A szabad gondolkodás iskolája 2019. február 22.

Bazsányi Sándor, tanszékvezető

Irodalomtörténész, irodalomkritikus, esztéta. Elsősorban a kortárs magyar irodalommal foglalkozik, de nyúlt már klasszikusokhoz is, például Kosztolányi Esti Kornél novelláiról írt esszékötetet. Tavalyelőtt nagy sikert aratott az általa szerkesztett, Szivárványbaleset című antológia, melyben kortárs írók Szűcs Attila festő általuk választott képeihez készítettek irodalmi „kommentárokat”. Foglalkozik az esztétika és a retorika határterületeivel is. Az irodalmon, művészeten kívül egy szenvedélye van: a tenisz. Bazsányi Sándorral, az Esztétika Tanszék vezetőjével beszélgetünk.

Ön a ’80-as évek második felében gépipari szakközépiskolásként gépi forgácsolónak készült. Elég messzire került eredeti szakmájától. Érdeklődése változott meg gyökeresen, vagy annak idején „rossz kisfiú” volt és azért kötött ki az esztergagép mellet?
Talán rossz voltam, talán nem voltam eléggé szabályos gyerek. Mindenesetre az általános iskolám vezetői nem tartottak méltónak a gimnáziumi továbbtanulásra, mivel úgy ítélték meg, hogy nem szeretek tanulni. „Legyen egy szakma a kezében” – szólt a javallat. Miskolcon nőttem fel, ahol az idő tájt zakatolt a nehézipar, így aztán a kor és a hely szelleme sodort a gépipari szakközépiskolába. Rossz forgatókönyv volt. A gépek és a forgácsolás egy cseppnyi érdeklődést sem keltettek bennem, viszont egész kiskoromtól kezdve szerettem olvasni, érdekeltek a könyvek. Később a bölcsészkarra csak akkor tudtam bekerülni, amikor már „duplázni” lehetett, azaz csak az számított, amit a felvételin mutattam, a szakközépiskolából vitt pontok nem. A kor szellemét egyébként jól mutatja, hogy az első felvételimen a bizottság egyik tagja – feltehetően ő képviselte az akkor egyetlen Pártot – megkérdezte, hogy miért akarok én bölcsész lenni, amikor a magyar állam már adott a kezembe egy szakmát, ami igen sokba került neki.

Magyar nyelv- és irodalom – esztétika szakon végzett az ELTE-n, majd esztétikából szerzett PhD-t. Emlékeim szerint akkoriban a bölcsészkaron legendás szak volt az esztétika. Úgy tűnik, önt is beszippantotta.
Az esztétika szakon remek közegbe kerültem. Nagyszerű tanáraink voltak.   Tanított bennünket például Bacsó Béla, Balassa Péter, Fodor Géza, Radnóti Sándor, Szilágyi Ákos, és az évfolyamunk is nagyon virulens közösség volt. Nem csak az órákon folyt intenzív vita művészetről, a művészet különböző területeiről, hanem az egyetemen kívül is. Azt hiszem, nem véletlen, hogy az évfolyamunkból nagyon sokan az esztétika valamilyen formája mellett maradtak. Én is. Szeretem a filmet, a színházat, a zenét, a képzőművészeteket, de amihez talán értek is valamennyire, az az irodalom. Pontosabban a kortárs magyar irodalom.

Mi érdekli benne igazán?
Sok minden. Például, hogy miként rendeződik át az irodalom vagy az irodalomértés térképe, mert szinte áttekinthetetlenül tagozódik. Napjainkban sok új irodalmi forma jelenik meg, miközben a régiek is működnek tovább. És nem csak az irodalomértés újabb és újabb formáival találkozunk, de az irodalomkritika is hihetetlenül sokszínűvé vált. Például egyes kritikusoknál az irodalmiság szempontjai még ma is elsődlegesek maradnak, másoknál kicsit háttérbe szorulnak. Az utóbbi években, némiképp fura módon, sokan olyanfajta többlet- vagy képviseleti szerepet tulajdonítanak az irodalomnak, ami mindig is a sajátja volt, de nem minden korban került ennyire előtérbe.

