Maimonidész magyarul 2011. december 6.

ÉRTEKEZÉSEK az isteni igazságosságról, az üldöztetésről, megtérésről és feltámadásról

ÉRTEKEZÉSEK

az isteni igazságosságról, az üldöztetésről,
megtérésről és feltámadásról

 

 

 

       Keveseknek adatik meg, hogy gondolataik a haláluk után nyolc évszázaddal is mértékadónak számítsanak, hogy az általuk kifejtett gondolati rendszer – legalább a polémia szintjén – ilyen hosszú idő elteltével is releváns maradjon, hogy mondataik időről időre visszaköszönjenek a modern kor diskurzusaiban is. És talán e kevesek közül is kivételesnek tekinthető az a személy, akinek máig tartó hatása nem szűkül le egyetlen tudományos diszciplínára, hanem az élet több területén is hatni tud. Mózes Maimonidész (1138–1204), a zsidó középkor legfényesebb csillaga, kétség kívül ilyen egészen különleges személyiség.

      Maimonidész az európai tudományban elsősorban filozófusként ismert: Aquinói Szent Tamás (1225-1274), a skolasztika fejedelme, több mint hetven alkalommal említi név szerint írásaiban Rabbi Moyses Aegyptust, az egyiptomi Mózes rabbit, ahogy latinul Maimonidészt elnevezték. A tehetséges córdobai ifjú korán elsajátította az Arisztotelész nevével fémjelzett filozófiai iskola tanítását a nagy arab arisztoteliánus gondolkodó, Al-Farábí (872–950) és zsidó kortársai tolmácsolásában. A korszak tudományosságának megismerése mellett Maimonidésznek volt ideje és szorgalma a vallási hagyomány – esetünkben a zsidó tradíció – befogadására is. Két világ gyermeke volt, s egész életművében e két világ közötti átjárhatóság megteremtésén dolgozott – ez az, ami életművét 800 évvel a halála után is aktuálissá teheti. Maimonidész számára – mint a középkor számos más nagy alakja számára – az alapproblémát a bibliai kinyilatkoztatás és az értelem által megismerhető valóság – fides et ratio – vélt vagy valós konfliktusa jelentette. Végső soron az életmű összes darabja erről a konfliktusról és a szerzőnek a konfliktus feloldására adott válaszairól ad számot. Ily módon a maimonidészi életmű mintegy magába sűríti az európai kultúra két örök érvényű hivatkozási pontját: a klasszikus görög filozófiai hagyományt és a Héber Bibliát…

     Jelen kötetünkben a maimonidészi életmű négy, különböző időpontban keletkezett és különböző témájú értekezését kívánjuk közreadni. Az időrendet követve az első tétel Maimonidész fiatalkori etikai summája, a Nyolc fejezet. Maimonidész számára az etika, az erkölcsi erények elsajátításának tudománya előkészítő stádium az igazi tökéletesség, az értelmi képesség kiteljesítése felé, mely egyedül képes elvezetni Isten értelmi úton elérhető megismeréséig, az emberi élet végső céljáig. Ugyanakkor e gyakorlati stúdium mégsem marginális, hiszen az erkölcsi tökéletesség hiányában nem érhető el a végső tökéletesség sem. Maimonidésznek az etika megalapozásához két dologra van szüksége: egy pszichológiai és egy filozófiai-teológiai alátámasztásra. A pszichológiai alapozás a korabeli természetismeret rövid összefoglalása, afféle „lelki anatómia”, míg a filozófiai alapozás minden etikai cselekvés alapvető lehetőségi feltételének, a szabad akarat létének igazolására koncentrál. Az ehhez vezető úton azonban olyan nagy problémákat kell érintenie, mint az isteni mindentudás és az emberi akarat szabadságának örök érvényű konfliktusa vagy az isteni gondviselés problematikája. Ily módon e rövid szövegrészlet a későbbi nagy vallásfilozófiai mű, A tévelygők útmutatója problémáit előlegzi meg, s ez által betekintést enged a maimonidészi rendszer fejlődéstörténetébe is.
      
