A régész soha nem gyógyul ki gyerekkori álmaiból 2021. augusztus 31.

Dr. Takács Miklós

A történelmi Magyarország mélye máig lenyűgöző kincseket rejt, Takács Miklós pedig egyike azoknak, akik megpróbálják feltárni az eltemetett múltat. Ha nem is minden régész Indiana Jones, azért a szakma így is bőven tartogat izgalmakat, nem véletlen, hogy a diákok többsége tolakszik, hogy bejusson a tanásatásokra. Hogy lesz valakiből archeológus, mit mesél a föld a népvándorlásról, és mi lehet egy egyházi egyetem küldetése a régészetben? A PPKE BTK Régészettudományi Intézetének docense mindezt elárulja.

Már egyetemi diákként a népvándorlás korával, a középkorral foglalkozott. Ennyire céltudatos volt?
Érdeklődésemet valahol megalapozta a születési helyem. Újvidék közelében ugyanis van egy gyönyörű vár, Pétervárad. Szüleimmel rengeteget jártunk ki oda, óvodás koromtól fogva megannyi szép napot töltöttük ott. Azt is korán tudtam, hogy régész akarok lenni. Szokás tréfásan mondani, hogy a régész az a jó értelemben megszállott ember, aki nem gyógyul ki a gyerekkori álmaiból. Hát, én nem gyógyultam ki. Mikor iskolába mentem, már azzal búcsúztam az óvónénitől, hogy én archeológus leszek. Nagyon hálás vagyok a szüleimnek is, amiért támogattak ebben, holott akkoriban az volt a szokás, hogy „rendes” kenyérkereső szakma kell a gyereknek. Tizennégy éves koromtól minden nyáron eljártam ásatásokra, Szekeres Lászlónál legalulról kezdtem: először vizet hordtam a munkásoknak, aztán lapátoltam, és csak a harmadik évben bonthattam a régészeti jelenségeket.

Mint említette, Újvidéken született. Mikor és miért költözött Magyarországra?
Miután Tito megszüntette a humán gimnáziumot 1975-ben, az „iskolareform” áldozataként én nem érettségizhettem Újvidéken, így nem tanulhattam volna tovább. Átvettek Szegedre a Radnóti Miklós Gimnáziumba, ahonnét magyar érettségivel felvételizhettem az ELTE-re.

Miután elvégeztem az egyetemet, igyekeztem Újvidéken állást találni, de ez a Milošević-érában persze nem sikerült.

Viszont lehetőséget kaptam, hogy a szakdolgozatomat Budapesten doktori értekezéssé fejlesszem. Mire az ösztöndíj lejárt, éppen kirobbant a délszláv háború, ami nem az én háborúm volt, így nem fogadtam el a behívót. Magyarországon maradtam, és életem legszebb éveit töltöttem Győr környékén autópályás mentőásatásokon, ahol a feleségemet is megismertem.

Önéletrajzában azt írta, az Eötvös Collegium máig meghatározónak bizonyult életében. Mit kapott az Eötvös Collegiumtól?
Azt a fajta szabadságeszmét, ami a XIX. századi, dualizmus kori Magyarországot jellemezte. Én Szegeden olyan diákotthonban laktam, ahol fenyítés járt azért, ha valakinél Bibliát találtak. Az Eötvös Collegiumban viszont olyan rendszerkritikus szemlélet fogadott, amely megtanított arra, hogy végighallgassam annak a véleményét is, akinek a nézetével nem értek egyet. Hogy vitázzak, és ne az asztalt verjem. Hogy nem szabad magolni, de mindent tudni kell.

Visszatérve a kutatási területeihez: ezeréves távlatokban is van kézzel fogható lelet? Sok kincset rejthet még a magyar föld?
Ellentétben a kvízműsorokkal, amelyből úgy tűnhet, hogy a történelemtudomány unalmas, csupán a dátumokról szól, és minden ismert, valójában sokszor a sötétben tapogatózunk. Magyarországon a középkorból az írott források nagy része elpusztult, más dolgok olyan magától értetődőnek tűntek, hogy fel sem jegyezték őket. Ráadásul, ugyan a mai napig találnak szerencsésen új írott dokumentumokat, ezek száma mégiscsak véges. Ezzel szemben

a régészet forrásanyaga ha nem is kimeríthetetlen, de nagyon gazdag. Rengeteg dolog rejlik még a föld alatt. Talán nem is gondoljuk végig, hogy micsoda kincseken taposunk.

