Canterburyi Anzelm

 

Proslogion

(Filozófiai és teológiai művek. I. kötet  149-204. o.

ford. Dér Katalin

Budapest, 2001)

Részletek

 

Előszó

Miután néhány szerzetes-testvérem kérlelésétől ösztökélve közreadtam egy kis művet [Monologion], hogy példát mutassak a hit ésszerűségéről való elmélkedéshez -  mint amikor valaki csendben, egyedül, lépésről-lépésre kutatja annak értelmét, amit nem tud. Számot vetettem azzal is, hogy ez a munka a bizonyítékok  hosszú láncolatát igényli. Azt kezdtem ezért kérdezgetni magamtól, lehetne-e találni vajon egyetlen olyan érvet, amely önmagában áll,  semmi másra nem szorul,  elégséges annak a bizonyításnak a megszerkesztéséhez, hogy Isten valóságosan létezik, és hogy ő a legfőbb jó, amely semmi másra nem szorul (coepi mecum quaerere, si forte posset inveniri unum argumentum, quod ...  solum ad astruendum quia Deus vere est, et quia est summum bonum, nullo alio indigens ... sufficeret),  de amelyre mindennek szüksége van a létezéshez és a jól-létezéshez, és hogy ő mindaz, amit az isteni szubsztanciáról hiszünk

 

Első fejezet

[...] Most hát, Uram, Istenem, tanítsd meg az én szívemet, hol és hogyan keressen téged, hol és hogyan találjon meg téged.  Uram, ha nem vagy itt, hol keresselek, távollévőt? Ha pedig mindenütt jelen vagy, miért nem látlak jelenvalónak? [...] Nem próbálok Uram, mélységedbe hatolni, mivel értelmemet semmiképp sem foghatom ahhoz: de vágyom valamennyire megérteni igazságodat, amiben hisz, amit szeret a szívem. És nem azért törekszem érteni, hogy higgyek, de hiszek, hogy érthessek (neque enim quaero intelligere ut credam, sed credo ut intelligam).

 

 

Második fejezet

Igy hát, Uram, aki a hit számára megadod az értést, add meg nekem – amennyire helyesnek ítéled – hogy meg is értsem, hogy létezel, amiként hisszük, és hogy az vagy, aminek hiszünk.

 

Éspedig úgy hisszük, Te az a valami vagy, aminél semmi nagyobb nem gondolható (et quidem credimus te esse aliquid quo nihil maius cogitari possit). Vagy talán nincs is ilyen lény, hiszen „a balgatag ezt mondta szívében: nincs Isten”? De biztos, hogy ugyanez a balgatag, amikor hallja, amit mondok: „valami aminél semmi nagyobb nem  gondolható”, érti azt, amit hall: amit pedig ért, az megvan az értelmében, még akkor is, ha nem látja be, hogy ez a valami létezik. Más ugyanis az, hogy egy dolog az értelemben létezik, és megint más megérteni, hogy ez a dolog létezik (aliud est enim rem esse in intellectu, alium intelligere eam). Mert amikor a festő előre elgondolja, amit meg fog festeni, az már megvan az értelmében, de még nem fogja fel valóságos létezőként, mert még nem készítette el. Amikor azután már megfestette, akkor az értelmében is megvan, és azt is megérti, hogy létezik a valóságban, amit már elkészített. Tehát a balgatag is meggyőződhet arról, hogy legalább az értelmében létezik az a valami, aminél semmi nagyobb nem gondolható, mert amikor ezt hallja, megérti, és amit megértünk, az megvan az értelmünkben.

 

De bizonyosan nem lehetséges, hogy csak az értelemben legyen meg az, aminél nagyobb nem gondolható (et certe id quo maius cogitari nequit, non potest esse in solo intellectu). Ha ugyanis legalább az értelemben létezik, akkor elgondolható róla, hogy a valóságban is létezik, ez pedig nagyobb. Ha tehát az, aminél nagyobb nem gondolható, csak az értelemben létezik, akkor az, aminél nagyobb nem gondolható, egyszersmind  az, aminél gondolható nagyobb. De ez bizonyosan nem lehetséges. Tehát az a valami, aminél nagyobb nem gondolható, kétségkívül létezik mind az értelemben, mind a valóságban.

