„Mi a raktárban ásunk” 2021. július 13.

Egy rég letűnt dél-itáliai görög kolónia nyomában

Gyönyörű táj, fantasztikus napsütés, és kincsek a föld alatt, meg természetesen a régészeti raktárakban. A karunk részvételével alakult CeRCoLoc (Centro di Ricerche sulle Colonie Locresi) kutatócsoport idén nyáron nem is terepen, hanem leginkább a leletek között dolgozik, azok rendszerezésével foglalkozik, hogy minden eddiginél alaposabban megérthessük az ókori görögök dél-itáliai kolóniáinak életét. Egyetemünk 2017 óta támogatja a dél-olaszországi Calabria tartományban folytatott régészeti kutatásokat. Jelenleg ez az egyetlen, magyar egyetemi munkacsoport által vezetett, klasszika-archeológiai terepmunka, amely a helyszínen, az ókori görög és itáliai kultúrák által lakott földrajzi területen zajlik. Bencze Ágnes, a BTK Művészettörténet Tanszékének docense már a helyszínen van, elutazása előtt válaszolt kérdéseinkre.

A CeRCoLoc az ókori, dél-itáliai görög gyarmatosítás korszakát és hatását kutatja? 
Igen, tágabban véve lehet így mondani, sőt, így hangzik a legjobban, tisztes perspektívába állítva a kutatásainkat. Egészen pontosan a kutatócsoport neve, egy olaszul és franciául működő betűszó, azt jelenti, hogy Lokroi „kolóniáinak” a kutatásával foglalkozunk.
Lokroi Epizephürioi, latinul és olaszul Locri, a Kr.e. 8. század végén alapított görög „kolónia”, azaz „gyarmatváros”, amelyet a közép-görögországi Lokrisz lakói hoztak létre Dél-Itáliában, a mai Calabria régió, azaz „a csizma orra” Jón-tenger parti oldalán.
A „kolónia” szót és különböző magyar megfelelőit azért teszem szívesen idézőjelbe, mert valójában – ahogy a történészek tudják – nagyon pontatlanul fejezi ki azt a jelenséget, amelyet a szóban forgó évszázadok (nagyjából a Kr.e. 8 – 4. század) viszonyai között elképzelhetünk. Ellentétben mind a modern kori gyarmatosítással, mind a római köztársaságkorban kialakult colonia-rendszerrel, a görögök „tengeren túl” alapított városai, amelyeket ők apoikia-knak neveztek, nem maradtak politikai-jogi értelemben függő helyzetben alapítóiktól, hanem azonnal önálló államokká váltak. Viszonyuk egykori alapító közösségeikhez (métropolisz) és egymáshoz maga is egy izgalmas, sok ismeretlennel teli problémakör, amely önmagában is kutatás tárgya lehet… esetünkben az is.
Számunkra azonban van még egy csavar a történetben: mi nem Lokroi apoikia emlékeit kutatjuk, hanem annak a két további városnak, amelyeket Lokroi alapított a calabriai földnyelv „túlsó oldalán”, a Tirrhén-tenger partján.

Medma és Hippónion létezése a Kr.e. 6. századtól dokumentált biztosan, de még erre nézve is várhatók meglepetések, különösen Hippónion esetében,

amely gyakorlatilag egészen a modern korig fontos város maradt, impozáns római kori, középkori és felvilágosodás-kori emlékekben is bővelkedik. Az, hogy a két „al-kolónia” a Kr.e. 6. és 5. században mennyire és milyen értelemben alkotott egy közösséget Lokoroijal, kutatásaink egyik központi, talán éppen a legfontosabb kérdése. Annyit spoilerezhetek, hogy a kérdés megoldásában nagy szerepe lesz a vallástörténeti megközelítésnek.

Hogyan kezdődött az együttműködés az olaszokkal?
Az egész Lokroi-környéki vállalkozás azzal indult 2017-ben, hogy felajánlottuk szolgálatainkat a helyileg illetékes olasz örökségvédelmi szerveknek egy olyan területen, ami régi, kínos pontja minden régiségekben gazdag országnak: vannak olyan több évtizede, vagy éppen bő évszázada kiásott leletanyagok, amelyekből csak kisebb válogatásokat ismer a szakmai közönség, mert a zömüket még nem dokumentálták, nem rendszerezték, sokszor még be se leltározták, sőt, meg se tisztították igazából. 