Ezek segítenek egy kis fényt gyújtani az éjszakában; ha nem is nagyot, de azért lassan haladunk előre. Jobban megérthetjük például a magyar etnogenezist. Arról az igényről viszont valószínűleg le kell mondanunk, hogy egyszer véglegesen megmondjuk, mi hogyan történt. A forrásanyag inkább olyan, mint egy kirakós játék. Sőt, mintha egy-egy lelőhelyen legalább tíz kirakósnak csupán tizede lenne összekeverve, amit aztán próbálunk összerakni.

Találkozzon oktatónkkal az Ars Sacra Fesztiválon!

Takács Miklós A Délvidék középkori egyházi műemlékei címmel tart előadást a PPKE BTK-n 2021. szeptember 9-én 10 órától. Az előadás ingyenes, regisztráció nem szükséges. Részletek itt.

 

A régészek általában akkor kerülnek a híradókba, ha autópályák előkészítő munkálatai közben településekre, sírokra bukkannak. Vagyis ott ásnak, ahol mások felnyitják a földet, és nem feltétlenül ott, ahol a régészek szeretnék. Hol kellene ásni?

Mióta a ’80-as évek végén megindultak Magyarországon az infrastrukturális fejlesztések, a régészeti ásatások túlnyomó többsége mentőásatás lett. Az ilyen ásatások végzése a magyar régészet számára egy olyan kötelezettség, amelyet számos, az ásatómunka végzésére alapított szervezet, illetve múzeum lát el. E feltárások nagy esélyeket is hordoznak magukban, különösképp a településrégészet vonatkozásában, mert olyan óriási felületek régészeti vizsgálatára adódik lehetőség, amelyeket csupán saját erőnkre támaszkodva bizonyosan nem tudnánk feltárni. Ugyanakkor minden régésznek van álma – nekem is, és ez az álom természetesen nem mentőásatáshoz kötődik. Az én álmom fő kutatási területemből, a koraközépkori telepkutatásból következik. Megértéséhez tudni kell, hogy a közrendűek településeiken elég sok mindent a földbe ástak. Az ilyen emberek jelentős része veremházban lakott, de szintén a talajba ásták be kemencéiket, tároló vermeiket. Tudományos szempontból nagyon fontos, hogy ezeket az objektumokat minél magasabban, lehetőleg majdnem a talaj vonalánál „fogjuk meg”, hogy a földbe ásott házak, kemencék gödrét minél teljesebben tudjuk megvizsgálni.

Magyarországon és természetesen a környező államokban is van néhány olyan terület, ahol úgynevezett ősgyep található, amit soha nem szántottak még fel.

Fontos lenne egy-egy ilyet aprólékos módszertannal feltárni.

Bonyolíthatja a munkát, hogy a történelmi Magyarország, sőt tágabban a népvándorlás nem a mostani határainkhoz kötött. Mennyire nemzetközi a munkájuk, van-e lehetőség az együttműködésre?
Nekünk, mai magyar régészeknek kutya kötelességünk ugyanúgy ismerni a határon túli területek régészeti hagyatékát, mint az anyaországét. A Kárpát-medence egy sajátos természetföldrajzi egységet alkot, és a Magyar Királyság középkori határai sem az 1920-ban meghúzott határvonalig nyúltak. Mi a Pázmányon kifejezetten törekszünk arra, hogy a diákokat Kárpát-medencei szintű gondolkodásban neveljük fel. Együtt tudunk dolgozni a külföldi kollégákkal is, de ez inkább a személyes kapcsolatokon múlik. Én a szomszéd országok régészeinek a többségével jól együtt tudok dolgozni, de vannak sajnos kivételek, olyan régészek vagy történészek, akik nem akarnak együttműködni.

Régészként sok időt kell töltenie a terepen. Ez áll a szívéhez a közelebb, vagy inkább az utána következő elméleti munka?
Nehéz eldönteni. Vannak nehéz terepmunkák, lelkileg nehéz pillanatok, különösen a feszes időhatárok között folyó mentőásatásoknál. Másrészt egy jó terepmunka az igazi lelki felüdülés. Szeretek utazni, új tájakat megismerni. Számos gyönyörű helyen jártam már, megfizethetetlen élményeket éltem át. És nálam egyszerre működik a kettő: én bontás közben is már elmélkedem.

