"Világszintű tanáraink voltak" 2015. március 19.

Cserna-Szabó András az egyik legnépszerűbb kortárs magyar író, elismert novellista, első regénye Szíved helyén épül már a halálcsillag címmel jelent meg pár éve. De nem csak a szavak és mondatok ízét képes előcsalogatni: a konyhában is megállja a helyét.

Azt hiszem, a Te esetedben jogosan vetődik fel, hogy finoman szólva is ellentmondásos a viszonyod az egyetemhez. Egyrészt azon legendás figurák közé tartozol, akik elsőként iratkoztak be a Pázmányra, de jóval később nem hezitáltál, amikor újságíróként csípős hangvételű cikket támadt kedved írni a már kiépült Campusról. Ma milyen érzéseket vagy gondolatokat vált ki benned, ha a Pázmány jut eszedbe?
Azt hiszem, ez a kérdés kissé bulvárízűre sikeredett. Az, hogy én „csipős hangvételű cikket” írtam a Campusról, az erős túlzás. Nem volt itt semmilyen skandallum, valójában annyi történt, hogy 12 évvel ezelőtt egy írótársammal (még fiatal írókként) „Stoczek és Goldmann” álnéven gonzó, vagy inkább gonzóparódiába hajló stílusban cikkeket írtunk a Népszabadság felsőoktatással foglalkozó mellékletébe, a Diplomába. A koncepció az volt, hogy a száraz, tényekkel zsúfolt rovatot dobjuk fel egy kis humorral, lazasággal, iróniával, ami talán olvashatóbbá, népszerűbbé teszi a mellékletet a fiatalok körében. Így találtuk ki ezt a kissé idióta szerzőpárost, talán Beavis és Butthead mintájára, akik végigjárják a magyar egyetemeket és főiskolákat, és szinte kizárólag a menzákat és az intézmény környéki kocsmákat tesztelik. A Pázmány Campuson is ezt tettük: itt is a menzákat és a kocsmákat jártuk végig, amelyeknek egy részét én jól ismertem már egyetemista koromból. Csípős hangvételről szó sincs, némi marháskodásról igen. Az egyetem értékeiről, szellemiségéről, oktatási színvonaláról szó sem esett, csak menzakajákról és kocsmai élményekről. 

Vissza tudsz emlékezni olyan tanáregyéniségre vagy órákra, akiknek vagy amiknek szerepe volt a pályád alakulásában?
Nagyon szerettem pázmányos lenni, rengeteg olyan élményben volt részem az egyetemen, ami máig meghatározó. Már akkor is sejtettük, de ma már egyértelmű: világszintű tanáraink voltak. Szepessy Tiborhoz jártunk görög irodalom előadásra és görög dráma szemináriumra, bálványoztuk őt rendkívüli tudásáért és páratlan előadói képességeiért. Fabiny Tibor Shakespeare-órái, Földényi F. László német romantikáról szóló előadásai, Tverdota György József Attila-szemináriuma is fantasztikusak voltak. Aztán Bécsy Ágnes (reformkor), Péter Ágnes (angol romantika), Eisemann György (novellaelemzés), Szegedy-Maszák Mihály (XIX. századi regény), Győrffy Miklós (XX. századi regény), nem tudom mindannyiukat felsorolni. Akkoriban különös vonzódásom volt a filozófia iránt, egy kis időt filozófia szakon is eltöltöttem. Gál Ferenc, Gáspár Csaba László, Borbély Gábor jut eszembe, és persze a rettegve tisztelt Maróth dékán úr, akinek szobája előtt derékig leizzadva, remegve várakoztunk egy-egy görög vagy arab filozófia vizsga előtt. 

Mi igaz abból, hogy több olyan figura is feltűnik bizonyos írásaidban, akiket még a pázmányos diákévek során ismertél meg?
Lehet, hogy volt ilyen, most éppen egyetlen ilyen esetre sem emlékszem. Nyilasy Balázs, aki magyar szakon a tanszékvezetőnk volt, mindig azt mondta, amikor felkészületlenül („olvasatlanul”) érkeztük egy-egy szemináriumára, hogy később majd bánni fogjuk, hogy lusták vagyunk, hiszen soha nem lesz ilyen jó dolgunk az életben, hogy nincs más feladatunk, csak olvasni és a könyvekről közösen beszélgetni. Azóta persze visszasírom ezt a jó világot. És a könyvekről való beszélgetés nem ért véget a szemináriumi teremben, hanem folytatódott a kocsmában, ahol reggelig lehetett vitatkozni Dosztojevszkijről, Nietzschéről meg Mikszáthról, Jókairól.

