A középkor szerelmese 2017. május 18.

Szakács Béla Zsolt intézetvezető

Már középiskolás korában megmutatta, hogy kiemelkedő teljesítményekre képes. Az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyen harmadikos gimnazistaként történelemből 6. majd az érettségi évében magyar irodalomból 2. helyezést ért el. Az egyetemen – ELTE történelem - művészettörténet szak – volt köztársasági ösztöndíjas, nyert OTDK-t, fiatal kutatóknak adományozott Pro Scientia aranyérmet. Később kutatói ösztöndíjjal dolgozhatott például Németországban, Ausztriában, Franciaországban, Olaszországban, volt ösztöndíjasa a tekintélyes Collegium Budapestnek, tanított Bulgáriában és Lengyelországban. Szakács Béla Zsolt 1993 óta oktat a Közép-Európai Egyetem Középkortudományi Tanszékén és 1996-ban került a Pázmányra. A Művészettörténeti Tanszék egyik alapítója, 2005 óta a vezetője. Először pályájának kezdeteiről beszélgetünk.    

Már középiskolás korában remekelt. Tudatosan készült a tudományos pályára?
Igen, történész szerettem volna lenni. A tanulmányi versenyeken elért jó eredményeimnek köszönhetően nem kellett „felvételiznem” és a történelem mellé második szaknak a művészettörténetet választottam. Művészetet kedvelő családból származom, ez tehát logikus és kézenfekvő választás volt.

A második tárgyából azután első lett. Miért a művészettörténet, és miért éppen a középkor mellett kötött ki? 
Amióta az eszemet tudom, vonzódtam a középkorhoz. Nagyon szerettem középkori katonákkal játszani, középkori regényeket olvasni. Talán azért volt számomra annyira izgalmas az a világ, mert nagyon eltér a mienktől. Szóval, volt egy korai szerelem, egy romantikus ráhangolódás. Az egyetemen a művészettörténet szakon igen magas színvonalú oktatás folyt, de a középkorászok, a sajnos 10 éve elhunyt Tóth Sándor, valamint Marosi Ernő különösen nagy hatást gyakoroltak rám. Ők tulajdonképpen „gondoskodtak” arról, hogy ne tudjak ettől a világtól szabadulni. Hamar rájöttem, hogy a művészettörténet teljes embert kíván, de ne felejtse el: az összetett szó egyik tagja nem véletlenül a történelem! Az ugyanis a művészettörténet alapja. A művészetet, művészi alkotásokat nem önmagukban vizsgáljuk, hanem a maguk korában szeretnénk őket elhelyezni. Meg akarjuk érteni, hogy egy alkotás az adott társadalmi közegben mit jelentett a művész, a megrendelő, vagy a befogadó számára. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha ismerjük és értjük azt a korszakot. Enélkül nem tudunk „kontextualizálni”.
A már említett Tóth Sándor a középkori építészet és kőfaragás legkiválóbb szakértője volt. Rettegtünk tőle, de ha az ember képes volt a félelmét legyőzni, hamar közel kerülhetett hozzá és rengeteget tanulhatott tőle. Nekem ez sikerült, én nála készítettem a szakdolgozatomat. Másik mesterem Marosi Ernő volt, aki az Akadémia Művészettörténeti Kutatóintézetét is vezette. Mint mondtam, az egyetemi évek alatt ő is nagy hatást gyakorolt rám, és diplomázás után az intézetbe kerültem, ahol a kandidátusi disszertációm témavezetője volt. (Az akkori tudományminősítési rendszerben a kandidátusi kicsit a mai PhD fölött volt.) Megemlítem még az intézet kitűnő középkorászát, a román kor kutatóját, Tóth Melindát is, aki az alatt a három év alatt szárnyai alá vett és tőle is rengeteget tanultam. Például, hogy hogyan lehet kérdéseket probléma centrikusan feltenni, majd a válaszokat úgy interpretálni, hogy a dolognak kijöjjön a sava-borsa. Találkozásomat ezzel a három szakemberrel óriási szerencsének tekintem, sokat köszönhetek nekik.