Mire gondol? Például az irodalom politikai szerepére?
Igen. Például arra. Ez manapság különösen fontos. Mert talán nem vagyok egyedül azzal a véleményemmel, hogy az utóbbi néhány évben a kultúrpolitika erősen leegyszerűsödött, lebutult, kifejezetten károssá vált, és sem az irodalmi műalkotások szerzői, sem azok értelmezői nem engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy ezt ne tegyék szóvá. Minden értelmiségitől elvárható az a – mondjuk így – civil kurázsi, hogy szóvá tegye, ha a maga szakterületén az általa fontosnak tartott értékeket veszélyben látja. Ugyanakkor alkati kérdés, hogy egy műelemzés során ki mennyire tud elvonatkoztatni – nem finnyásságból, képmutatásból vagy gyávaságból, csupán a vizsgált tárgy iránti tiszteletből – azoktól a politikai vagy társadalmi összefüggésektől, amelyek közé az a mű érkezett.

Azt hiszem, egy konkrét példán keresztül jobban megérteném…
Példának említhetem Závada Pált, aki minden egyes művében közösségi vagy magyarságismereti szempontból fontos kérdéseket boncolgat. Az ő szimpatikus elkötelezettsége miatt olvasó és kritikus könnyen félreteheti az irodalomértés tulajdonképpeni szempontjait, és így elsősorban, vagy pusztán, képviseleti írásteljesítménynek tekintheti a regényeit.  Ha csak erre a szimpatikus elkötelezettségére figyelünk, ha úgymond lábon megvesszük az irodalmi szöveget, könnyen leárnyékolódhatnak annak egyéb értékei, vagy éppen megkérdőjelezhető tulajdonságai. Egy jó ügy szolgálatától még nem lesz egy műalkotás jó műalkotás.

Egyébként kedveli Závada regényeit?
Bizonyos művei közel állnak hozzám, mások kevésbé. A sok hangot kórusszerűen megszólaltató, polifonikusan korszakelemző epika, amit ő kitalált, és itt tényleg originális kitalációról van szó, és nála ennek a kitalációnak a különböző változataival találkozunk: nos, szerintem ez elsőrangú íróvá teszi őt.

Ki a kedvence a mai magyar írók közül? Egyáltalán, egy esztéta, egy kritikus megengedheti magának, hogy kedvence legyen?
Szerintem bőven megengedheti. Mindenki szakmájában vannak olyan szakszerűen művelhető műfajok, amelyeken belül nem csak hogy megteheti,  hanem kutyakötelessége is valamiféleképpen kinyilvánítani az elfogultságait. Az enyémben is van néhány ilyen, és igen szerencsésnek tartom magam, hogy kortársamként ismerhettem meg azt a nagyon jelentős írót, akinek tavaly megjelent egy kétkötetes memoárja, Világló részletek címmel. Épp most fejeztem be – szerkesztés alatt áll és ősszel jelenik meg – Nádas Péter életművéről szóló monográfiámat. Nos, azt hiszem, ha valaki egy életművet feldolgoz, megírja, kiadó akad hozzá, akkor le sem tagadhatja, hogy nem muszájból, hanem örömből írta meg. Ez egyúttal egy szimpátianyilatkozat is.

Már korábban is írt a Nádas életműről. Néhány éve jelent meg „...testének temploma...”. Erotika, irónia és narráció Nádas Péter prózájában című könyve. Mióta dolgozik ezen az új monográfián, és miért vágott bele újra?
Az elmúlt két évben főleg ezen dolgoztam. Előző könyvem, bizonyos értelemben, kicsit zabolátlan lett, tudniillik az én nézőpontom erőteljesebben nyilvánult meg benne. Természetesen a szerző egyéniségét nem lehet egy könyvből kilúgozni, de úgy érzem, most – nem utolsósorban a monográfia műfaji követelménye miatt is – már alázatosabban, mondhatni szabályosabban dolgoztam fel az életművet. Nádason kívül sokszor foglalkoztam más kortárs szerzőkkel, például Mészöly Miklóssal, Esterházy Péterrel, Krasznahorkai Lászlóval, Rakovszky Zsuzsával, Kántor Péterrel vagy Térey Jánossal. Hozzá kell viszont tennem, hogy az irodalomkritika fórumai is átrendeződtek, nagyon fontos irodalmi lapok megszűntek. Például a Holmi, amely a rendszerváltozás időszakában indult, és mindig bőséges, nagyon jól szerkesztett, elfogultságoktól persze nem mentes kritika rovatot vitt (Radnóti Sándor szerkesztésében).

