J. Újváry Zsuzsanna: Az oszmán-magyar kényszerű együttélés és hozadéka, 2013

 

Az oszmán-magyar kényszerű együttélés és hozadéka

„Az oszmán-magyar kényszerű együttélés és hozadéka” c. kötet, elsősorban az interdiszciplinaritás jegyében, a fölöttébb viharos XVI–XVII. századot, annak az oszmán-magyar kényszerű együttéléssel kapcsolatos aspektusait mutatja be a legújabb kutatási eredmények tükrében.

A kötet első nagy blokkja olyan átfogó tanulmányokat tartalmaz, mint Fodor Pálét, aki a lehető legszélesebb ívben, bizonyos csomópontokat kiragadva, rajzolja meg a magyarság háromezer éves történelmét a honfoglalástól napjainkig, a török örökség és a török hagyaték, a magyarság identitásának megtöretése szempontjából. Papp Sándor a muszlim uralom alatt élő keresztények jogi helyzetének gyökereit boncolgatja, élesen megkülönböztetvén a kétféle oszmán iratot, szerződéslevelet, az ’ahdnâmét és kinevező iratot, a berâtot. Sz. Simon Éva az oszmán és magyar defterek, illetőleg összeírások összevetésének problematikáját és eredményességét mutatja be konkrét esetekben: a Zala és Vas megyei dikális összeírásokat és a szigetvári szandzsák 1579. évi deftereit elemzi.

 „Az oszmánokhoz való viszony” témakörében Bessenyei József enyingi Török Bálint török kapcsolatait elemzi, Dukkon Ágnes pedig azt vizsgálta, hogy a magyarországi nyomtatott, négy nagyobb forráscsoport, közülük is a kalendáriumokban hogyan szólalt meg a török téma. Guitman Barnabás a következő kérdésre keresi a választ: miként hatott az oszmánok megjelenése az „Ötváros” életére? A feleletet Leonard Stöckel írásai alapján adja meg, aki Luther hű tanítványaként a törököket Antikrisztusnak tartotta. Maczák Ibolya Georg Scherer jezsuita szerzetes prédikációit, s benne oszmán-ellenességét elemzi. Az 1603-ban megjelent posztillás könyvében a kecskemétiek beszélő köntös története is szerepel.

„Az együttélés hatása” címűfejezetben a művészettörténészeké és a művelődéstörténészeké a főszerep. Gerelyes Ibolya Gyula és Szigetvár török ábrázolásainak európai gyökereit kutatja, s bebizonyítja, hogy ezen miniatúrák ábrázolására nagy hatással kellett lennie a nyugati, többek között Matthias Zündt-féle rézkarcnak is. Pásztor Emese tanulmányában végigtekinti a Magyar Királyságban, illetőleg Erdélyben is népszerű török textilféleségeket és a jellegzetes ruhadarabokat. A török textíliákat szívesen alkalmazták, de más módon, mint a törökök; mindent, amit átvettek a megszállóktól, azt a magyar szokásokhoz igazították. Király Péter zenetörténeti aspektusból, lényegében e fentebbi megállapítást erősíti meg: a magyar urak nagy része elzárkózott a török zenétől, csupán néhány kivételről tudunk; Balassi Bálintot vagy Zrínyi Györgyöt erősen megfogta a török zene, de a többség udvarába török zenész legfeljebb fogolyként került. Medgyesy S. Norbert azt vizsgálja, hogy a XVIII. századi Magyarország iskolai történelem-oktatásában milyen szerepet játszott az iskoladrámákban a két, az Oszmán Birodalommal rendszeresen csatázó magyar országvezető: Hunyadi János kormányzó és fia, I. Mátyás magyar király.

A „Békében a törökökkel” cím nem véletlenül került a tartalomjegyzékben is idézőjelbe. Az ezen fejezetbe került írások egytől-egyik arról szólnak, hogy még békeidőben sem volt igazi béke a szembenálló felek között. Méhes Péter bécsi levéltári kutatásai során bukkant Johann Hoffmann részletes elszámolására, amely a Kanizsa ellen vetett végvidék és a vend végvidék ellátására vonatkozik. Illik Péter cikke kifejezetten az egri török katonák rablásait számlálja elő a XVII. század első felében. Tóth Hajnalka írásában a hazánkba betelepült, sőt már itt született oszmánok – a Szokollu család – életpályáit tárja elénk. J. Újváry Zsuzsanna tanulmányábanaz „anti-hősök”, a sokak által megvetett, gyűlölt „pribékek” széles sorát kategorizálja. Hogyan váltak törökké, árulókká? Mi lett a sorsuk? Borbély Zoltán munkájában a felső-magyarországi vármegyék török fennhatóság alá kerülésének kérdését vizsgálja; az oszmánok békeidőben is terjeszkedni akartak – ha nem fegyverrel, hát a magyar nagyuraknak tett ajánlatok útján.

A „Rabok és rabtartók” című fejezet két tanulmányát a fentebbi, „Békében a törökökkel” című részhez islehetett volna szerkeszteni. Ugyanis, ha természetesnek tűnt a rabszedés a háborúban, a furcsa, igazából „háborús békeévekben” még inkább annak tűnt; mert az mindkét fél számára óriási üzletet jelentett. Erről szól Tarkó Ilona tanulmánya a Batthyányak rabtartásával kapcsolatban. Komjáti Zoltán Igor Koháry II. István füleki főkapitánysága (1667–1682) alatt írja le a török foglyok szerzésének lehetőségeit, amely az 1664. évi vasvári béke után nagyon megnehezült.

A „Háborúban a törökök ellen” című részben a szerzőkmár valóban nyílt háborús konfliktusokat tárgyalnak. Bagi Zoltán Péter a századvégi nagy törökellenes harcok résztvevői közül különösen Karl von Mansfeld szerepét tárgyalja. Gebei Sándor II. Rákóczi György lengyelországi hadjáratát és annak következményeit taglalja. 1661-ben tulajdonképpen az 1657 előtti állapotokat restaurálták. Ezt a témát folytatja Panyi Adrienn dolgozatában: Apafi Mihály erdélyi fejedelem idején az ország bevételeit és kiadásait elemzi.

A „Portai szolgálatban járók” témakörben Cziráki Zsuzsanna – éppen ellenkező oldalról – közelíti meg a kérdést: az oszmán részről küldött követek Brassóba érkezését tárgyalja, ahová elvben – a falakon belülre – török nem tehette be a lábát, azonban Iszkender pasa 1614. évi látogatása kivételt kellett, hogy jelentsen. Jakó Klára Rozsnyai Dávid török tolmácsnak eddig ismeretlen kéziratát elemzi, amely olyan egyedülálló diplomáciai irat, amely fontos útmutatás és hasznos információ volt a portai követek számára. 

A kötetet mindazon Olvasók számára ajánljuk, akik a török-kor kérdéseinek sokoldalú, egyszersmind legújabb kutatási eredményeire kíváncsiak. 

 

 

x