Kis szobából, önképzéssel tört a csúcsra 2018. március 22.

Valaki azért vesz koncertjegyet, hogy könnyedén szórakozzon, mások azt szeretnék, hogy az ott megéltek olyan hatással legyenek rá, hogy átértékelje életét. Az utóbbiaknak ajánlja koncertjeit Both Miklós, a kétszeres Fonogram díjas, Budai-díjas zeneszerző.

Óriási elismerés érte az egykori pázmányos hallgatót: magas színvonalú munkája, példamutató tevékenysége elismeréseként Magyar Arany Érdemkereszttel tüntették ki. Both Miklóssal az ukrán népzenei anyag gyűjtéséről, és az értelmiségiek híd szerepéről is beszélgettünk.

Tízből kilencen biztosan azt gondolják, hogy egy Fonogram és Budai-díjas zeneszerző minimum a zeneművészetin végzett. Főleg, ha „gitárprímás” és „modern Bartók” néven emlegetik. Zeneművészeti helyett hogy került a Pázmány esztétika-kommunikáció szakára?
A zene, és ami mögötte van, nagyon meghatározó volt mindig is az életemben. Nagyon korán elkezdtem zenélni, de teljesen autodidakta voltam már gyerekkorom óta. A korai években és a gimnázium alatt is „átmozgattak” a nép- és a könnyűzene különböző területei, ennek ellenére nem mentem zenei pályára. A pázmányos évek alatt kezdtem még komolyabban elmerülni a zenében, mire már azt éreztem, hogy még jobban érdekelne, addigra már olyan irányt vettem, ami úgy éreztem, közel áll a zenéhez és segítené zenei mivoltom kiteljesedését. Amikor a Pázmányra jártam, nagyobb zenekarokban zenéltem, nem éreztem szükségét, hogy a Zeneakadémia felé menjek tovább. Nagyon jó döntés volt. 

Az egyetemi évek alatt kezdett komolyabban a zenével foglalkozni. Inspirálta – akár tanár, akár évfolyamtárs, akár valamilyen élmény – a Pázmányon, vagy csupán a gyerekkori érdeklődése erősödött? Mi az, ami leginkább hatott Önre a piliscsabai évek alatt?
Gimnazista koromban heti egy napot a Szabó Ervin könyvtárban töltöttem, ott tanultam meg magamtól kottát, partitúrát olvasni, illetve ekkor kezdtem el a népzenével is foglalkozni. Az egyetemi évek alatt kezdtem intellektuálisan belátni ezt a területet, miközben teljesen más területeket – filozófia, vagy mondjuk a művészettörténet – nyitottak meg előttünk egyetemi oktatóink. Sokat segítettek, abban, hogy ne gyakorlati módon közelítsem meg a zenét, hanem elméleti szinten is érdekeljen a háttere. Nem elégedtem meg azzal, ha valami tetszett, mindig meg akartam érteni a mechanizmusát, hogy miért tetszik. Ez az egyetemen kapott hozzáállásnak az egyik fontos eredménye volt. 

Az is hatalmas eredmény, hogy teljesen autodidakta módon jutott ilyen magasra a zenében. Mi az, ami a tehetségén kívül segített abban, hogy ott legyen, ahol most van?
Ha az ember fiatalon ráérez arra, hogy milyen, amikor tanár nélkül, önmaga jár utána annak, ami érdekli, aztán egyszer csak érzékeli, hogy a nulláról eljutott egy elég jó szintre, az olyan elemi élmény, hogy utána nem tud leállni. Így tanultam meg a fotózást, a filmezést, így mélyültem el a néprajzban, így sajátítottam el több nyelvet is. Később már nem volt időm külön tanárhoz és iskolába járni, a szokás pedig, hogy magamtól képzem magam, velem maradt. Az internet erre kiváló lehetőség, nagyon sok felület van, ahol az ember kitűnően tudja magát képezni. A mai napig nagyon sok dologban csinálom ezt. A tehetség egy dolog, inkább azt tartom fontosnak, hogy ez az élmény korán megszületett. Az öröm és a kíváncsiság hajtott.

Nyolcéves korában tanult gitározni, honnan ez a korai érdeklődés? Ki biztatta?
Az édesapám tudott valamennyire gitározni, ő mutatta meg az alapokat, utána hallgattam a zenéket, és addig ügyeskedtem, amíg jól nem szólt. Akkor még nem volt internet, egy kis szobából kellett megismerni a világot. Azokból az információkból – amelyek akár egy kazettán keresztül be tudtak jönni abba a kis szobába, – kellett az egész világot rekonstruálni. Bármennyire is bonyolultnak tűnik annak, aki nem zenélt, ha lépésről lépésre tesszük, mindjárt nem annyira bonyolultak.

