A diákok számára mindig újat kell nyújtani… 2017. június 2.

Martonyi Éva, professor emerita

Francia-német-magyar szakos középiskolai tanárként végzett. Tanított középiskolában, dolgozott lektorátusi nyelvtanárként, volt magyar lektor a strasbourgi egyetemen. Oktatott franciát a József Attila Tudományegyetemen (ma Szegedi Tudományegyetemen), volt vendégtanár Lille-ben. Vezette a Janus Pannonius Tudományegyetem (ma Pécsi Tudományegyetem) francia tanszékét, azt követően pedig majdnem két évtizeden át – szinte a tanszék megalakulásától kezdve - a Pázmányon töltötte be ugyanezt a funkciót. Martonyi Éva professzor emerita csaknem ötven éve foglalkozik szenvedélyesen a 19. és 20. századi francia és frankofón irodalommal.
Azt mondja, arra a legbüszkébb, hogy még mindig igényt tartanak a munkájára: rendszeresen hívják konferenciákra előadást tartani, és még mindig tanít a Pázmányon.

Hamar kiderült, hogy jó nyelvérzéke van?
Igen. Már gyerekkoromban tanultam németül, angolul és franciául, mert a szüleim a nyelvtudást kiemelkedően fontos értéknek tekintették. Én nagyon szerettem nyelvet tanulni! Emlékszem, 16 éves koromban még a zongoraórákat is sikerült egy francia kurzusra lecserélnem. A francia nyelvet különösen kedveltem, és tanulását különösen nagy kihívásnak tekintettem, hiszen nehéz odáig eljutni, hogy az ember franciául képes legyen megfelelő szinten és pontosan kifejezni magát. A francia kultúra iránti vonzalmamat talán otthonról hoztam. Édesapám, aki jogász professzorként szintén egyetemi oktató volt, egyike volt a két világháború között az első diákoknak, akik ösztöndíjjal Franciaországba mehettek.

Ezek szerint tudatos választás volt, hogy a francia mellett „kötött ki"?
Pályám kezdetén, amikor középiskolai nyelvtanárként dolgoztam, majd a József Attila Tudományegyetem nyelvi lektorátusán, németet is, sőt ez utóbbi helyen angolt is tanítottam. Ezt követően Strasbourgban dolgoztam magyar lektorként, és amikor 1975-ben hazatértem, a JATE Francia Tanszékén kaptam állást. Ettől kezdve csak a francia nyelvvel és irodalommal foglalkoztam. Franciát tanítottam, Franciaországban voltam vendégoktató, francia nyelvű konferenciákon vettem részt. Ez persze nem azt jelenti, hogy a másik két nyelvet elfelejtettem, vagy, hogy ne olvasnék regényeket, ne néznék meg filmeket angolul és németül. De a szakmai életem a francia nyelv és a francia irodalom körül forog. Hozzá kell tennem, hogy francia irodalom Franciaországon kívül is létezik és én az elmúlt 20 évben komolyan beleástam magam ezekbe az ún. frankofón irodalmakba. Észak-Afrika, Fekete-Afrika, a kétnyelvű európai országok - Belgium, Svájc – valamint a kanadai Québec tartomány tartozik ide. Ez aztán olyan hatalmas terület, hogy igazán van választék és munka az ember élete végéig.
Elsősorban prózával foglakozom. Nagyon szeretem és a mai napig szívesen tanítom a 19. századi nagy klasszikusokat, Balzacot, Stendhalt, Flaubert. A doktori és a kandidátusi értekezésemben még Balzac műveivel foglalkoztam, aztán egyre nagyobb figyelmet szenteltem a kortárs, köztük a frankofón irodalomnak.

A kutatási során érte-e igazi meglepetés, heuréka élmény, amikor szembetalálkozott valami váratlannal?
Én sosem voltam archívumokat, kéziratokat böngésző tudós. Az a típusú kutató vagyok, aki az olvasói tapasztalatait összegzi. Sokszor egy adott konferencia tematikájához alkalmazkodva csoportosítom ismereteimet, gondolataimat egy adott téma köré és igyekszem valami érdekeset, valami újat mondani a kollégáknak. Szívesen foglalkozom például önéletrajzokkal, dokumentum regényekkel. Egyik kedvencem Emmanuel Carrère francia szerző – eddig sajnos csak egy korai műve jelent meg magyarul -, aki regényírói világába nagyon érdekesen épít be akár interjúkat, akár másféle dokumentarista elemeket. Számomra ez nagyon érdekes, mert így olyan alkotások jönnek létre, amelyek erőteljesen támaszkodnak a megélt mindennapi tapasztalatokra.

