A kommunikáció csodákra képes… 2017. május 12.

Szőke-Milinte Enikő tanszékvezető

Tanult óvónőnek és tanítónőnek; álma volt, hogy pedagógia módszereket fejleszt, ezért pedagógia-magyar szakot is végzett; érdekelték a speciális nevelésű igényű gyerekek, így  mesterképzésben róluk tanult. Doktori értekezésének témája a pedagóguscsoportok konfliktuskezelése volt, és ennek kapcsán tárult fel előtte az a világ, amelybe szenvedélyesen és visszavonhatatlanul beleszeretett: a kommunikáció világa. S mindazt a kreativitást, amiről Szőke-Milinte Enikő ifjúkorában azt gondolta, hogy majd a pedagógia tudományában érvényesíti, végül a két területen együtt aknázta ki. A tanárnő dolgozott a kolozsvári Babes Bolyai Tudományegyetem Neveléstudományi Intézetében, a Pázmány Kommunikáció, majd Tanárképző Intézetében, 2017. március 1.-je óta a Vitéz János Tanárképző Központ, valamint a Tanárképző Tanszék vezetője.  

 

Életrajzából számomra az derül ki, hogy fiatalon nagy hivatástudata volt a tanári pálya iránt. Még a sajátos nevelésű gyerekekkel kapcsolatos ismeretek elsajátítására is éveket szánt az életéből. Végül a „nagyobbacskák” mellett, egyetemeken kötött ki. Hogyan történt?  
Kézdivásárhelyen a Bod Péter Óvó- és Tanítóképző Főiskolán kezdtem el felsőfokú tanulmányaimat. Csodálatos tanáraim voltam, nekik köszönhetem, hogy másodéves koromra rabul ejtett a pedagógia. Pontosabban, annak felismerése, hogy a tanári pályán milyen sok lehetőség van a kreativitásra és az önállóságra, ötleteknek a tanításba való beépítésére,  módszerek fejlesztésére. Másodévesen elhatároztam, hogy felvételizek a kolozsvári Babes- Bolyai Tudományegyetem pedagógia szakára, amelyhez társ szaknak a magyart választottam.  3 évvel azután, hogy óvónő és tanítónő lettem, pedagógia-magyar szakos tanárként is végeztem. Arra hamar rájöttem, hogy fentről engem nem tanítónőnek küldtek.  
Másodéves voltam Kolozsvárott, amikor két hónapig helyettesíthettem egy kolléganőt, akit baleset ért. Nagy próbatétel volt. Sok volt nekem a 30 kisgyerek. Túlságosan elméleti beállítottságú voltam ahhoz, hogy sokféle problémájukhoz rugalmasan és állandóan naprakészen tudjak alkalmazkodni. Akkor eldöntöttem, tovább keresem a nekem való feladatot.

Ennek a tapasztalatnak a birtokában a kolozsvári mesterképzésen miért választotta a speciális nevelésű igényű gyerekekről szóló tanulmányokat?
Egyszerűen az érdekelt, hogy voltaképpen kik ők, és ha az ember pedagógusként találkozik ilyen gyerekkel, hogyan kell hozzájuk viszonyulni. Ez a téma Erdélyben akkoriban, még nagyon gyermekcipőben járt. És azt gondoltam, ha majd tanítok, biztosan fogok ilyen gyerekkel találkozni. Aztán újra fordult a kocka: még nem fejeztem be a mesterszakot, amikor az egyetem felajánlotta, hogy maradjak ott tanársegédnek. Igent mondtam, és innentől kezdve tudatosan kezdtem építeni a tudományos pályámat. 1998-ban felvételiztem az ELTE Neveléstudományok Doktori Iskolájába, ahol 2005-ben szereztem PhD fokozatot.
A doktorim története tipikus példája annak, hogy az ember valahonnan elindul, és valami egészen más jön ki belőle, mint amit tervezett.

