Lopott időkben, tíz évig dolgozott könyvén 2018. március 9.

Totth Benedek Holtverseny című kötete osztatlan sikert aratott a közönség és a kritikusok körében és neki köszönhetjük, hogy magyarul olvashatjuk Az út című regényt is.

Úgy véli, a fiatalok sokszor nem tudják milyen szerencsések, hogy egy jó egyetemen tanulhatnak.

Angol és kommunikáció szakra jártál a Pázmányra, és bár a vonatkozó szemináriumokról rendre lecsúsztál, végül a szaktársaid közül egyedüliként műfordító és sikeres író vált belőled. Milyenek voltak az első szárnypróbálgatások az egyetemen?
Gyerekkorom óta nagyon szerettem olvasni, de az már teljesen véletlen, hogy az első könyv, amin szülői segítség nélkül rágtam végig magam pont egy klasszikus angol regény, a Gulliver utazásainak átdolgozott, illusztrált változata volt, Swifttől. Talán ebből következett a szerelem az angol-amerikai irodalommal, de benne van, hogy ez inkább már egy utólag konstruált történet. Mindenesetre a végén a Pázmány angol szakán kötöttem ki. Az akkor induló kommunikáció szak sokat változott az évek során. A tanszékvezetők gyorsan váltották egymást, és mindenkinek határozott, de többnyire teljesen eltérő elképzelése volt arról, hogy mit is jelent a „kommunikáció” egyetemi szakként. De talán pont ezért volt izgalmas akkoriban erre a szakra járni. Én például akkor szerettem bele a némafilmekbe, itt ismerkedtem meg a magyar film és a filmtörténet klasszikusaival. Szilágyi Erzsébet, az első tanszékvezető filmtörténész és filmesztéta volt, így sokat foglalkoztunk filmelmélettel is. A kötelező gyakorlatot végül rádió szakirányon végeztem, bár szívem szerint a tévés szakirányt választottam volna, de mivel az volt a legnépszerűbb, pillanatok alatt beteltek a helyek. Én pedig szokás szerint lemaradtam. Sajnos ez nem csak akkor, hanem a műfordító szemináriumoknál is így történt. Akkoriban valahogy erős fáziskésésben éltem az életemet. Visszagondolva úgy látom, hasznos lett volna a műfordítás elméletébe is jobban beleásnom magam, mielőtt nekiállok regényeket fordítani, de aztán máshogy alakultak a dolgok, és a gyakorlatban kellett megtanulnom, amit az egyetemen nem sikerült. Mondjuk az is igaz, hogy azért a műfordítást a gyakorlat felől is jól meg lehet tanulni, főleg, ha az ember jó szerkesztőkkel dolgozhat együtt.

Jelenleg az ország egyik legfiatalabb, elismert műfordítójának tartanak. Ha az egyetemen nem kerültél közel a szakmához, minek hatására döntöttél úgy, hogy ezt az utat választod?
Ahogy az életemben sok minden más is, úgy ez is kicsit sorsszerűen alakult. Mikor elvégeztem az egyetemet muszáj volt munkát keresni. A tanítási gyakorlat tapasztalatából annyit biztosan le tudtam szűrni, hogy mindenki jobban jár, ha nem a tanári hivatást választom. Meg amúgy sem éreztem ellenállhatatlan késztetést arra, hogy tanár legyek. A Konkrét Könyvek kiadó lektort keresett. Ez a könyves szakmában egy olyan „szakember”, aki elolvassa a különféle, a kiadóhoz beérkező kéziratokat, és „lektori jelentést” ír róluk, rövid tartalmi összefoglalót és értékelést, hogy érdemes-e megjelentetni magyarul az adott könyvet. Hamarosan a kezembe akadt egy nagyon jó regény, Nick McDonelltől a Twelve, amit kiadásra javasoltam, és ha már így állt a helyzet, megkérdeztem, hogy esetleg csinálhatok-e egy rövid próbafordítást. Mivel elégedettek voltak a szöveggel, megkaptam a munkát, és egy bő évtizedig ez lett a szakmám.