Mondana konkrét példát egy ilyen probléma centrikus kérdés felvetésre?
Szakdolgozatom témájával, a középkori templomok nyugati térelrendezésével kezdő kutatóként is éveken át foglalkoztam. Tudja, amikor bemegyünk egy templomba, fölöttünk a nyugati karzat helyezkedik el. Ma ott vannak az orgonák, ott dalolnak az énekesek, a sekrestyések tesznek-vesznek. A középkorban azonban a nyugati karzatok kiemelt jelentőségű helyek voltak. A szakdolgozatomban, melyet Tóth Sándornál írtam, ezeket szerkezeti, strukturális, azaz építészeti szempontból vizsgáltam. Sok templomot végiglátogattam, privilégium volt, hogy kutatóként felmehettem ezekre a karzatokra, és munkám során kiderült, hogy ezeknek a tereknek a kialakítása nagyon izgalmas és változatos. Később Tóth Melindával sokat gondolkodtunk azon, hogy ezt a sokféleséget hogyan lehetne úgy interpretálni, hogy az valóban harmóniában legyen a kor szellemével, gondolkodásmódjával. A korábbi elképzelés az volt, hogy a kegyúr a karzat tetején ült, és onnan, mint egy basa tekintett le a népre. Mi viszont azzal az elképzeléssel rokonszenveztünk, hogy a nyugati karzatokon a templom építését megrendelő kegyurak lelki üdvéért folytatott liturgia zajlott, tehát létrehozásuk a halál körüli megemlékezéseket, a temetkezéseket szolgálta. A középkori ember nagyon komolyan aggódott a lelki üdvéért, és ezeknek a karzatoknak az igényes kialakításával a kegyúr mintegy gondoskodott arról, hogy halála után megfelelőképp tudjanak az ő üdvözüléséért imádkozni. Szerintem ez a liturgiatörténeti interpretáció szélesebb társadalmi és történelmi kontextusban adja meg a magyarázatot.

Ön részt vett a Pázmány Művészettörténeti Tanszékének létrehozásában. Hogyan került ide és milyen volt az a hőskor?
Több mint 20 éve történt. Leedsbe repültem egy középkorász konferenciára. A repülőgépen Szovák Kornél ült mellettem, aki a formálódó Pázmány egyik élharcosa volt. Elmesélte, hogy létrejön egy művészettörténeti tanszék, Hajnóczi Gábor szervezi. Egy OTDK konferenciáról ismertem Hajnóczit, annak a szekciónak volt a vezetője, amelyben én első lettem. Megkerestem, hogy nincs-e szüksége rám, ő pedig megörült nekem. Gáspár Dorottyával hárman voltunk az induló tanszéken, e kis csapat élére állt Urbach Zsuzsa; közülük sajnos   már csak én tartom itt a frontot. Nagyszerű és egészen különleges dolog volt, hogy első fontos feladatként az akkreditációs anyagot kellett összeállítanom. Kitaláltuk az oktatás rendszerét, figyelembe vettük a nemzetközi trendeket, eldöntöttük, mennyire követjük például azt a mintát, amelyet az ELTE nagy múltú képzése jelentett. Sikerült a Pázmány saját profilját is kialakítani. Azóta természetesen sok minden változott, de igyekszünk bizonyos értékeket megőrizni.  

Szeret tanítani?
Igen, nagyon szeretek. Az egyetemi oktatás kiváló lehetőség arra, hogy azokat a gondolatokat, amelyek az embert a tudományban foglalkoztatják, megvitassa a legifjabb nemzedék tagjaival. Az állandó diskurzus, esetleges vita bennünket is ifjan, elevenen tart, hiszen a fiatalok szemlélete eltér a miénktől. Ők egészen más gondolkodásmódban szocializálódtak. Új szempontokat hozhatnak be, másképp fogalmazhatják meg a kérdéseket, én is tanulok tőlük. Természetesen ők is hoznak témákat, és témavezetőként a feladatom az, hogy úgy gondolkodjunk közösen, hogy az illető érdeklődésének és az én tapasztalataimnak megfelelően találjuk meg az utat a legszerencsésebb feldolgozáshoz. 

Sikeresnek találja a képzésüket? Versenyképes például az ELTE nagy múltú szakával?
Egyértelműen igen a válaszom. A szakma befogadta a hallgatóinkat, nagyon sok tehetséges fiatalt tudtunk a pályán eredményesen elindítani. Ma nincs már olyan szakmai műhely Magyarországon, ahol ne találkoznánk volt tanítványainkkal. Hozzáteszem, hogy ezzel a diplomával nem csak művészettörténész lehet valaki. Műkereskedelemtől kezdve sok mindennel foglalkozhat, hiszen a mai kultúrában a vizualitásnak, aminek a művészettörténész az egyik szakértője, óriási szerepe van. Mi a hallgatóinkat éppen látni tanítjuk meg. Pontosabban arra, hogy tudatosan lássanak.