Mi egy ilyen emlékanyag, az 1910-es években Lokroi kisebbik leányvárosában, Medmában (ma Rosarno), az ottani fő szentélyben talált leletanyaggal kezdtünk foglalkozni, azt vállalva, hogy nem csak a saját tudományunk gyarapítására és hírnevünk öregbítésére alkalmas publikációra használjuk, hanem szisztematikusan dokumentáljuk és publikáljuk a leleteket. Ez a nemes vállalkozás elnyerte az Accademia dei Lincei (az olasz Tudományos Akadémia) tetszését,

így onnan is csatlakoztak hozzánk régészek (mondhatom: az olasz klasszika-archeológia kiemelkedő alakjai). Velük együtt gondolkodva öltött testet az a következő évekre vonatkozó terv, amelynek a lényege Medma 1913-ban kiásott nagy szentélyének a teljes anyagának a feldolgozása, valamint a jóval nagyobb és fontosabb Hippónion 1969 és 1980 között feltárt görög temetőjének és két hasonló szentélyének a feldolgozása. A munka végeredménye egy sor nyomtatott monográfia, valamint egy minden tárgyat dokumentáló, digitális adatbázis létrehozása lesz majd.
Amint a fentiekből is látható: ez nem egy hagyományos értelemben vett régészeti projekt, mi nem ásunk, pontosabban a raktárakban ásunk.

Mi áll a kutatócsoport kutatásainak középpontjában idén?
Az idei nyár feladata egyrészt a megkezdett medmai (rosarnói) anyagfelvétel közelítése a befejezéshez, másrészt, ami sokkal izgalmasabb és egyben félelmetesebb: most fogunk szembesülni Hippónion anyagaival, vagyis a mai nevén Vibo Valentia nevet viselő város Nemzeti Múzeumában az érintett raktárak méretével, tartalmával és állapotával… A feladat valamiféle reálisnak tűnő terv kialakítása a következő három éves kutatási periódusra (2022-2024), amikor ezt az anyagot kell majd feldolgoznunk.

Hogy kell elképzelni a kutatási projektet, mondjuk egy év leforgása alatt: nyáron terep, utána dokumentáció, elméleti munka, publikációk? 
Igen, körülbelül így. Annyival módosítva, hogy – amint mondtam – nem klasszikus ásatási munkára kell gondolni, ezért sokkal kevésbé tagolható szakaszokra a tevékenységünk. Nem úgy megy, hogy feltárunk egy részleges, de azért önmagában is értelmezhető együttest, amit aztán valamilyen mértékben azonnal be lehet mutatni. Sok tekintetben azt lehet mondani, hogy

a már az ókorban is összedobált, majd a feltárásuk óta több, mint száz éve hányódó fogadalmi leleteket előbb muszáj teljességükben dokumentálni ahhoz, hogy komoly állításokat lehessen megfogalmazni róluk.

Ezért amíg még nincs minden a tudásbázisunkban legalább egy-egy anyagcsoporttal kapcsolatban, addig a téli elméleti munka leginkább módszertani kérdésekre vonatkozik – ez viszont mindennél hasznosabb, mert az egyik nagy tanulság az, hogy sokszor éppen az elhamarkodott, nem elég óvatosan végiggondolt módszerek alkalmazása miatt nem jutottak érdemben előre egy-egy anyagcsoport történeti értelmezésében.