Olyannyira, hogy később te fordítottad újra a Szép új világot és Cormac McCarthy Az út című regényét is, egyik sem kis feladat.
Tíz évig kizárólag a fordításból éltem, és komolyabb munkákból sem volt hiány. Ez amúgy valahol ellentmondásos kicsit, mert egyrészt könnyű szöveg szerintem nincs, legalábbis nekem mindennel meg kellett dolgoznom, másrészt viszont, ha a műfordítás megélhetés is egyben, akkor az ember rosszul jár, ha szép, de nehéz szövegekkel kell dolgoznia. Az említett két regény mellett szinte minden műfajban kipróbáltam magam, a krimitől a vámpíros tiniregényen és a fantasyn át a szépirodalomig. Később fél évig dolgoztam a Magvető Kiadónál, majd két évig a Jaffaánál szerkesztőként. Ezt a munkát is szerettem, de az első kötetem, a Holtverseny megjelenése után úgy döntöttem, hogy ha komolyan akarok foglalkozni az írással, ahhoz rengeteg idő kell. Elég lassan írok, pontosabban, nem csak az adott mű megírásához kell sok idő, hanem a kitalálásához. A nyolc órás szerkesztőségi munka mellett esélyem se volt, hogy saját szövegeken dolgozzam. Persze ismerek olyan szerzőket, akiknek ezzel nincs problémájuk, de el kellett fogadnom, hogy nekem ez nem megy.

Mennyi idő alatt készült el az egyébként rendkívül sikeres, a legjobb első prózakötetért járó Margó-díjjal is kitüntetett Holtverseny című köteted?
Nagyon sokáig írtam ezt a könyvet, ennek egyik oka az volt, hogy a műfordítás melletti „lopott időkben” dolgoztam rajta. Előfordult, hogy hónapokra, vagy egy évre is abbahagytam. A hosszabb kihagyások után mindig úgy éreztem, hogy rossz, amit írtam. Az írás közben érzett pillanatnyi lelkesedés általában villámgyorsan elmúlik. Minél többet pihen a szöveg, minél jobban eltávolodik az ember a saját szövegétől, annál könnyebben észreveszi a hibáit. Mondjuk, én amúgy is elég kritikus vagyok magammal. Valahogy mégis mentem előre, be akartam fejezni a könyvet. Végül nyolc év után éreztem úgy, hogy kész vagyok vele, de persze akkor még nem sejtettem, hogy mennyi munka lesz még a szöveggel, ha másoknak is megmutatom. Nagyon meglepődtem, hogy a Margó-díjat a Holtverseny kapta. Nem számítottam ilyen pozitív fogadtatásra. Elsőkönyves író nem álmodhat ennél szebbet. Pedig azért nehéz lenne a regényt azzal vádolni, hogy a közönség kegyeit keresi, hogy valami közönségigénynek akar megfelelni. Valahogy mégis sikerült megtalálnia az olvasókat.

A már említett eltávolodás miatt gyakran írtál át szövegrészeket, újra és újra átformáltad az addig elkészült munkát, ami így végül a kritikusok és a közönség körében is népszerűvé vált. Te elégedett vagy a végeredménnyel?
Az az igazság, hogy nem szeretem újraolvasni sem a saját könyvem, sem a fordításaim, mert mindig találok valami hibát, valamit, amit jobban is meg lehetett volna csinálni. Rendszeresen előfordul, hogy felolvasásokon fejben szerkesztem a már kinyomtatott szövegeimet. Nemrég viszont muszáj volt újraolvasnom a Holtversenyt, mert az első kiadásból elfogyott az összes példány, és a Magvető Kiadó úgy döntött, új kiadása lesz a regénynek. Sokat csiszoltam, sok apró változtatást csináltam a szövegen, de a kötet igazi különlegessége egy plusz novella lesz. A „Niki” című írás korábban egy folyóiratban jelent meg, és a regény egyik női szereplőjének szemszögéből látjuk a történet egyik részletét. Érdekes kísérlet volt, nagyon szerettem írni ezen a női hangon, bár a végeredmény nem lett lágyabb, mint a könyv többi része.