Azért nem mindennapi, hogy alig volt hároméves a Napra együttese, első nagylemezével – melynek producere Ben Mandelson volt – besöpörte a Fonogram díjat. Milyen érzés volt bemutatkozó lemezzel díjat nyerni? Hogy fogadták a pályatársak?
Ismertek voltunk a mi szakmai közegünkben, ekkor már volt mögöttünk pár koncertezős év. Az viszont kétségtelen, hogy a Fonogram díj kapu volt, aminek köszönhetően még jobban odafigyeltek ránk. Ezek a díjak erre nagyon jók, főleg, ha olyan zenekarok kapják, ahol van egy úgynevezett üvegplafon a nagyközönség számára.

Alig telt el két év, és a Radnóti Miklós születésének 100. évfordulójára készített, a költő verseinek megzenésítését tartalmazó albumot a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon Budai-díjjal jutalmazták. Nem gondolkozott azon, hogy más költők verseit is megzenésíti?
Most nagyon sok minden más van az életemben, ami nagyon sok időt vesz el, leginkább az ukrán népzenei anyag gyűjtésének megszervezésére, lebonyolítására mennek az energiák. A Radnóti-album megszakítás nélkül, egy éven keresztül heti 2-3 próbával járt. A minőséget csak nagyon tüzetes megelőző munkával lehet keresztülvinni. Azért nem is kezdek bele ilyenbe, mert csak így lenne kedvem elvégezni egy ilyen feladatot. 2019-ig megvannak a programjaim, addig tart a mostani projektem. Nagyobb lélegzetvételű lemeznek csak ezt követően tudok nekiállni.

Ott voltam a Müpában az ukrán gyűjtését bemutató koncertjén. Egész egyszerűen tátva maradt a szám, nemcsak Babiczky Tibor fordításai, hanem a zenei anyag is lenyűgözött. És akkor a kivetítőn felvillanó fotókról, amelyek jó részét tudtommal Ön készítette, még nem is beszéltem. És az ukrán asszonyok hitelességéről és természetességéről sem. Melyik a legmeghatározóbb élménye az ukrán útjaiból?
Nagyon nehéz legeket mondani, négy éve csinálom. Nyilván az elején vannak hatalmas katarzisok, amikor az ember belerakja egy ismeretlen világba az energiáit. Megérkezel Ukrajnába. Jönnek a kérdések: merre indulj el, mit csinálj, majd jönnek az első sikerélmények is. Nyilván ezek nagy legek. Most voltam két hónapot megállás nélküli terepmunkán, ez alatt az idő alatt 35 falunak a zenei anyagát vettük fel, ami óriási szám, és nagyon nagy munka. Egy év alatt átlagosan négy hónapot töltök Ukrajnában. A kinti munka után következik a zenei anyag rendszerezése, ami mellett természetesen ott vannak a koncertek, a média-megjelenések, és a tévé. A Müpás mindenesetre nagyon fontos koncert volt, azóta Európa szerte számtalan helyen – a szöveget az adott ország nyelvére lefordítva előadtuk. Mindenhol óriási sikerünk volt. Valahol megrázó élmény is a közönségnek, azt gondolják, ez a világ már nem létezik, illetve olyan, mintha sosem létezett volna.

Mi alapján választotta ki a falvakat ahová aztán ellátogatott? Hogy zajlott a szervezőmunka?
Nem volt falu, nem volt kiválasztva semmi, nem kaptam konkrét címeket. Nem úgy van, hogy a Hagyományok Házában megkérnek, hogy vegyél fel erdélyi vonószenét, és megmondják, hol élnek még, akik ezt őrzik, és hova menjél. Azt a tanácsot kaptam, hogy nyissam ki a térképet, nézzem meg felülről a falvakat, ha a falu alaprajza szabályos négyszög alakú, akkor oda ne menjek, mert az új falu.  De ha ágas-bogas, akkor menjek oda, mert régi, és ott biztos, hogy énekelnek. Így választottam ki a Közép-ukrajnai régió Kijevtől keletre fekvő területét.

Mennyire fogékony a közönség az ukrán anyagra?
A közönség nem homogén közeg. Biztos van olyan koncertkörülmény, ahol nem lenne érdekes a gyűjtött anyag. Általában azok körében aratunk sikert, akik nem pusztán kikapcsolódni érkeznek a koncertjeinkre, hanem más élményeket is keresnek. Azoknak, akik csak a zene könnyedségét keresik, és hogy jól érezzék magukat, nem ajánlom. Volt egy ukrán koncertünk, aminek a programjába beválogattunk egy valóban megrázó, nagyobb filmes anyagot a kommunizmus alatti éhezésről. Odajött hozzám a közönségből egy ember, és azt mondta, hogy a zene marha jó, de az a film, ahol egymást eszik az emberek, az nagyon megrázó volt, és szerinte iszonyú gáz, és nem azért fizetett a jegyért, hogy jól elrontsam a kedvét. Javasoltam neki a diszkót, mondván, hogy ott biztosan jó kedve lesz egész végig. Valaki azért vesz jegyet, hogy könnyeden szórakozzon, valaki pedig azt szeretné, hogy adott esetben a koncerten kapott élmény meg is változtassa az életét, vagy olyan hatással legyenek rá az ott megélt dolgok, hogy átértékelje az életét. Én az utóbbiak közé tartozom: ha koncertre megyek, ilyen élményeket várok. Nem lehet meghatározni, hogyan fogadja a közönség, a mi hallgatóságunk tudja, hogy mire számítson. Rengeteg országban jártunk, mindenhol óriási sikere volt. Parasztemberek gondolatait adjuk elő zenével megerősítve. Ez az üzenet nem körmönfont annyira, hogy csak kevesen értsék. Inkább az a kérdés, hogy mennyire nyitott az ember, hogy befogadjon egy olyan zenét, ami már nem a zenei anyanyelve. Ez az utóbbi a nehezebb ügy. 

