„A tananyag a szemem láttára írja magát” 2020. szeptember 28.

Pintér Károly, intézetvezető

Angol-történelem szakon végzett az ELTE-n. Bár PhD-ját az angol utópisztikus irodalomból írta, ma már inkább amerikanistának tartja magát, és az Egyesült Államok második világháború utáni történelmével foglalkozik. Pintér Károly, az Angol-Amerikai Intézet vezetője idén, az elnökválasztás évében olyan kurzussal is megörvendezteti a hallgatókat, amely az aktuális események elemzése mellett az elnökválasztások történetét, jogi, alkotmányos hátterét is feldolgozza.

Amikor érettségi után egyetemet és szakot választott, voltaképpen minek készült? Tanárnak, irodalmárnak, vagy történésznek?
Leginkább középiskolai tanárnak, de nem volt ez annyira egyértelmű. Az azonban biztos, hogy a történelem már kisiskolás koromtól nagyon érdekelt, és korszaktól függetlenül szerettem a történelmi tárgyú könyveket. Ez irányú érdeklődésem a középiskolában sem csökkent – a veszprémi Lovassy László Gimnáziumba jártam –, ám az ottani kiváló angoltanár, Demény Anna felismerte, amiről fogalmam sem volt: hogy jó érzékem van a nyelvekhez. Tanári elhivatottságból és szeretetből sokat foglalkozott velem, nagyon megszerettem az angolt, és bár amikor 14 évesen elkezdtem a középiskolát, angolból teljesen kezdő voltam, a tanárnő segítségével 4 év alatt eljutottam arra a szintre, hogy a történelem mellé ezt választhattam második szaknak. Felmerült a magyar szak is, magyartanárom erősen próbált arra az irányba terelni, de én már rá voltam kattanva az angolra, legalábbis második szakként.
Az egyetemen aztán megfordult bennem a prioritás. Az angol szakos oktatás érdekesebb és színvonalasabb volt, mint a történelem, ahol a szemináriumok zömében a hallgatók többnyire egymás előadásait hallgatták. Ráadásul másodéves koromban kaptam egy tanszéki ösztöndíjat az USA-ba, egy Iowa államban lévő kis főiskolára. Ez akkor, 1990-ben, a rendszerváltás hajnalán óriási dolog volt. Számomra meg különösen, mert tulajdonképpen ott találkoztam először igazi élő angol beszéddel. Az Amerikában töltött félév során magabiztos nyelvi kompetenciára tettem szert, akkortól számítom magam valódi angolosnak. Számomra ez sorsfordító élmény volt. Bizonyára nem véletlen, hogy itt a Pázmányon amerikai történelmet és kultúrát tanítok.

Voltak igazi mesterei?
Az Eötvös Collegiumban laktam, és éppen amikor hazatértem Amerikából, Géher István tanár úr vezetésével megalakult az addig nem létező angol műhely. Olvastunk ott Shakespeare-t, Faulknert, modern amerikai novellistákat, és mivel a műfordítás is érdekelt, a tanár úr legendás műfordító szemináriumaira is eljártam. Később az ő ajánlása révén éveken át én szerkesztettem a Britannica Hungarica enciklopédia irodalmi szócikkeit. Istvántól nagyon sokat tanultam tanárként és emberként egyaránt, és büszkén mondhatom, hogy barátomnak is vallhattam. 2012-ben váratlanul meghalt. Ez mélyen érintett és nagyon megviselt. Kállay Géza tanár úr is nagy hatással volt rám. Ő nyelvészként indult, majd irodalomtörténész, Shakespeare-specialista lett. Három évvel ezelőtt hunyt el tragikus hirtelenséggel, csak 58 éves volt.  

Az Eötvös Collegium sokak életében nem csak a tanárok miatt játszott fontos szerepet. Így volt ez önnél is?   
Igen. Bizonyos értelemben a kolesz számomra meghatározóbb élmény volt, mint az egyetem. Közösség szempontjából sokkal többet adott, ráadásul sok TTK-s volt köztünk: matematikus, fizikus, vegyész, informatikus. Hihetetlenül sokat tanultunk egymástól, és csak évekkel később jöttem rá, hogy a fekete lyuk, a szingularitás, a féregjárat és egyéb természettudományos kifejezések nekem azért mondanak valamit, mert esténként ilyesmikről is beszélgettünk. A legfontosabbnak azonban azt tartom, hogy a legtöbb barátomat a kollégiumban szereztem.