Az oktatást igazi önmegvalósításnak tartja?
Igen. A tanítás állandó kihívás, mert mindig alkalmazkodni kell a diákok érdeklődéséhez, mindig kell számukra valami újat nyújtani. Még akkor is lehet a tényeket és adatokat új szempontok szerint csoportosítani, amikor az ember egy klasszikus szerzőt kíván bemutatni. És persze hozzá kell tennünk valamit magunkból, a személyiségünkből is.
Élvezem az új technológia, az internet adta lehetőségeket, mert ha egy órán valamilyen asszociáció révén eszembe jut, hogy jó lenne megmutatni egy festményt, egy épületet, egy szobrot, egy zenemű részletet, akkor ezt könnyedén megtehetem.

Sok tanár panaszkodik, hogy ma más az egyetemi ifjúság, mint „régen". A fiatalok érdektelenek, hiányzik belőlük a lelkesedés, eszük is kevesebb. Mi a véleménye erről?
Ha ezzel teljesen egyetértenék, már régen abbahagytam volna a tanítást. Talán kevesebbet olvasnak a fiatalok, mint az előző nemzedék, és valószínűleg a 19. századi nagy klasszikus szerzőknek sem ugyanazokat a regényeit ugyanolyan átéléssel olvasták el. De fel lehet kelteni az érdeklődésüket, és ha ez sikerül, ugyanúgy tudok velük dolgozni, mint pályám korábbi évtizedeinek diákjaival.

És általában sikerül?
Igen. A Pázmány francia tanszéke a kis tanszékek közé tartozik. Itt egyénenként is tudunk a diákokkal foglalkozni, tehát sokkal könnyebb felkelteni az érdeklődésüket és intellektuálisan vezetni őket az általam javasolt úton. Ez az irodalom, az olvasás szeretetének útja. A hallgatók járnak az óráimra, többen általam javasolt témákból készítik a szakdolgozatukat, és a doktori iskolában is van néhány doktoranduszom, akikkel nagy öröm együtt dolgozni, mert szívesen veszik a tanácsaimat. Szóval, úgy érzem, többnyire sikerül az érdeklődést felkelteni.

Ön sokat foglalkozott a francia kultúra terjesztésével, ezért Franciaországban kitüntetést is kapott. De magyar művek franciaországi sorsa is nagyon foglalkoztatja.
Nagyon szeretem a francia kultúrát, szívesen vagyok Franciaországban, de a magyarságom is rendkívül fontos számomra. Talán ezért érdekel olyan szenvedélyesen, hogy egy-egy magyar szerzőnek Franciaországban milyen a fogadtatása, műveik ottani élete hogyan alakul. Például a 20. századi magyar irodalom nagy része létezik francia fordításban. Szabó Magda, Franciaországban népszerű író. Az ajtó című regényének például óriási visszhangja volt, és a film is sikeres volt. De említhetném Kertész Imrét is, akinek szinte minden művét lefordították franciára. Szóval, szeretem elemezni a magyar művekről megjelenő kritikákat, akár az írott, akár az elektronikus média reakcióit. De nagyon érdekelnek a francia irodalom magyar recenziói is. Mindig figyelem, mely szerzőknek mely műveit fordították le magyarra, és melyek váltak valóban ismertté a Magyarországon a mi olvasóink számára. Franciaországban többször tartottam előadást a magyar irodalomról, itthon a franciáról.

Most éppen min dolgozik?
Két konferenciára is van meghívásom. Az egyiken a québeci irodalomról fogok beszélni. A másik konferencia interdiszciplináris megközelítésben a traumával foglalkozik, és én a kortárs frankofón irodalmi művek elemzésén keresztül beszélek majd erről a témáról. Azt fogom bemutatni, hogy az öngyilkos merényletek traumája hogyan jelenik meg az irodalmi művekben.


Az interjút Gimes Júlia készítette.

Tanulmányok

  • Francia-német-magyar szak, József Attila Tudományegyetem


Tudományos fokozatok

  • PhD, Irodalom- és kultúratudományok
  • CSc, Irodalom- és kultúratudományok


Kutatási témák

Francia irodalom a 19-20. században, frankofón irodalmak (belgiumi, kanadai, észak- és fekete afrikai), modern irodalomelméletek, magyar-francia irodalmi és kulturális kapcsolatok


Díjak, kitüntetések

  • A francia Akadémiai Pálmarend mindhárom fokozatának kitüntetettje a francia kultúrának tett szolgálataiért
  • Egyetemi munkájáért megkapta a Pázmány-érmet
x