       Egészen más szellemi világba kalauzol el bennünket második tételünk, Maimonidész Jemeni levele. – az üldöztetésnek kitett jemeni közösséghez írott vigasztaló műve. E levélben Maimonidész egészen más alakban áll előttünk: a szenvedővel való párbeszéd nem a kifinomult filozófiai érvelés, nem is a reflektált teológiai gondolkodás helye. A reményvesztett, kisemmizett közösség nem is erre vágyik. Maimonidész, a kiváló pedagógus, e levelében megmutatja az utat, amelyen keresztül kapcsolatba léphetünk elesett testvéreinkkel, megtanítja nekünk, hogyan szólíthatjuk meg a mindenkori szenvedőt, s feltárja előttünk a szenvedésre – az örök emberi szenvedésre – adható válaszadás univerzális módszerét. Egyszóval bevezet a „vigasztalás művészetébe”. S ez Maimonidesz levelének máig érvényes üzenete, amiért több mint 800 év elteltével is érdemes kezünkbe vennünk a Mester sorait.
      
       Harmadik tételünk, A megtérés útja címen közreadott szöveg ismét nem önálló mű. Eredetileg a maimonidészi oeuvre egyik legfontosabb alkotásában, a tizennégy könyvre tagolódó, hatalmas méretű vallásjogi kompendiumban, a Misné Tórában („A Tóra megismétlése”) kapott helyet. A szöveg tartalmilag a Nyolc fejezettel rokonítható, ugyanakkor több pontján a Jemeni levélben érintett probléma is visszaköszön. A szerző érdeklődésének homlokterében itt is egy, a konkrét vallásjogi gyakorlatot megelőlegező princípium, a megtérés áll. A megtérés mibenléte, lehetőségi feltételei és hatásai után kutatva Maimonidész ismét örök érvényű kérdésekkel viaskodik. A bűn fogalmának elemzése közben szerzőnk – intellektuális alapállásához híven – a szellemi természetű bűnök kategóriát elemzi a legrészletesebben. Az önálló tanulmánynak tekinthető szöveg további részleteiben, a megtérés lehetőségi feltételei után kutatva, Maimonidész ismét szembesül a szabad akarat és a mindent átfogó isteni tudás között feszülő ellentét súlyos problémájával, míg a megtérő igaz végső sorsa felől elmélkedve szerzőnk az eszkhatológia egy letisztult, racionális értelmezésével ismerteti meg mindenkori olvasóját.
      
       S ez a pont vezet át kötetünk negyedik tételéhez, szerzőnknek A holtak feltámadásáról írt értekezéséhez. A nagy mű, A tévelygők útmutatója megjelenése után nem sokkal Maimonidészt megvádolják, hogy tagadja a korabeli konszenzus által szentesített testi feltámadás tanát. Korszakunkban a zsidó vallási hagyomány a testi feltámadás tanát tanította, míg a filozófusok között népszerűbb volt a testi vonatkozásaitól elszakított lélek továbbélésének platonista eredetű nézete. A szöveg a felszínen e két szembenálló elképzelés elemzése körül forog, ugyanakkor a szöveg mélyén rejlő probléma itt is univerzálisabb: mi a viszony az empirikusan felfogható fizikai világ és a transzcendens valóság között. Hogyan ismerhetjük meg az egyiket és a másikat, és vajon az egyik teljes értékű elfogadása és komolyan vétele ténylegesen kizárja-e a másik igenlését? Ezek azok a nagy kérdések, amelyekre Maimonidész mindvégig választ keres. Ezen túl A holtak feltámadásáról írt értekezés Maimonidész utolsó vallásfilozófiai szövege, az életmű méltó lezárása. Sokak szerint az idősödő mester letisztult gondolati rendszerének megismerése adhatja meg a kulcsot a maimonidészi életmű korábbi darabjainak nehezen értelmezhető részleteihez.
      
        Maimonidész négy szövegét Dobos Károly Dániel és Klein Károly fordításában adjuk közre. A fordításokat bőséges magyarázatokkal, illetőleg kor- és eszmetörténeti bevezetőkkel láttuk el.
 

x