A diákok köreiben népszerű a terepmunka? Dolgozik még a vágy, hogy afféle magyar Indiana Jones-ok szülessenek?
A diákok többsége szó szerint tolakszik, hogy bejusson a nyaranta ismétlődő tanásatásokra, és a régész szakot sem lehet elvégezni ásatási gyakorlat nélkül. Az ásatások során a gyakorlati szintű ismeretanyag átadásán túl a hallgatók többségével ki szokott alakulni egy kollegiális viszony.

Egy végigdolgozott nap után rendszerint leülünk egymással és elbeszélgetünk. Ilyenkor eltűnik a katedra, közvetlenül tudunk eszmét cserélni.

A hallgatók jelentős része egyébként már gyermekkorától kezdve kapcsolódik a régészethez, és valamiféle tapasztalattal érkezik, járt már ásatáson. Kisebb részük romantikus, nem túl pontos elképzelésekkel rendelkezik, de ezzel sincs gond. Ha valakit a valóság elriaszt, akkor számára léteznek más irányok, adott esetben más szakok is. Nekem Szekeres László azt mondta, mikor középiskolásként először segédkeztem az ásatásán: döntsem el, mit szeretnék az élettől. Ha hatalmas autóval, szivarral a számban akarok hónapokon át az Adrián nyaralni, akkor ez a pálya nem nekem való. Ezt én is mindig elmondom a hallgatóknak.

 

Pázmányos régészhallgatók munka közben

Mennyit és hogyan fejlődött a régészet módszere, technikája az elmúlt években?
Rengeteget változott minden. Nagyon sok lehetőséget adnak az újfajta technológiák, különösen az úgynevezett nem invazívak. Ilyen például a földradar, a mágneses ellenállás mérése, vagy a légi fotók elemzése. Ezekkel úgy tudunk lelőhelyeket regisztrálni, sőt elemezni, hogy közben nem bolygatjuk meg a talajt. Óriási az előrelépés a kémiai analitikában is, mely rengeteget segít például az egyes tárgyak készítési helyének a kiderítésében, vagy a radiokarbon-vizsgálatokban, amelyek a kormeghatározás megkerülhetetlen módszerévé váltak, a középkori telepkutatásban is. Vannak persze olykor nagy mellényúlások, de ez csak annyit jelent, hogy a módszereket finomítani kell.

Említhetem még az archeogenetikát, óriási vállalkozás most például a magyar királyok csontjainak a vizsgálata.

Rengeteg információt nyerhetünk a környezet-rekonstrukcióból is, mikor megpróbáljuk kiolvasni, hogyan nézett ki a táj ezer éve. Viszont azt is látni kell, hogy a természettudományos vizsgálatoknak igen nagy a költségvonzata. Egy egyre gyorsuló vonat ez, melyre nem könnyű felszállni. Szerencsére Magyarországon a Pázmány rendelkezik a legjobb térinformatikai laboratóriummal.

Milyen pozíciót képvisel a PPKE BTK Régészettudományi Intézete a hazai régészetben?
Mikor 2015-ben áthívtak a Pázmányra docensnek, végiggondoltam, hogy mi lehet egy katolikus egyetem szerepe a magyar régészetben. Korábbi főállású munkahelyemen, az MTA Régészeti Intézetében a kutatómunka volt a fő feladatom. Itt a Pázmányon az oktatás vált elsődlegessé, oly módon azonban, hogy a kutatómunkát is tovább kellett vinnem. Melyek lettek az új hangsúlyok? A folyamatosságot az jelentette, hogy tovább vittem kutatási témáimat, remélve azt, lesznek olyan hallgatók, akik irántuk érdeklődnek. Továbbá új hangsúlyokat is igyekeztem kialakítani.  A kutató régészként eltöltött évtizedek alatt szerzett tapasztalataim alapján arra jutottam, hogy az egyházi hatóságok és a régészek között a kapcsolat nagyon változó, olykor konfliktusokkal terhelt. Szerintem a Pázmányon a mi egyik fontos feladatunk az, hogy olyan régészeket neveljünk ki, akikben az egyház megbízhat, őszintén beszélhet, akire nem ellenségként tekintenek. A másik hivatásunk a magyar őstörténet és államalapítás feltárása. Kötelességünk harcolni az úgynevezett újpogányság ellen, amely az egész keresztény Magyarország eszményét kérdőjelezi meg. Harmadszor, a határainkon túli középkori egyházi építészet emlékeit is kötelességünk számon tartani, és a féleértelmezésükre tett kísérletek nyomán fellobbanó vitákat is meg kell vívnunk.

x