Manapság divat az írást tanulni, te magad is tanítasz diákokat az írói mesterségre. Ha jól tudom, te nem vettél részt ilyen jellegű képzésen, nem jártál – mert talán nem is létezett – kreatív írás tanfolyamra. Mennyivel volt így rögösebb az utad az írói pályán, és mit tudnál annak tanácsolni, aki hozzád hasonlóan nem formális keretek között szeretne íróvá válni?
Van az írásnak egy megtanulható része – ez szinte biztos. De az is biztos, hogy tehetség nélkül senkiből nem lehet egyetlen iskolában sem írót faragni. De ha van tehetség és van szorgalom, akkor lehet tanácsokkal, véleményekkel egyengetni egy ifjú író útját. Régen voltak mesterek, voltak szerkesztőségi műhelyek, ahová bementek a kezdő írók, és a szerkesztők tanácsokat adtak. Ez most már nem nagyon létezik. Ezért jó, ha vannak ilyen tanfolyamok, ahol útmutatást kapnak az erre vágyók. Bizonyos szerkezeti dolgokat, stilisztikai formákat meg lehet tanítani. Én a Werk Akadémián évek óta tartok novellaírói szemináriumot, de ez nem tanítás, inkább önképzőköri munkának hívnám. Közösen megbeszéljük a csoporttal, hogy egy adott írásnak melyek az erényei és melyek a gyengéi, hol lehetne erősíteni, mit lehetne javítani. Közösen meg tudjuk találni, mi az, ami fekszik valakinek, és mi az, ami nem. Mi az ő műfaja, miben kellene próbálkoznia.

Ma többek között arról is vagy ismert, hogy az egyik olyan magyar író vagy, aki nem csak élvezettel ír a főzésről és az ételekről, de a konyhában is megállja a helyét. Milyen gasztronómiai kalandjaid voltak a pázmányos ősidőkben?
Szegény vidéki kollégisták voltunk a hatalmas Budapesten, és ha volt is pénzünk, azt könyvre, színházra meg kocsmára költöttük, ételre nem nagyon jutott. Ha erre az időre gondolok, a horrorgasztronómia korszaka jut eszembe, mindent megettünk, ami elénk került. Jobb időkben a Kertészeti Egyetem menzáján dőzsöltünk, ínségesebb időkben megettük magában a vöröshagymát. Ha valamelyikünknek „pakkja” érkezett a koleszba, móriczi jelenetek játszódtak le, felfaltuk 3 perc alatt. Ha valakinek volt a szekrényében egy konzerve, az komoly úrnak számított, de ha ez a titkos információ kiszivárgott, pár perc alatt lába kélt a kincsnek. Amikor kollégistából albérlő lettem, akkor kezdtem el főzni. Anyámtól kaptam ajándékba egy könyvet, Pelle Józsefné Főzőiskola című művét, ebből próbáltam alkotni, az első recept, amit biztonsággal el tudtam készíteni, az a paprikás krumpli volt. Sokáig ez volt az egyetlen tudásom. De most is az egyik kedvenc ételem. Nincs rossz étel egyébként, csak rossz alapanyagok vannak. Ha elsőrangú szalonnánk, pirospaprikánk, hagymánk, kolbászunk, virslink, burgonyánk, paradicsomunk és zöldpaprikánk van, akkor a paprikás krumpli (vagy ahogy Erdélyben hívják: a pityókatokány) a világ legjobb ételei közé tör.

Mit üzensz a mostani pázmányosoknak?
„Tanulni, tanulni, tanulni!” (Lenin)

Szorgalmas író vagy, rendszeresen jelennek meg a köteteid, de nem csak regényt írsz, hanem gasztroesszéket is, tanítasz és úgy általában sok helyen vagy jelen. Ez a nyüzsgés a személyiségedből fakad, vagy egyfajta megélhetési kényszer áll mögötte?
Az író az írásból él, és én ráadásul többműfajú szerző vagyok, sokmindent elvállalok, az étteremkritikától a filmforgatókönyvig, a tárcanovellától az esszéig. Van egy folyóiratunk, amit Szálinger Balázzsal együtt szerkesztünk, Hévíz a címe, kéthavonta jelenünk meg, ekkor vacsorával és felolvasásokkal egybekötött lapbemutatót tartunk. Szerencsére sok helyre hívnak felolvasni, én pedig szívesen megyek, ez is hozzátartozik az írói munkához. A tanítást is szeretem, ez hetente egy alkalom, nem érzem munkának, én is rengeteget tanulok közben. Szóval nem a nyüzsgés a cél, egyszerűen csak nem gondolom, hogy az írói munka csakis írást jelent: kell felolvasni, interjút adni, beszélgetni, tanítani, szerkeszteni, lapbemutatót szervezni, íróbarátokkal kocsmázni stb.

Min dolgozol mostanság?
Egy kisregényt írok éppen, de hogy miről, az maradjon titok egyelőre.

Mikor jártál a Pázmányra: 1992-1997

Szakok: magyar-kommunikáció

Jelenlegi hivatás: író

Család: van

Díjak: József Attila-, Mészöly Miklós-, Artisjus-díj

Hobbi: gasztronómia, kocsma, thrash metal

Az interjút készítette: Szathmáry István
Fotó: Valuska Gábor

x