A képi világ – és azon túl 2017. február 20.

ppke.hu
Találkozás Dér András tanár-filmrendezővel

A képi világ – és azon túl
Találkozás Dér András tanár-filmrendezővel

Filmrendező, operatőr. 2000 óta a Pázmány Péter Katolikus Egyetem (PPKE) Kommunikáció és Médiaintézetének adjunktusa. Vele beszélgettem a hallgatók képi látásmódjáról, s hogy kommunikációs szakemberként (PR-os, rádiós-televíziós, nyomtatott sajtós újságíróként vagy éppen filmesként) milyen képet közvetítenek nemzedékük gondolkodásáról, érzelmi világáról.

Az elméleti előadások mellett tanári munkájában jelentős szerep jut a gyakorlati képzésnek. Mely területeket öleli ez fel?

Elsősorban mozgóképes médiaszövegek elkészítését jelenti. Ez magában foglalja a riportoktól kezdve interjúk, dokumentumfilmek készítését, illetve a fikciós műfajt. Hangsúlyozni szeretném, nem művészképzés folyik nálunk – elsődleges célunk a készségfejlesztés. Döntsék el a hallgatók, a mozgóképes médiaszövegek „gyártása" során mely terület iránt éreznek leginkább affinitást: a kamera előtt vagy mögött, vagy éppen háttérmunkásként, a szervezésben vesznek-e részt szívesebben. Ezzel együtt belekóstolnak a rendezői, operatőri, szerkesztő-riporteri feladatokba, majd az utómunkálatokba, a vágásba. Közben egymást segítik, egymás kiszolgálói olyan módon is, hogy viszik az állványt, a lámpát, felveszik a hangot, s egymás munkáiban színészként is megmutatják – megmutathatják – magukat.

Közelmúltban a Pázmány.com filmfesztivál jelenlegi és korábban végzett hallgatók munkáiból nyújtott áttekintést. Az itt bemutatott kisfilmek – filmetűdök – alapján milyen gondolatok jelennek meg elsősorban az alkotásokban?

A fiatalokat is az általános emberi problémák érdeklik. Jó részüket persze elsodorják a divatáramlatok, az akciófilmek képi megfogalmazási módja, a vizuális effektekkel megterhelt közlés. Mostani és korábbi hallgatóim ezzel együtt érzékenyen reagálnak az emberi történésekre. Többen a Színház- és Filmművészeti Egyetemen képezték magukat tovább, vagy éppen most járnak oda. Vannak olyanok, akik alkalmazotti területen dolgoznak: reklámokat, klipeket készítenek. Ott elsősorban a műfaji szabályoknak kell megfelelniük. S amint láthattuk, nagyon jó színvonalon művelik ezt, izgalmas, jó munkákat láttam. Mások televíziós és online felületen próbálkoznak, fiataloknak szóló magazinműsort készítenek például. Érzékenyen reagálnak az ifjúságot érintő problémákra, ez megmutatkozik a témaválasztásban is: a drog, az alkohol, a szerelem, elhelyezkedési, érvényesülési lehetőségek... Mindezt friss, eleven nyelven tárják elénk.

A filmművészet viszonylag szűk területe a képi fogalmazásnak.

Az utóbbi évtizedekben erőteljes vizuális jelenlét figyelhető meg, felértékelődött a képi fogalmazás. Elegendő az Internet-felhasználókra gondolni. Visszatekintve a filmművészet történetére, a képben való fogalmazás mindig együtt járt a technikai fejlődéssel, s ez ma a digitális korszak beköszöntésével még inkább igaz. Olyan elektronikai eszközökkel veszik körül magukat a fiatalok, amelyek mind valamilyen képi tartalmat közvetítenek. Ebben a világban otthonosan mozognak, rendkívül gyorsan összekapcsolják a különböző multimédiás rendszereket – s ebből mindig valami új, valami érdekes jöhet elő. Vannak persze, aki formális módon használják ezeket, mások a bennük zöngicsélő gondolatokat és érzelmeket fejezik ki segítségükkel.

A képi világ eluralkodása nem vezet-e oda, hogy olyan, virtuálisnak nevezhető világ jön létre, amelyet ugyanakkor elsődleges valóságnak tekintenek?

