen maradandó élményeket adott a pázmányos időszak? Építészeti szempontól mi a véleményed a piliscsabai campusról?
A mesterképzés mellett elég aktívan dolgoztam is, így az egyetemi életben már gyakran csak fél lábbal tudtam benne lenni. A közösség, az alapképzésen már összeszokott csoporttársak, ennek ellenére hamar befogadtak, mint a néhány, más egyetemről érkezett hallgató egyikét. Ugyanígy az oktatók is. Nem érzékeltem eltérő bánásmódot. Ráadásul velük szakmailag és emberileg is közvetlenebb kapcsolatba lehetett kerülni. Ez újdonság volt a számomra. Az, hogy egy oktató (Székely Miklós) a saját autójával elvisz minket megnézni a zágrábi Kortárs Művészeti Múzeumot, az egész újfajta élmény volt.
Abban az időben végeztem a mesterképzést, amikor az a Mikszáth Kálmán téren, a Sophianum épületében volt, így a piliscsabai campust sosem használtam aktívan. Feltűnő volt viszont a csoporttársak annak ellenére szinte egybehangzó véleménye róla, hogy eltérő stíluskorszakokat és műfajokat kedvelő kollégákról van szó. Szinte mindenki kiemelte azt a sajátos, egyedi légkört, amely nem csak az építészeti, de a természeti környezetnek köszönhetően is unikális. Azt gondolom, hogy Piliscsaba egy nagyon jó kezdeményezés volt arra, hogy egy, az angolszász egyetemi modell szerinti, a várostól elkülönült campust hazai körülmények között létrehozzuk. Mindez egy nagyon sajátos, sokszínű, de mégis egységes építészeti nyelvezeten valósult meg, amely már ma joggal képezheti építészettörténeti témájú tudományos dolgozatok tárgyát. Hogy milyen az együttes mindennapos használhatósága, arról viszont személyes tapasztalattal sajnos nem rendelkezem.


Az interjút Makaró Bettina készítette.

x