Középiskolai tanárnak készült, de középiskolában soha nem dolgozott… Tudatosan választotta az egyetemi karriert?
Az egyetemi évek alatt kapott pozitív visszajelzések segítettek abban, hogy elkezdjek műfordítással foglalkozni, majd diplomázás után a Britannica Hungarica projektben a Magyar Világ Kiadó belső munkatársaként dolgoztam tovább. Közben úgy éreztem, van még mit tanulnom, és elkezdtem az ELTE BTK Modern angol irodalmi doktori programját. Témám eredetileg a 20. századi angol disztópikus regény volt, főként Huxleyról, Orwellről és Anthony Burgessről szerettem volna írni; végül mégis elsősorban Morus Tamás és Wells utópikus műveivel foglalkoztam. Morus eredetileg csak mint előzmény, mint az utópia műfajának atyja érdekelt, de aztán az ő művét is annyira érdekesnek találtam, hogy beemeltem a disszertációmba.
De nem azért kezdtem doktori tanulmányokba, mert egyetemi oktatónak készültem, ilyesmi őszintén szólva meg se fordult a fejemben. A Pázmányra is abszolút véletlenül kerültem. Amikor a bölcsészettudományi kar 1992-ben elindult, Fabiny Tibor lett az angol intézet legelső vezetője. Őt az Eötvös Collegiumból ismertem, bibliai hermeneutika szemináriumot tartott nekünk. A Pázmány BTK a kezdet kezdetén a Ménesi úton, egy apácazárda legfelső emeletén, az Eötvös Collegium közelében kezdte meg működését magyar, angol és történelem szakkal. Tiborral véletlenül futottam össze a körtéren, és megkérdezte: lenne kedved a Pázmányon tanítani? Már maga a kérdés is óriási megtiszteltetés volt számomra, de doktoranduszként ekkoriban éppen a Leuveni Katolikus Egyetemre készültem egyéves kutatói ösztöndíjjal. Amikor azonban hazajöttem, összeszedtem a bátorságomat, és felhívtam Tibort, áll-e még az ajánlata. Mi is a másik szakod? – kérdezte. A történelem nyerő válasz volt, és így állt elő az a furcsa helyzet, hogy miközben az ELTE-n a doktori iskolát angol irodalomból végeztem, aközben a Pázmányon egyik napról a másikra a brit és amerikai történelem tanára lettem. Ez számomra szimpatikus feladat volt, de abszolút nem készültem rá. És mindmáig furcsa az egyetemi pályafutásomban, hogy nem azt tanítom, amiből doktoráltam és nem abból doktoráltam, amit tanítok.

Az irodalmárságot feladta?
1993-ban kezdtem el a doktorimat, de csak 2005-ben védtem meg, hiszen itt a Pázmányon egész más feladataim voltak. A disszertációm egyébként The Anatomy of Utopia címmel 2010-ben könyv formájában is megjelent az amerikai McFarland kiadó gondozásában. Szóval az a furcsa helyzet állt elő, hogy – ha lehet így fogalmazni – a nemzetközi tudományos életben engem elsősorban utópiákkal foglalkozó irodalmárnak tekintenek, és ottani kollégáim néha meglepődnek, hogy valójában milyen tárgyakat tanítok a munkahelyemen. De igen nehéz két egymástól ennyire távol eső szakterületen naprakésznek lenni. A fantasztikus irodalom kutatási érdeklődésként megmaradt, de oktatóként nem több, mint hobbi: néhány évente tartok angol nyelvű science fiction vagy utópia kurzust.
Összességében azonban úgy érzem, jól jártam a „történelmi” véletlennel, hiszen voltaképpen visszataláltam valamihez, amit gyerekkoromtól kezdve nagyon szerettem. És ma már tulajdonképpen nem is a szó hagyományos értelmében vett történelem a szakterületem, hanem egy olyan interdiszciplináris terület, ami a klasszikus politikatörténet mellett magában foglalja a társadalomtörténetet és a kortárs kultúrát is.