Ezt hogy érti?  
A témavezetőm neveléselmélettel foglalkozott; én azt vizsgáltam, hogy tanári közösségekben hogyan lehet és érdemes kezelni a konfliktusokat. Három év kísérletezés után rájöttem, hogy ebből a témából csak akkor lehet valami újszerűt kihozni, ha beismerem: nem konfliktust kell kezelni, hanem kommunikációt fejleszteni. Jó kommunikációval ugyanis sok konfliktust meg lehet előzni, a kialakultak egy részét pedig orvosolni lehet.

Hogyan történtek ezek a kísérletek? Bejárt iskolákba?
Újsághirdetésben kerestem olyan pedagógus csoportokat, amelynek tagjai kedvet éreztek a kísérleteimben való részvételhez. Erdély különböző részeiből összesen öt tanári közösség  jelentkezett. Havi rendszerességgel elutaztam hozzájuk, 1-2 napos tréningeket végeztünk. Ezeket természetesen megelőzte egy probléma feltárás, amelynek során az egyes csoportokra jellemző konfliktuskezelési mutatókat is megállapítottam. Először különböző, a szakirodalomból megismert konfliktuskezelési módszerekkel próbálkoztam, de a gyakorlat során rájöttem, hogy a pedagógusoknak maguknak kell kifejleszteniük a saját személyre szabott módszereiket. Amiben én segíthetek, az a kommunikációjuk fejlesztése. A kommunikációs fejlesztések eredményeként a konfliktuskezelési mutatók szignifikánsan javultak, de szakmai életemben is fontos változás történt: rabul ejtett a kommunikáció.

A kommunikációs készségek fejlesztésének volt elegendő használható szakirodalma?
Nem igazán. Az erre vonatkozó szakirodalom többnyire nagyon felületes és túlságosan elméleti volt. Kevés gyakorlatban alkalmazható praktikát lehetett kihámozni belőle, ezért én   szép lassan, de céltudatosan olyan modellt kezdtem el felépíteni, amivel a kommunikációs kompetencia fejleszthető. A pedagógusokkal végzett munkám során nagyon sok kísérleti anyag gyűlt össze, aminek eredményeként egy kommunikációs készség fejlesztő gyakorlat gyűjteményt is összeállítottam. A PhD tanulmányom átdolgozott változata pedig megjelent az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum gondozásában.

Nem lett volna kevésbé macerás a Babes-Bolyain doktorálni, mint az ELTE-n?
Elvileg igen, de ott erre nagyon kevés lehetőség volt, és azok is csak románul. Én viszont   anyanyelvemen jobban tudok gondolkodni, bármennyire jól beszélek és írok is románul. Három évig tartottak a doktori tanulmányok, ez idő alatt heti egy napot Budapesten kellett töltenem. Ez természetesen nem volt egyszerű.

Végül állást kapott a Pázmányon, és letelepedtek Magyarországon. Kereste ennek lehetőségét, vagy önt találták meg?
A doktori védésemen jelen volt egy pázmányos kolléga, aki később megkeresett, hogy lenne-e kedvem a kommunikáció szakosok képzésében részt venni, módszereimet az ő képzésükben kipróbálni. Ez nem csak szakmailag volt kedvező ajánlat. Akkoriban a férjem már egy éve Magyarországon dolgozott, én az első gyerekünkkel otthon voltam Romániában. Éltem hát a lehetőséggel, amely családi szempontból is nagyon kedvező volt. 2002-től 2008-ig dolgoztam a Kommunikáció Intézetben, kezdetben tanársegédként, majd adjunktusként. Az én kommunikációs tréningjeim eredetileg pedagógusoknak készültek, itt pedig profi kommunikátorok képzésében vettem részt, módszereimet tehát elméleti és gyakorlati szempontból egyaránt fejlesztenem kellett. Sok lehetőségem adódott a Pázmányon, például a mediátor képzésben is részt vehettem. 2008-tól a Tanárképző Intézetben dolgoztam, ahol a mozgóképkultúra - médiaismeret szakos tanárok oktatását koordináltam. Ez idő alatt sok hasznos szakmai tapasztalat gyűlt össze, legalább három könyvre való. 