Mit adhat a mának az, ha dél-itáliai, görögök által alapított városállamok életét jobban megismerjük? (Apropó, görög tudományos részvételt nem látunk a kutatócsoportban) 
Mindig azt szoktam mondani, hogy a klasszikus ókortudomány (vagyis a görög-latin nyelvű és ezekkel szomszédos ókori kultúrák kutatása, akár nyelvi-irodalmi, akár történeti, művészettörténeti, vallástörténeti szempontból) nem a nemzeti jelentőségű bölcsésztudományok közé tartozik, hanem az egyetemes jelentőségűek közé. Legalábbis európaiként – ha komolyan gondoljuk, hogy van valamiféle értékekben kifejezhető európai identitásunk – úgy kell tekintenünk, hogy a klasszikus antikvitás a mi örökségünk, ránk is tartozik, magyarokra. Szerencsére az olaszok és a görögök is tudják ezt és nem is tekintik úgy, hogy ez az örökség az ő kizárólagos nemzeti örökségük volna, még akkor sem, amikor tárgyi emlékekről, vagy éppen az ő jelenlegi területükön található helyszínekről van szó. A dél-itáliai görög lelőhelyek emlékeit jelenleg is kutatják (akárcsak száz évvel ezelőtt) franciák, britek, németek, amerikaiak, hollandok… éppen görögök nem: egyáltalán nem tudok semmilyen görög intézmények vagy állampolgárok részvételével folyó régészeti kutatásról Olaszországban.
Amire viszont kifejezetten büszke vagyok:

a miénk az egyetlen szervezett, magyar (egy magyar egyetemen bejegyzett kutatócsoport által vezetett) klasszika archeológiai kutatás, terepen, vagyis azon a helyszínen, ahol a tudományterület által érintett kultúrák éltek és alkottak.

Márpedig valamit magára adó „kultúrnemzetnek” ezzel is kell foglalkoznia, kicsit úgy, mintha azt mondanánk, hogy igenis legyen magyar űrkutatás is.

Ki finanszírozza ezeket a projekteket? 
2017, az első évad óta meghatározó jelentőségű támaszunk az École Française de Rome, a francia állam 1873-ban alapított, római székhelyű kutatóintézete (amely az ókori mellett a közép- és újkori Itália kutatására is lehetőséget biztosít francia és „tiszteletbeli francia” tudósoknak). Az ő támogatásuknak azonban előfeltétele volt, hogy más, lehetőleg magyar forrása is legyen a költségeink fedezetének. Ezért az egész vállalkozás elképzelhetetlen volt azelőtt, hogy a Pázmány Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karán elérhetővé vált volna a KAP nevű kutatási pénzalap. Ennek révén tudtam az elmúlt négy évben pályázni és nyerni a francia támogatásnál is valamivel nagyobb összegeket, amelyek együttesen épp fedezték a nyári egy hónap alatt a terepen dolgozó munkatársak, legnagyobb részt pázmányos diákok illetve volt diákok szállását, útiköltségét, részben létfenntartását. Az idei év abból a szempontból kivétel, hogy az idén – nyilván a pandémia miatt is – nem hirdették meg a pályázatot, így most, első ízben a kezdet óta nem utazik diákcsoport Dél-Itáliába. De ez a projekt szempontjából is rendben van így, hiszen ennek az évadnak a feladata éppen az eddigiek összegzése és főleg a következő évek feladatainak felmérése, hogy aztán 2022-től igazán újra indulhasson minden.
Fontos még megemlíteni az Accademia dei Lincei anyagi támogatását is, amelyet elsősorban a tervezett publikációk költségeire, valamint infotechnológiai kiadásainkra és a régész-művészettörténész munkáját segítő természettudományos vizsgálatokra fordítunk.
Munkaerővel, szakmai együttműködéssel, helyszín biztosításával támogatják még a vállalkozásunkat más neves intézmények is, mint a budapesti Szépművészeti Múzeum, a Római Magyar Akadémia, a Reggio Calabria-i Università Mediterranea.

A tudomány világán kívülről jövő szponzoraink egyelőre nincsenek, de örömmel vennénk magánszemélyek, cégek, alapítványok támogatását is a következő években. Meglehet, hogy szükségünk is lesz ilyen kiegészítésre ahhoz, hogy érdemben folytatni tudjuk és befejezzük azt, amire vállalkoztunk.

Magyar vagy más nyelven hol érhető el tanulmány, összefoglalás az eddigi munkákból?
Magyarul egyelőre csak a 2018-as kiállításhoz kapcsolódó szövegek olvashatók nyomtatásban: részben a kiállítás vezetője, részben a hozzá kapcsolódó, ismeretterjesztő szövegek az Ókor folyóirat 2019-es számaiban. Franciául és olaszul több, tudományos igényű írás és beszámoló is született 2018 és 2020 között. Az interneten is legkönnyebben elérhetők az École Française de Rome misszióinak beszámolói között megjelent 2019-es és 2020-as írások.

x