Említette, hogy az ELTE Esztétika Tanszékén kiváló tanárai voltak. Ön mit szeretne megtanítani a diákjainak? Szemléletet? Gondolkodásmódot? A saját maguk felé irányuló kérdezés kultúráját?
Itt, a Pázmány Esztétika Tanszékén egyre inkább arra helyezzük a hangsúlyt, hogy megtanítsuk a hallgatóknak, hogy a műértelmezés gyakorlatában mit tudunk kezdeni egy adott műalkotással. Hogyan tudjuk a tetszés vagy nem tetszés elemi érzését fogalmak, szempontok, értelmezői módszerek segítségével körüljárni és megindokolni. A személyes érintettségnek és a személyes érintettségből fakadó személyes gondolatmenetnek, értelmezői gondolatmenetnek az „iskoláztatásával” a hallgató nem csak a műalkotás élvezetéhez, hanem a műalkotásról való szabad gondolkodáshoz, egyáltalán a szabad gondolkodáshoz mint életformához is kedvet kaphat. Az általunk megmutatott értelmezői, gondolkodási stílusok lehetnek a diákok számára vonzóak vagy kevésbé vonzóak, de azt mindenféleképpen látják, hogy itt vannak olyan alakok, oktatók, akik vállaltan személyes nézőpontból, ugyanakkor közforgalmú fogalmak, szempontok, értelmezői módszerek segítségével, minél közérthetőbben, azaz minél demokratikusabb jellegű igénnyel igyekeznek beszélni az adott műalkotásról.

Az ön számára a tanítás is öröm? 
Igen, szeretek tanítani, de a körülmények nagyon megváltoztak. Egészen más érdeklődéssel érkeznek hallgatók, sokkal véletlenszerűbben szédülnek be bölcsészkarra, mint amikor én jártam egyetemre. Sokan nem is tudják, mit keresnek itt, és csak jó esetben találnak maguknak olyan területet, ahol jól érzik magukat. Nincs akkora becse a kultúrának, a művészetnek, azon belül az irodalomnak, és azon belül – ezt persze félve mondom ki – a magas irodalomnak. Ugyanakkor az irodalmiságnak, írásbeliségnek annyiféle fogyasztható formája ömlik rá erre a nemzedékre, nem beszélve a kultúra töménytelen nem nyelvi formájáról, hogy kénytelen vagyok tudomásul venni: nagyon nehéz az életükből időt szakítaniuk azokra a dolgokra, amelyeknek intenzív művelése jelentette korábban a bölcsészéletformát.

Előfordul, hogy egy hallgatójában felfedezi a tehetséget és megpróbálja segíteni?
Itt, a bölcsészkaron működik egy mentorálási program, amelyben az előző félévben én is részt vettem. Csakhogy nagyon kényes dolog, hogy mennyire megyek közel egy hallgatóhoz, vagy milyen „felületéhez” megyek közel. Én ilyen szempontból nagyon szemérmes vagyok, és a hallgatók bizonyos „felületei” nálam le vannak tiltva. Most nem a legdurvább és legszélsőségesebb dolgokra gondolok, mint amilyen a közbeszédben manapság terítékre került szexuális abúzus, hanem arra a nyilvánvaló tényre, hogy az oktató–hallgató kapcsolat mindig is aszimmetrikus volt és lesz, és ezt az óhatatlan aszimmetriát kihasználó intellektuális befolyásgyakorlást, erősebben mondva erőszakot is ugyanúgy erőszaknak tartom, mint az előbb említett szexuálisat. A túl határozott iránymutatások bizonyos formáit nem tudom másnak tekinteni, mint a szabad, szabadságukban bizonyos mértékig kiszolgáltatott lelkeken elkövetett erőszaktételnek. Persze a legtöbb esetben az oktatói hatás eredménye lehet egy nyitottság, egy elköteleződés, egy lelkesültség is, egy olyan közös nevező, amelynek köszönhetően kitűnő szakdolgozat, OTDK dolgozat vagy mesterszakos munka születik. Ezekben pedig, örömmel mondom, bőven volt részem.