Egy „kis” kitérő után tehát elég széles kontextusban tért vissza a pedagógiai kommunikációhoz…
A Tanárképző Intézetben is alap tárgyam a pedagógiai kommunikáció volt, de azért a Kommunikáció Intézetben is megtartottam egy-két kedvencemet: a párbeszéd, vagy a  nyilvános beszéd címűt. Ez lehetőséget ad arra, hogy a kommunikáció szakosok számára át –és kidolgozott módszertanomat is folyamatosan fejlesszem.

Inkább arra gondoltam, hogy vezetőként is nagy szükség van a kommunikációra, néhol talán a pedagógiai kommunikációra. Mit gondol, melyek azok a személyiségvonásai, amelyek révén jó „főnök” lehet Önből? Természetesen a jó kommunikációs készségen kívül.  
Váratlanul ért a megkeresés, sokat gondolkodtam, éljek-e vele. Hiszem, hogy ez a feladat nem véletlenül talált meg, igyekszem legjobb szándékom és tudásom szerint teljesíteni, hiszen a katolikus pedagógusképzés egy küldetés, melyet hittel, méltósággal és profizmussal szabad csak végezni.
Nem szeretnék főnök lenni, sokkal inkább vezető. Azt gondolom, van valamiféle stratégiai gondolkodásom, aminek konstruktivitása már többször megmutatkozott. Általában kontextusában nézem a problémákat, nem ragadok le apró részleteknél. Szerintem ez az egyik olyan dolog, amit új munkakörömben is jól fogok tudni hasznosítani. A másik, hogy én a pedagógusképzés valamennyi fokozatában szereztem tapasztalatot. Tudom milyen az óvónői képzés, tudom milyen az óvónői munka. Tudom milyen a tanítói képzés, a tanítói gyakorlat, a tanítói munka, és a sajátos nevelési igények figyelembe vétele is egyre fontosabb. Pedagógia szakot is végeztem, és mindig izgatott a köznevelési rendszer felépülése, működése és a változtatások, beavatkozások lehetőségei, a jobbítás érdekében. Ezért az intézetvezetői megbízást egy nagy lehetőségnek, de főként küldetésnek érzem.

Mit tart a legnagyobb sikerének?
Azt, hogy megélhetek olyan pillanatokat, amikor érzem: a pedagógia és a kommunikáció bűvkörébe vontam a hallgatókat. Amikor tapasztalom, hogy munkám eredményeként megérezték, milyen szenzációs hivatásra vállalkoztak. Megérezték, hogy tanárnak, vagy kommunikátornak lenni milyen óriási lehetőség. Ilyen pillanatokat többször átéltem, amikor például a dialógus mint kommunikációs technika során igazi katarzisokhoz jutnak a hallgatók.
Nehéz témákat szoktam „dialógusba” vinni, hogy érezzék, ez nem kérdez-felel párbeszéd. A dialógus technikája nem hagy kívül maradni, ha egyszer elindul, visz magával. Gyakran ez úgy történik, hogy képet mutatok az órán és kérdéseket teszek fel vele kapcsolatban, amelyekre rövid válaszokat lehet adni. Nincsenek jó és rossz feleletek, és a végén kibontakozik valamilyen történet. Egy történet, ami annak a csoportnak a saját története, saját világfolyamatokkal és világtörténésekkel. És utána például arról beszélgetünk, hogy egy tanítási órán mikor és hogyan érdemes dialógust kezdeményezni. A dialógus az emberben mély bugyrokat mozdít meg, ezért jó eszköze a személyiségfejlesztésnek. De ennek megértéséhez azt hiszem, szükség van arra, hogy kicsit kimozdítsam a hallgatókat a „komfortzónájukból”.  
A másik, amire büszke vagyok, hogy annak ellenére mertem pedagógiai kommunikációval foglalkozni, hogy ez tulajdonképpen a pedagógia mostohagyereke. Az oktatáselmélet vagy a neveléselmélet nagyobb figyelmet kapnak. Számomra most a legnagyobb szakmai kihívás, hogy a megírjam azt a monográfiát, ami a pedagógiai kommunikációra fordított 10 évem alatt megszerzett tudásomból, tapasztalatomból, önálló módszereimből, és fejlesztéseimből állna össze. Ennek a területnek magyarul alig van használható szakirodalma. Kommunikációs szakirodalom természetesen bőven létezik, ezek példaanyagában találunk pedagógiai, vagy tanári kommunikációról szóló helyzeteket, de a pedagógiai kommunikáció lényegével ezek az írások nem foglalkoznak.   