A képi világ egyfelől elszigetelődést von maga után, a kommunikációnak olyan új ágazatai nyíltak meg, amelyek nem igénylik a személyes kapcsolatot. Valóban virtuális közösségi terek formálódnak, amelyekben a fiatalok felszabadultabban élik meg önmagukat és a kapcsolatteremtés lehetőségét. Az anonimitás ugyanis oldja a gátlást. Nincs szükség különféle ajzószerekre, hiszen itt van ez az új stimuláló. Lehet, hogy olyan értelemben nem ártalmas, mint a hagyományos, klasszikus gátlásoldószerek, ugyanakkor ez is előidézhet függőséget, akadályozhatja a személyiség lelki, pszichés fejlődését. A virtuális térben gátlástalanul – gátlástalanabbul – viselkedhetnek, csakhogy amikor belekerülnek egy valóságos helyzetbe, nem tudnak annak megfelelően reagálni, hiszen nem ezt tanulták meg – miközben számos előnye is mutatkozik a virtuális térben való mozgásnak.

Miben segítheti ez a tér a fiatalokat személyiségfejlődésükben, világra való nyitottságukban?

A kulcsszó a nyitottság. Paradoxonnak tűnik: egyrészt bezárkóznak a szobájukba, az eszközök világába, ugyanakkor a virtuális tér, a világháló lehetőséget nyújt, hogy kinyíljon számukra a világ – ha jól tudják magukban tematizálni problémáikat, tudásvágyukat, érdeklődési körüket. Kényelmes módon jelentős tudásanyagot halmozhatnak fel, miközben ki sem mozdulnak a lakásából.
Néhány évtizeddel ezelőtt hosszadalmas, bonyolult folyamatot jelentett a könyvtárazás. Igaz, hogy abban a kulturális térben sok hasonló gondolkodású és érdeklődésű fiatal fordult meg, s az ismeretek szerzése együtt járt a közvetlen kommunikációval, másokkal valóságos együttlétet kínált. Ezt most elveszítik, ugyanakkor rengeteg időt nyernek – nem beszélve arról, hogy néhány gombnyomással New-York-i, kínai, moszkvai könyvtárakat kereshetnek fel. Ez a lehetőség nyelvtanulásra ösztönzi őket, mert különben lemaradnának. Mindez egészséges versenyhelyzetet teremt: önmaguk ismerik fel – akár a vizuális játékokon keresztül is –, hogy akkor tudják igazán használni ezeket, ha jól beszélnek angolul, vagy akkor képesek megtekinteni az olasz képtárakat és tájékozódni a művészettörténetben, ha megtanulnak olaszul. Nem vitathatjuk, fantasztikus inspirációs közeg ez a képi világ.

Hogyan hat ez a személyközi kapcsolatokra? Társadalmi jelenség: a fiatalok sokkal későbbi életkorban kötelezik el magukat, vagy akár alkalmatlanok is a felelős párkapcsolatra. A virtuális tér mennyiben járul hozzá ehhez?

Semmiképpen nem szabad az eszközöket hibáztatni. Be kell látnunk, viszonylag rövid idő alatt elszakadtunk bizonyos hagyományoktól. A világ minden szempontból erőteljesen szekularizálódik. A liberalizálódás folyamata magával hozza azt is, hogy ma sokkal több család bomlik fel, sokkal több konfliktushelyzet adódik. Nem gondolom, hogy a múltban nem jelentkeztek konfliktusok. Csakhogy akkor a társadalmi szabályrendszer szigorúbb volt, nehezebben engedte meg – fogadta el – például a válást. Maradt a kényszerű együttlét, amely terhelve volt ugyan konfliktussal, de megtanultak ezekkel együtt élni, megtanulták elviselni egymást.
Ma kevésbé próbálnak megküzdeni a konfliktusokkal, könnyebben feladják a nehézségeket. Mi a jobb? Ha azt látja a gyerek, hogy huszonöt éven keresztül viaskodik egymással az apa és az anya, vagy pedig elválnak a szülők – békésen vagy békétlenül –, s csonka családban nő fel a gyerek?
Szüleim, nagyszüleim családja sem volt konfliktusmentes, mégis kitartottak egymás mellett, kompromisszumot kötöttek, megbékéltek egymással, s nekem ez biztonságot adott. A gyorsan felbomló családok esetében a gyerek megkapja-e azt a komfortérzést, amellyel aztán kiléphet a világba?

A fiatalok által készített filmekben megjelenik-e személyes, illetve nemzedéki bizonytalanságuk?

Nagyon erős lenyomatok ezek az alkotások. Nyári filmes táborunkban a szerelmet adtam meg témának. Dolgozzák fel minél szélesebb összefüggéseiben, a lírai megközelítéstől a melodrámán át a groteszkig minden belefér. Tíz-tizenegy rövidfilm készült, s mindegyikből bizonytalanság, félelem áradt, függetlenül attól, hogy groteszk vagy lírai módon fogalmaztak-e. Félelem az ismeretlentől, a lekötöttségtől; ha elköteleződik a másik mellett, milyen következményekkel jár ez? De más témájú alkotásaikban is érezni lehet a világgal szembeni gyanakvásukat, tartózkodásukat. Ugyanakkor kíváncsian keresnek, szembe mernek nézni kétségeikkel. Őszinték, és ezt nagyra becsülöm bennük.
Mindez azt jelzi, hiányoznak életükből az igazodási pontok. Hová, merre, mi felé halad az életük? Egyik feladatunk itt a Pázmányon, hogy igyekezzünk tájékozódásukat segítő értékeket kijelölni.