Elsősorban országismeretet tanít?
Bevallom, az országismeret nevű tárgyat én találtam ki saját magamnak. Az ELTE-n nem tanultunk ilyet. Egy kialakulóban lévő új egyetemen nagyon érdekes és jó dolog, hogy az ember részt vehet a curriculum kialakításában. Kezdetben a brit és az amerikai történelmet szemináriumi formában egy-egy félév alatt kellett tanítanom. Nagyon feszített volt a tempó, nem láttam értelmét a szemináriumi keretnek, hiszen nem volt idő érdemi eszmecserére. Azt javasoltam Fabiny Tibornak, hogy ezeket az áttekintő tárgyakat oktassuk előadásokon, a szemináriumokon meg ne arról beszéljünk, hogy mi történt a középkori Angliában, hanem arról, hogy hol van Liverpool, mi az az iparváros, milyen a brit társadalom összetétele, stb. stb. Tibor azt mondta: jó, csináld. Én meg csináltam, néhány lelkes, akkoriban hozzám hasonlóan fiatal vagy még fiatalabb kollégám, mindenekelőtt Reuss Gabi, később pedig Karáth Tamás segítségével. A brit félévhez jegyzetet is írtam, amely először 1998-ban jelent meg a Pázmány kiadásában, később átdolgozott, modernizált változatban 2010-ben és 2018-ban. Az amerikai országismereti tananyag kidolgozásához 2003-2004-ben Fulbright-ösztöndíjasként a Texas Christian University-n végeztem kutatásokat, ám ez sajnos egységes tankönyként eddig még nem jelent meg.
Mindmáig tanítok brit és amerikai országismeretet is, de elsősorban amerikanistának vallom magamat. A tárgy egyik érdekessége, hogy sosem lehet ugyanazt leadni, hiszen az országok változnak. Jól emlékszem például, mekkora újdonság volt az 1997-es skóciai és walesi népszavazás az autonóm regionális kormányzatok létrehozása érdekében. Nem felejtettem el, hogy akkor a Skót Nemzeti Párt vezetői azt hangoztatták, hogy a végső cél a függetlenség. Én mosolyogtam, és azt mondtam az órán a hallgatóknak: ugyan már, skót függetlenség! Két évtized sem telt el, és sor került a skót függetlenségi, majd a Brexit népszavazásra. Szóval nagyon érdekes úgy követni egy ország kortárs történelmét, hogy közben az ember diákoknak tanítja, és időnként rájön, hogy amire 20 évvel ezelőtt nagy mellénnyel azt mondta, hogy „ez sosem fog megtörténni”, egyszer csak valósággá válik. A tananyag az ember szeme láttára írja magát.
Ebben a félévben például az amerikai elnökválasztásról is tartok szemináriumot; ezt mindig megteszem az elnökválasztás évében. Szerintem a hallgatók számára is nagyon izgalmas, hogy kicsit mögéje nézünk ennek a folyamatnak, tanulmányozzuk jogi és alkotmányos hátterét, beszélünk arról, hogy kik miért esélyesek, vagy esélytelenek, azután megnézzük, hogy mi történik a valóságban. Trump négy évvel ezelőtt például több olyan dolgot megcáfolt, amit az elnökválasztással foglalkozó szakemberek addig biztosnak véltek. Egyebek között azt, hogy komoly politikai múlt nélkül nem lehet megnyerni az elnökválasztást.
Többféle témában tartok szemináriumot, és ezek a kurzusok mindig újabb és újabb feladatokat jelentenek. Ez a munkámban a szép és az izgalmas.