Melyik alkotására, teljesítményére a legbüszkébb?
Hát – büszkeség ha van – nyilván erre a most elkészült Nádas-monográfiára. Ilyen fontos tárgyú munkát eddig még nem készítettem. Szerintem evidencia, hogy Nádas Péter korunk legfontosabb magyar nyelvű prózaírója – szóval ennél jobb téma véleményem szerint nincs is.

Mit élvezett legjobban ebben a munkában?
Talán azt, hogy minden porcikáját meg kellett rendesen csinálni. Nádas Péter három-négy művét mindenki ismeri, legalábbis a címüket fel tudja sorolni. De egy monográfiában nem csak a mindenki által ismert és elismert művekkel kell foglalkozni – Egy családregény vége, Emlékiratok könyve, Párhuzamos történetek, Világló részletek – hanem az életmű minden kis részletét meg kell érteni, és egy szervesen összefüggő rendszeren belül bemutatni.

Ehhez hányszor kell elolvasni a műveket?
Nem tudom pontosan hányszor, sokszor. 

És élvezetes annyiszor elolvasni?
Igen. Minden egyes újraolvasásban más örömöt és izgalmat találok. A monográfiám utolsó fejezete a Világló részletekről szól, és mivel csak nemrégen jelent meg, bevallom, nem tudtam olyan sokszor elolvasni. Gondolkodni is jó a művekről, és beszélgetni is. Egyszer például, nem is olyan régen, volt egy mesterszakos szemináriumi csoportom, amelynek tagjai azt kérték, hogy foglalkozzunk részletesen Nádas Péter regényeivel. Elolvastuk az Évkönyv című rövidebb művet, majd az előbb említett regények közül az Emlékiratok könyvét és a Párhuzamos történeteket. És én a két éven át tartó szemináriumi folyamat során, a hallgatókkal való beszélgetésekből, vitákból rengeteget tanultam. Nagyon hasznos, ha az ember élő beszédhelyzetben találkozik más olvasókkal, mert ez megmenti őt attól, hogy beszoruljon a saját olvasatát kijelölő, óhatatlanul autisztikus jellegű mentális térbe. És az, hogy minden héten ki van jelölve másfél óra, amikor egy kis társasággal ilyen művekkel foglalkozunk, nagy kaland és adomány.

Az interjút Gimes Júlia készítette.

 

Tanulmányok:
Magyar nyelv- és irodalom – esztétika, ELTE

Tudományos fokozatok:
PhD, esztétika  

Oktatott tárgyak:
Klasszikus esztétikai elméletek, modern esztétikai elméletek, esztétikatörténet XX. század, szövegolvasás, műelemzés, irodalomesztétika, képzőművészet-esztétika, kanonikus mű, ágazati esztétika, kritikaírás

Kutatási terület:
Kortárs magyar irodalom, irodalomesztétika, retorika és esztétika kapcsolódásai pontjai, kép és nyelv

Tagság szakmai szervezetekben:

  • Szépírók Társasága
  • MTA köztestületi tag


Díjak, kitüntetések:

  • Móricz Zsigmond-ösztöndíj (1997)
  • Király István-emlékdíj (2001)
  • MTA Bolyai János Kutatói Ösztöndíj (2001-2003)
  • Barta János-esszépályázat különdíja (2001)
  • Komlós Aladár-díj (2011)
  • NKA alkotói ösztöndíj (2012)

 

x