Értékorientáció – az értékrelativizálás korában.

A posztmodern szemlélet valóban azt közvetíti: semmi nem értékes és minden értékes. Ez a relativizálás elfogadhatatlan, egy fiatalt, aki keres és tájékozódik, könnyen befolyásolhatja. A megállapodott világlátású ember gondolkodásmódjában már úgy jelenik meg ez: igen, az asztal nagyon értékes, mert le tudunk mellé ülni, egyébként meg értéktelen tucatáru. Tehát nála már működik a megkülönböztetés képessége. De amikor mindenhez hozzáteszik a kétélűséget, s ezáltal mindent megfosztanak az értékeitől, ezzel egy fiatal nemigen tud mit kezdeni. Nem kapja meg azokat a kulturális támpontokat, amelyek alapján választhat az értékek közül.
Ehhez el kell sajátítani valamiféle erkölcsi normarendszert. Mi azt mondjuk, ez a zsidó-keresztény hagyomány, amelyet folyamatosan támadnak, minden módon igyekeznek megkérdőjelezni érvényességét. De mit tudnak adni helyette?
Ezt a fajta bizonytalanságot érzem a fiatal nemzedékek életében. Keresgélnek, fuldokolnak, belekapaszkodnak minden szalmaszálba, amelyek pedig nem tartják fenn őket a víz felszínén.

A fiatalságnak mindig is jellemzője, hogy egészséges humorral közelít a valósághoz, ezen belül önmagához is. A filmekben megnyilvánul-e ez?

Bátran, nagy kísérletező kedvvel alkotnak, minden eszközt kipróbálnak. A groteszk elég markánsan megjelenik náluk. A humort, az iróniát inkább védekezésként használják. Egyesek szégyellik kimutatni a tiszta érzelmeket, s ezért erőteljes idézőjelbe teszik. Emögött talán az a gondolkodásmód húzódhat meg: ha vállalják tiszta érzelmeiket, biztosan gyengének látják őket. S talán ki is nevetik, mert nem elég korszerűek. Miközben vágynak a tiszta, szép érzelmekre.
Vannak persze olyanok, aki szembemennek a kordivattal: igen, ilyen vagyok, erre vágyom, erre van szükségem. Jó, hogy megjelennek ezek a gesztusok, kissé talán hatást is gyakorolnak a környezetre. Ha valaki bátran, kellő öntudattal vállalja őket, a másik, aki tudja, hogy álarcot visel, de legbelül ugyanerre vágyik, elkezd mellé felnőni.

A filmkészítés folyamata segíti-e, befolyásolja-e a fiatalok önértékelését?

A feladat és a hozzá tartozó eszköz – a kamera – lehetőséget nyújt számukra, hogy kissé elbújjanak mögé, s onnan őszintébben, tisztán nyilatkozhassanak meg. Ugyanakkor tartózkodnak gondolataik elmondásától. Talán attól félnek, butának tartják őket, nem tudnak intelligensen fogalmazni. Tele vannak gátlással, kisebbrendűségi érzéssel.
A gyakorlati foglalkozások során igyekszem oldani ezt bennük, a feladatok segítségével tudatosítani: mindegyikük értékes, különös és egyéni. Sokfélék vagyunk, sokféle a világ, sokféle ízlés van jelen, s ezeket el kell mondani. De ha nem merik, megmaradnak zárt világukban, nem ütköztetik gondolataikat – miközben pedig a gondolatok ütköztetése révén lehet előbbre jutni.

A film, a képi megfogalmazás így válik az önkifejezés terepévé.

Többnyire azért jelentkeznek hozzánk a hallgatók, mert önkifejezésüket artikulálni kívánják, s ehhez jó eszköznek gondolják ezt a szakot. S valóban hozzásegíti őket, hogy önmagukra reflektálva a világot is értelmezni tudják.

Az ön művészi tevékenységére hatással van-e a hallgatókkal végzett közös munka?

Frissen tart. Nem szakadok el a napi divatos trendektől, a fiatalok formavilágától, nyelvhasználatuktól, problémáiktól. Munkámban fölhasználom a tőlük kapott impulzusokat, amelyek izgalmasak, érdemes figyelemmel kísérni őket.

x