Krisztus-ábrázolás a Notre Dame Egyetem könyvtárának falán.
Fotó: Pintér Károly

Irodalomból megjelent már tudományos könyve. A történelemmel mi lesz?
Fontos dologra tapintott rá. Hosszú évek óta foglalkozom mélyebben egyház és állam viszonyával az Egyesült Államok 2. világháború utáni korszakában. Erről több tanulmányt publikáltam már, ezeket szeretném egy kötetbe rendezni és magyarul kiadni, tulajdonképpen annak bizonyságául, hogy nem csak tanítom, de művelem is ezt a szakterületet. Az írásra, szerkesztésre azonban csak az oktatási szünetekben, tehát leginkább nyáron jut időm, szóval nem haladok túl gyorsan.
Ahogy már érintettük, nem tekintem magamat vérbeli irodalmárnak, sokkal inkább történésznek. Ez alkatilag is közelebb áll hozzám. Ugyanakkor az angol szak egyik szépsége, hogy az embernek nem kell diszciplinárisan ennyire elköteleznie magát, mert lehet tanítani irodalmat, kultúrát, klasszikus történelmet, kultúrtörténetet, társadalomtörténetét, filmet, stb. Ez óriási szabadság, amit valószínűleg egy történelem tanszék történészeként, vagy egy magyar tanszék irodalmáraként nem kaphatnék meg. Úgy érzem, jó helyen vagyok, és nagyon élvezem ezt a fajta szabadságot.

Olyan lelkesen beszél az oktatásról! Mit szeret benne ennyire?  
A diákokkal való interakciókat. 25 éve tanítok, és csak azt a két félévet hagytam ki, amikor ösztöndíjjal külföldön voltam. Mindkét félév végén már nagyon hiányzott az oktatás. Biztosan nem érezném magam jól egy kutatóintézetben, mert ott leginkább csak a könyvek és a számítógép társaságát élvezhetném. A tanítás, a diákok nagyon inspirálóak. Egyrészt az embernek rá kell jönnie, hogyan tudja megértetni, megvilágítani, átadni, amit szeretne. Másrészt a hallgatók – főleg a speciális kollégiumokon – nagyon-nagyon izgalmas visszajelzéseket tudnak adni. Én nagyon sokat tanultam abból, amit tanítottam. Irodalmat, filmet és más kulturális terméket tanítani azért különösen jó, mert a beszélgetések során gyakran felvetődnek olyan gondolatok, amelyek gazdagítják, esetleg megváltoztatják a tanár elképzeléseit egy adott műről. Én kifejezetten szeretek tanítani. Az évről évre megtartott előadások persze kevesebb kreativitást igényelnek, de mindig gondolni kell arra, hogy olyanoknak beszélünk, akik először hallják.

A technikai fejlődés folyamatosan lehetőséget ad arra, hogy a tanárok bővítsék módszertani repertoárjukat. Valószínűleg kényszer is. Ön hogyan viszonyul ehhez?
Annak idején az elsők között vezettem be a számítógéppel, projektorral előadott powerpointos prezentációkat az előadásaimon. Ma már azonban, legyen bármilyen színes és szagos a prezentációm, kevés, hogy én kint állok és beszélek. A diákok – ez már a youtube-on, a facebookon, az okostelefonon nevelkedett generáció – szórakoztatóbb dolgokra vágynak. Figyelmük gyorsan lankad, nekik túl monoton egy ilyen klasszikus egyetemi előadás. Amerikában találkoztam egy olyan applikációval, aminek segítségével előadás közben a hallgatóknak lehet feladatokat adni, kérdéseket feltenni, amelyekre ott helyben kell válaszolniuk a telefonjuk segítségével. Kicsit játékos módon, de mindenképpen arra ösztönzi őket, hogy ne bóbiskoljanak, hanem ébredjenek fel, és vegyenek részt az órán. Szerintem ez jó módszer lehetne az előadások felélénkítésére, de a technikai oldalát még ki kell találni. Egyelőre egy ingyenes verzió kipróbálásának gondolata foglalkoztat.

Az interjút Gimesi Júlia készítette.

Pintér Károly

Tanulmányok

angol nyelv- és irodalom, történelem ELTE


Tudományos fokozatok

PhD: angol irodalom


Oktatott tárgyak

Országismeret USA; Országismeret Nagy-Britannia; Az Amerikai Egyesült Államok alkotmányos rendszere; Angol nyelvű népek kultúrája; Bevezetés az Amerikai Egyesült Államok történelmébe; Brit társadalom és kultúra; Amerikai társadalom és kultúra


Tagság szakmai szervezetekben 

MTA köztestületi tag, HUSSE, HAAS, Wells Society


Kitüntetések

Pázmány Díszoklevél, 2008

 

x