 

Harmadik fejezet

Márpedig ez a valami olyannyira valóságosan létezik, hogy el sem gondolható a nemléte. Mert elgondolható, hogy létezik valami, amiről nem gondolható el a nemlét; ez pedig nagyobb, mint amiről elgondolható a nemlét. Ezért, ha arról, aminél nagyobb nem gondolható, elgondolható, hogy nem létezik, akkor az, aminél nagyobb nem gondolható, egyúttal nem az, aminél nagyobb nem  gondolható: ez önellentmondás (quare si id quo maius nequit cogitari, potest cogitari non esse: id ipsum quo maius cogitari nequit, non est id quo maius cogitari nequit). Tehát olyannyira valóságosan létezik valami, aminél nagyobb  nem gondolható, hogy el sem gondolható a nemléte. [...]

 

Negyedik fejezet

De hát miképpen mondhatta [a balga] szívében azt, amit nem gondolhatott el, vagy hogyhogy nem gondolhatta el azt, amit szívében mondott, hiszen „szívében mondani”  és „elgondolni” – ugyanazt jelenti? Ha igaz az, hogy egyrészt elgondolta, mivel szívében mondta, másrészt pedig nem mondta szívében, mert nem tudta elgondolni, akkor nemcsak egyféle módon mondhatunk valamit szívünkben vagy gondolhatunk el.  Másként gondoljuk el ugyanis a dolgot, amikor az azt jelentő hangsorra gondolunk, és megint másként, amikor azt fogjuk fel értelmünkkel, ami a dolog maga. Ennélfogva az első módon elgondolható, hogy Isten nem létezik, a második módon pedig egyáltalán nem. Tehát senki sem képes elgondolni, hogy Isten nem létezik, aki felfogja értelmével azt, ami Isten, mégha mondja is ezeket a szavakat szívében, jelentésüktől megfosztva vagy teljesen idegen jelentésben. Hiszen Isten az,  aminél nagyobb nem gondolható. Aki pedig ezt helyesen érti meg, az pontosan ezt érti meg róla: olyan módon létezik, hogy még gondolatban sem lehet nemlétező. Aki tehát megérti, hogy Isten ilyen módon létezik, az nem képes elgondolni róla, hogy nem  létezik (qui ergo intelligit sic esse Deum, nequit eum non esse cogitare).

 

Hála neked, jó Uram, hála neked, mert amit korábban hittem, mivel te megajándékoztál a hittel, azt most már be is látom, mivel te megvilágosítottad elmémet, mégpedig  úgy látom be, hogy ha nem akarnám hinni, hogy te létezel, akkor is lehetetlen volna nem belátnom ugyanezt (gratias tibi, bone Domine, gratias tibi, quia quod prius credidi te donante, iam sic intelligo te illuminante, ut, si te esse nolim credere, non possim non intelligere).

 

Ötödik  fejezet

Mi vagy tehát, Uram, aminél semmi nagyobbat nem lehet elgondolni? Mi vagy hát, ha nem az az egyedüli önmaga által létező legfőbb Lény, amely minden mást megteremtett a semmiből? Mindaz ugyanis, ami nem ez, kisebb, mint az, amit el lehet gondolni. De rólad ezt nem lehet elgondolni. Mi volna hát az a jó, ami hiányzik a legfőbb jóból, amely által minden jó létezik? Igy tehát igazságos vagy, igazmondó, boldog és mindaz, aminek jobb a léte, mint a nemléte. Ugyanis jobb az igazságos létezése, mint a nem igazságosé, jobb a boldog létezése, mint a nem boldogé.

 

 

Tizenötödik fejezet

Tehát, Uram, nemcsak az vagy, aminél nagyobb nem gondolható, hanem valami nagyobb vagy annál, mint ami elgondolható. Mert el lehet gondolni, hogy létezik ilyen valami: és ha te nem éppen ez vagy, akkor elgondolható valami nálad nagyobb – ami nem lehetséges (Ergo, Domine, non solum es quo maius cogitari nequit, sed es quiddam maius quam cogitari possit. Quoniam namque valet cogitari esse aliquid huiusmodi: si tu non es hoc ipsum, potest cogitari aliquid maius te; quod fieri nequit.)

 

Huszonhatodik fejezet

[...] Addig is erről elmélkedjék az elmém, erről szóljon a szám. Szeresse szívem, beszélje ajkam. Ezt éhezze lelkem, ezt szomjazza testem, ezt kívánja egész lényem, míg csak be nem mehetek „Uram örömébe”, aki a háromságos egy Isten, a „mindörökké áldott. Amen” (donec intram in gaudium Domini mei, qui est trinus et unus benedictus in saecula. Amen.)