Volt Kínában és Indiában is. Melyik terület zenéje áll Önhöz a legközelebb? Miért ezeket az országokat választotta?
Mindegyik véletlenszerűen jött. Kifejezetten olyan területeket keresek, ahol megtalálható a szegénység. A szegénység mindig elzártsággal jár együtt, ebben az elzártságban pedig nagyon jól vissza lehet tekinteni az időben. Mindig is érdekeltek a falusi, nomád környezetek. A magyar népzenét is sok városi hatás érte az újkori polgárosodástól kezdve. De a városi hatások ellenére megőrizte a régebbi korok zenéjét. Másrészről minden kornak van egy saját nyelve, amely időről időre a faluban megjelenő egyéniségektől függően formálódik. Ebből adódóan megőrződnek olyan sajátos nyelvek, ami más, mint a mostani mainstream gondolat. Ha az ember megismeri a mainsteram gondolatot – főleg ha könnyűzenéről beszélünk – egy ponton túl borzasztó lehangoló intellektuálisan csak abban lenni. Ebből adódóan érdemes olyan közegeket keresni, ami teljesen másképp gondolkodik a hangokról, és a zenéről. Ez olyan, mint megtanulni egy új nyelvet. Egy magyar nyelvésznek is nagyon izgalmas lehet, mondjuk a kínai nyelvtan felépítését tanulmányozni, nekem is ez volt az oka annak, hogy Magyarországon kívül kezdtem felvételeket készíteni. 

Milyen érzés, amikor a magyar népzene Jimi Hendrix-ének, a modern Bartóknak nevezik?
Pontosan tudjuk, hogy ezeket a média generálja, hogy valakiről üzenetet küldhessen. Nem vagyok a népzene Jimi Henrix-e és a modern Bartók sem, ezek a címkék csak az érdeklődés felkeltésére szolgálnak. 

Európa szerte zenei műhelyek vezetésével kereste a bizonyítékokat hagyomány, műhelyek, kultúrák egybecsengésére – olvasható Önről. Mit jelent ez pontosan?
2014-ben készítettük az MTVA-ban bemutatott nagy sikerű Palimo Story-t. Egy kis stábbal jártuk körbe Magyarország leszakadó részeit zenészek után keresve. A műsort megelőzően hét éven keresztül kutattam. Letelepedtünk például Pécs körül az Ördögkatlan Fesztivál idején, volt egy állandó workshopunk, a környékbeli falvakból begyűjtöttük a jól játszó, éneklő fiatalokat. Majd a velünk tartó budapesti zenészekkel közösen csináltunk egy koncertet. A tévések az egyik ilyen workshopunkat látva megkérdezték, miért nem csináljuk meg ezt a tévében, dokumentumfilmre gondoltak. Mondtam nekik, az lenne az igazán izgalmas, ha semmi információ nélkül elindulnánk és kopogtatatnánk a falvakban tehetségek után kutatva, ők pedig filmeznék. Ez remek módja lenne bebizonyítani, hogy mennyire létezik a városok által az ismert mainstream mellett egy összetett zenei hátterű másik világ. Nagy lutri volt, hogy létezik-e egyáltalán ez a világ, de végül folyton belefutottunk valakibe, azt éreztük, hogy még tíz ilyen sorozatot is le lehetne forgatni. A workshopok – bár nem tudtunk róla, hogy ebből tévé lesz – ezt készítették elő, a sorozat ennek kiteljesedése volt.

Miért tartja fontosnak, hogy népzenét gyűjtsön, hogy tehetségeket kutasson fel?
Fontos elkülöníteni, hogy korábban azért gyűjtöttem népzenéket, hogy inspirálódjak. Ezekben a világokban találtam meg azt a fajta élményanyagot, amellyel úgy éreztem, továbblépek. Pont ebben a szegénységben, elzártságban voltak az általam keresett más gondolatok. A rendszerezett gyűjtés – amikor egy faluban minden kérdéskört egy kidolgozott módszertan alapján igyekszel végigjárni, rendszerezed a gyűjtött anyagot – teljesen más történet. Az ukrán gyűjtés során megtapasztaltam, hogy az ukrán anyag majdhogynem érintetlen. Ahogy idősödik az ember, egy ponton túl fontossá kezd válni, amiben részt tudok venni a közösségi életben. A hídszerep az értelmiség legfontosabb dolga. És ráadásul nem elég értenünk, de el is kell tudnunk magyarázni és lehetőleg minél több embernek.


Az interjút Konopás Noémi készítette.

x