A Holtverseny után ismét belevetetted magad a munkába, nemrég megjelent Az utolsó utáni háború című könyved a Magvető gondozásában. Mennyiben hasonlít a két mű a hangulat tekintetében, illetve gördülékenyebb volt-e a munka ezzel a szöveggel?
Nagyon szeretek írni, de persze ezúttal is voltak kétségeim, hogy be tudom-e valaha fejezni a könyvet. Szerencsére egy nagyon jó barátommal dolgozhattam együtt, a regényt ugyanis egy másik pázmányos öregdiák, Babiczky Tibor szerkesztette. Az ő észrevételei sokszor átlendítettek a holtpontokon. Az utolsó utáni háború egy posztapokaliptikus disztópia, egy háborús regény, ami egy fiktív háborúban játszódik, valamikor a jövőben, és egy kisfiú meg egy sebesült amerikai ejtőernyős katona a főszereplői. Ők próbálnak kimenekülni egy porig bombázott városból, hogy megtalálják a fiú testvérét. Ez a regény igazából a harmadik második regényem, amit úgy kell érteni, hogy harmadik nekifutásra sikerült megírni. A két másik, kudarccal végződő kísérlet egyelőre csonka kéziratban maradt.

Kicsit visszakanyarodnék az egyetemhez, ahol bár említetted, hogy sok olyan óráról lecsúsztál, ami hasznos lett volna a későbbiekben, mégis biztosan voltak olyan élmények, amelyekre máig szívesen gondolsz vissza. Említenél néhányat?
Konkrét élményt nem mondanék, de érdekes váltás volt, hogy a tanulmányaim kezdetén még inkább kommunikáció szakos hallgatónak éreztem magam, aztán az egyetem második felére ez átfordult. Onnantól kezdve inkább az angol szak dominált, ott értek erősebb hatások, ott találkoztam olyan tanárokkal, akik közül többekkel még ma is tartom a kapcsolatot. A piliscsabai campusnak egészen különleges hangulata volt, ami nagyon megmaradt bennem. Nemrégiben ismét jártam ott, és jó érzés volt visszamenni a falak közé, ahol egyetemista voltam. Mintha a fizikai térrel együtt valahogy a saját múltadba is bele tudnál lépni. Habár jól éreztem magam az egyetemen, de azért néha eszembe jut, hogy talán érdemesebb lett volna néhány évet dolgozni a középiskola után, mielőtt egyetemre megyek. Tizennyolc évesen még nem tudtam eléggé megbecsülni, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy azt tanulhatom, amit akarok.

Voltak olyan oktatók, akik kifejezetten a kedvenceid között voltak?
Sok kiváló tanárom volt. Maróth Miklós filozófia óráira nagyon szerettem járni, a vizsgáira már kevésbé. De Pintér Károly szemináriumait is nagyon szerettem, ha jól tudom, ő tartott először sci-fi irodalommal foglalkozó órákat az egyetemen, legalábbis az angol szakon biztosan. Kiemelném még Gellért Marcell huszadik századi angol irodalom szemináriumát, Farkas Ákos „Reading Ulysses” című óráját is. Nem biztos, hogy egyedül végig tudtam volna olvasni Joyce magnum opusát. Kommunikáció szakon pedig Oláh Miklós óráit látogattam szívesen, a szakdolgozatomat is nála írtam a virtuális valóságok filmes ábrázolásáról.

Az interjút Kuslits Szonja készítette
Fotó: Bogdán Réka

 

Saját könyvek:

  • Holtverseny, regény, Magvető, 2014
  • Az utolsó utáni háború, regény, Magvető, 2017


Díjak, kitüntetések:
 Holtverseny című regénye kapta a legjobb első prózakötetért járó Margó-díjat, 2015


Család:
házas, két gyermek édesapja


Hobbi:
könyvek, filmek, foci, kutyák

x