Volt hallgatóink véleménye a szakról

Nagyon szerettem a Pázmányra járni, mert minden tanárom segítőkész volt mindig, és ha választhatnék, megint idejönnék tanulni, mert a mi történelem szakunknak vannak a legjobb tanárai!

Szilágyi Alexandra
Történelem BA

 

Lassan hat éve, hogy az első BA/MA képzéses évfolyam hallgatójaként először érkeztem az ország, de talán a világ egyetlen „falusi egyetemére". Eleinte nehezen ment az akklimatizálódás; gyanúsan méregettük a többi ismeretlent, igyekeztünk megszokni a koránkelést, illetve a Budapest – Pázmáneum viszonylatban lezajlott reggeli kalandtúrákat...új rendszerbe kerültünk (illeszkedtünk?) bele, új fogalmakat, helyszíneket ismertünk/tanultunk meg, bizony nem minden gond nélkül.
Megtanultunk egy, az előzőekhez képest sokkal kötetlenebb rendszerben élni; saját időbeosztással, be- és kicsengetés, igazolatlan órák stb. nélkül. Ha nehezen is, de végül sikeresen találtuk meg a helyes arányt a szórakozásra és a „vizsgára készülésre" fordított idő tekintetében is.
Azután, meglepően hamar, az ismeretlenekből haverok, barátok lettek, a nem olyan rég még ismeretlen „új rendszerbe" pedig már mi igyekeztük beleszoktatni az újonnan érkezetteket.
Meglepően hamar telt el ez a hat év a Pázmányon; óhatatlanul is Villon sorai jutnak eszembe: „Bolondok voltunk mindahányan, s az évek szálltak, mint a percek..." Az idézet első fele azonban pontosításra szorul; igyekeztünk ezt a hat évet tartalmasan eltölteni. Sokat tanultunk, inkább gondolkodásmódot, szemléletet, mint száraz tényeket. Megtanultunk alkalmazkodni egy olyan helyzethez, korszakhoz, mely, valljuk be őszintén, nem igazán kedvez a bölcsész-pályákat választóknak. Megtanultunk kihozni magunkból a legtöbbet (nem egyszer saját kárunkon), kihasználni minden lehetőséget, „öntevékeny" módon eljárni ügyes-bajos dolgainkban, kialakítottuk szűkebb érdeklődési körünket...változtunk, okosodtunk, talán meg is komolyodtunk kissé...
Hat év...egy ember életében általában nem számít hosszú időszaknak, történelmi léptékkel mérve pedig egész jelentéktelen; mégis ez a hat év volt az, amely számomra (és talán többen vannak így) döntő jelentőségűnek bizonyult. Ehhez természetesen kellett a piliscsabai légkör, hangulat, az egyes tanárok és diáktársak útmutatása/segítsége, és hogy ráébredjek (ráébredjünk) az őseink által sokszor hangoztatott „nem az iskolának tanulsz fiam, hanem magadnak" mondás igazára.
Remélem, hogy az itt kapott „útravaló" segít abban, hogy a jövőben bárhol, adott esetben nem a történészi pályán, de megálljam a helyem. Egy biztos: ha újrakezdhetném, ugyanezt választanám...

György Sándor

x