Mit tart legjelentősebb tudományos teljesítményének?
A középkor művészettörténetének több területén végeztem kutatásokat. Az egyik az ikonográfia. Mindig nagy sikerélményt jelent, amikor sikerül egy ikonográfiai talányt megfejtenem. Sokat foglalkoztam például a keszthelyi ferences templom falképeivel. Itt most visszautalnék előbbi témánkra, az oktatásra. Éveken át tanítottam ezeknek a képeknek a szakirodalomban leírt értelmezését, de közben mindig éreztem, hogy valahogy nem tudok ezzel teljesen azonosulni. Mindig motoszkált bennem, hogy valami nem stimmel. Egyszer aztán elhatároztam, hogy végére járok a problémának, és sikerült is a képeknek egy az eddigitől eltérő értelmezést adni. Korábban azt gondolták, hogy az itt ábrázolt jelenet Jézus bemutatása a templomban, szerintem azonban Mária születésének és életének megjelenítéséről van szó. Annak idején a kandidátusi értekezésemet, amely egyébként könyv formában is megjelent, a Magyar Anjou Legendáriumról írtam. Az akkor tett felismeréseim, megfigyeléseim, az akkor megszerzett tudásom azóta is segítenek ikonográfiai kérdések helyes értelmezésében.
Másik fontos kutatási területem az Árpád-kori építészet, amelyet a román stílus jellemez. Egy nemzetközi kutatássorozat keretében hazai, romániai és kárpátaljai falusi templomok tucatjaiban végezhettem vizsgálatokat, és arra a következtetésre jutottam, hogy bár az Árpád-kor 1301-ben véget ért, a román stílusú építészet  – különösen Kelet-Magyarországon – még évtizedekig fennmaradt. A Yale Egyetem kiadójának van egy neves művészettörténeti könyvsorozata, a Pelican History of Art, amelynek a román korról szóló, Eric Fernie által írt legújabb összefoglalójába belekerültek az ezzel kapcsolatos megállapításaim. Ez nagy büszkeség a számomra.
Egyébként ennek a nemzetközi kutatássorozatnak az eredményeként három nagyon szép tanulmánykötet jelent meg, melyekben az Árpád-kori templomok többségének leírását kutatásaim alapján én adtam meg. Sok szép fotót is készíthettem, persze nem tagadom, a profi fotósunk ebben jobb volt nálam.

Úgy képzelem, centivel és elemlámpával a zsebében járja ezeket a templomokat, sokszor inkább épület töredékeket. Miért teszi ezt? Mi motiválja önt?
Miért szeretnek sokan sportolni? Mert jó. Számomra nagy öröm, amikor bemegyek egy középkori templomba és megnézek egy gyönyörű falképet. Ha közelebb is tudok férkőzni hozzá, és hozzájárulok ahhoz, hogy jobban megértsük a középkor kultúráját, az számomra még nagyobb öröm. Mi, akik a bölcsész szakmában dolgozunk, igen szerencsések vagyunk. Az a hivatásunk, ami másoknak csak szabadidős luxus elfoglaltság lehet. Nekem a munkám a hobbim is.

„Rendes” hobbija nincs is?
Számomra a középkor és kultúrájának teljessége nagyon vonzó, minden érdekel, ami a középkorral kapcsolatos. Nagyon szeretem például a középkori zenét is, amivel ugyan tudományos szinten nem foglalkozom, de értését és élvezetét segíti, hogy sok éven át zongoráztam. Bár a vizuális kultúra másik területén, a filmek világában amatőr vagyok, nagyon szeretem őket. Kedvenceim a múlt század hatvanas éveinek művészfilmjei. Talán Tarkovszkij Andrej Rubljov című alkotása áll hozzám a legközelebb, hiszen ez nemcsak a kelet-európai film egyik legnagyobb műve, hanem még a középkorról is szól. Szeretem a Fellini- és az Antonioni-filmeket, egy későbbi időszakból pedig Peter Greenaway alkotásait. De most éppen a kínai film érdekel a leginkább. Tavaly ősszel eljutottam egy konferenciára Pekingbe, és ott feltárult számomra egy teljesen ismeretlen világ. Megtudtam azt is, hogy Kínában a nyolcvanas években felnőtt egy olyan filmes nemzedék, amelynek fantasztikusan izgalmas alkotásai vannak.

A tanszékvezetői munka nem vesz el túl sokat az életéből? Nem hátráltatja a tudományos munkáját?
Kollégáimmal sosem felejthetjük el, hogy a cél a színvonalas oktatás fenntartása. Ezért tenni kell. A tanszékvezetés persze macera, sok felesleges adminisztrációs teendővel jár. Gyakran még olyan dolgokért is meg kell küzdeni, amelyeket egyszerű lenne elintézni. De nem szeretem feladni a küzdelmeimet, és sokszor sikerül is elérem, amit helyesnek tartok.  

Családdal nehéz összeegyeztetni egy ilyen sikeres kutatói és oktatói karriert?
Nekem sikerült. Három gyermekem van. Ma már 20, 18, illetve 16 évesek, de én gyerek zsivajban, akár legózás közben is tudtam gondolkodni, sőt az a közeg még inspiráló is volt számomra. Ma már persze nem legózunk, hanem filmeket nézünk együtt, és városokban császkálunk. Gyerekeim szerint fáradhatatlan vagyok a városnézésben. 


Az interjút Gimes Júlia készítette.

x