Hazát cserélt. Gondolom, ez sem volt egyszerű…
Megviselt állapotban talált meg a lehetőség, hogy a Pázmányon dolgozhatok. Szórványban magyarnak lenni egész más, mint Székelyföldön, Háromszéken magyarnak lenni. Én akkor Kolozsvárott már jó ideje szórványban voltam magyar, kirojtosodik ott az ember idegrendszere. Természetesen nehéz hazamenni és nehéz visszajönni, minden találkozás és elválás szívszorító. Igyekszem erőmhöz mérten segíteni az otthon maradottaknak, évente hazajárok egy-egy rendezvényre, Kossuth szónokversenyre, Bod Péter napokra. Akarom, hogy érezzék: becsülöm, szeretem, nagyon sokra tartom őket és hálás vagyok mindazért, amit tőlük kaptam. Gyermekeimmel és férjemmel nagyon jól érezzük magunkat itt, a diákjaim okosak, tehetségesek, lelkesek, sok jó kollégám és barátom is van. Ennél többet nem kívánhatok.

Valami hobbira marad ideje?
Én beszélgetni szeretek a legjobban. Számomra az a legjobb kikapcsolódás, ha valahol, valakivel, valamiről jóízűen elbeszélgetünk. Szeretem a rövid filmeket, nevezzük apró etűdöknek őket. Viszonylag sokszínű az érdeklődésem, a könyv, a zene, a színház, a tánc ha nem is hobbi szinten, de jelen van az életemben. Szeretem a politikai és tudományos vitaműsorokat, háttérműsorokat is. Ezek tökéletesen kikapcsolnak, annak ellenére, hogy a résztvevőket kommunikáció-szakmai szempontból is figyelem, na meg látom, hogy a mai magyar gondolkodásban és vitakultúrában milyen tendenciák és irányzatok vannak.

Az interjút Gimes Júlia készítette.

Tanulmányok

  • Bod Péter Tanítóképző, Kézdivásárhely – óvónő és tanítónő
  • Babes Bolyai Tudományegyetem, pedagógia – magyar nyelv- és irodalom szak
  • MA: Speciális nevelésű gyermekek integráló nevelése


Tudományos fokozat: Neveléstudományok, PhD

Oktatott tárgyak: Pedagógiai kommunikáció, Párbeszéd, Nyilvános beszéd és prezentáció, Tanítási-tanulási stratégiák a mozgóképkultúra-médiaismeret tantárgy tanításában

Kutatási terület: a mozgókép- és médiaismeret tanári MA szakos hallgatók szakmódszertani képzése, Pedagógiai kommunikáció, Neveléselmélet, Pedagógusképzés

Tagság szakmai szervezetekben

  •  MTA Köztestületi tag, Pedagógusképzési Albizottság
  • A Kommunikációs Nevelésért Egyesület elnökségi tag
  • Oktatási Hivatal: szakmai szakértő 

 

x