PETRUS ABAELARDUS –  RÉSZLETEK  LOGIKAI  MŰVEIBŐL

 

Dialectica (ca. 1117)

(ed. L.M. de Rijk. Assen, 1970)

Tractatus Quartus. Liber primus.  Prologus.

p. 469-471

 

Vetélytársaim  újabban már amiatt is vádolnak, hogy a  dialektikáról írásaim jelentek meg.  Legújabban még azt is kitalálták, hogy keresztény embernek nem szabad olyan dolgokkal foglalkozni, amelyeknek semmi köze sincs a hithez.  Azt állítják, hogy ez a tudomány nem csupán  nem hasznos a hit számára, hanem különböző bizonyítási eljárásásaival rombolja is azt. Kérdem, miért ne lenne szabad nekem azzal foglalkoznom, amit nekik szabad olvasni, miért lenne rossz írni arról, amit ők tanulmányozhatnak. A hit nem növekedne azáltal – ahogy állítják – ha az ilyen művek olvasása  be lenne tiltva. Ha megtiltjuk az olvasást, , vége a tudományok ismeretének. Ha viszont azt állítják, hogy a (dialektika)  támadja a hitet, akkor ezzel elismerik, hogy a hitet nem tartják tudásnak.  A tudás ugyanis nem más, mint a dolgok igazságának megragadása. Ennek egyik fajtája a bölcsesség, amely már nem más, mint a hit.

 

A bölcsesség ugyanis annak felismerése, ami értékes és hasznos. Az viszont biztos, hogy igazság nem ellenkezhet igazsággal. Előfordulhat, hogy egyik hazugság ellenkezik egy másik  hazugsággal, vagy valami, ami  rossz, egy másik  rosszal,  de egy  igazság, nem állhat  szemben  egy másik igazsággal, a  jó nem lehet  ellentéte a jónak, hiszen minden jó összhangban áll a többivel,  kell, hogy megfeleljenek  egymásnak. Minden tudást (tudományt) jónak kell neveznünk, de nem lehet  távol a hívőtől annak tudása  sem, amelyik  rossz. Ahhoz ugyanis, hogy az igaz ember kerülni tudja azt, ami rossz, szükséges hogy legyen tudása a rosszról.  Nem kerülné el ugyanis, ha nem lenne tudása róla. Elöfordulhat ezért, hogy a  tett rossz, de lehet, hogy ennek a  tudása jó, mint ahogy  bűnös lehet egy tett, ugyanakkor jó tudni, hogy ez  bűn,  hiszen hogyan tudná ezt akkor az ember  elkerülni.

 

[…]

 

Isten,  aki minden teremtett  tudományt  birtokol, egyedül látja át a  mindenség minden vágyát és gondolatát, tudja azt is, amire az ördög vágyódik, s hogy hozzá, [Istenhez] felzárkózva  az ő útjain járjunk. Ha tehát nem a tudás rossz, hanem a cselekedet, akkor soha a puszta tudásban, mindig a tettben rejtőzik a gonoszság. Ebből kiindulva el kell fogadnunk,  hogy minden Istentől eredő, tőle ajándékként érkező  tudomány jó. Mindenfajta tudomány tanulmányozása jó, hiszen mindegyik  által azt kapjuk, ami jó.  Azt a tudományt azonban különös buzgósággal  kell gyakorolnunk, amelynek célja az, hogy tisztábban és jobban ismerjük meg az igazságot.  Ez a dialektika, amelynek feladata az  igazság és a  tévedés  megkülönböztetése, ennek megfelelően,   feladata az, hogy az egyetemes filozófiát  irányítsa. Ebből következik,  hogy benne kell látnunk , az egyetemes tudás hadvezérét és kormányzóját.     Hogy ez a katolikus hit számára is szükséges, az igazolja, hogy a szakadárok szofisztikus érveléseivel  csak az tud szembeszállni, aki  megfelelő értelmi fegyverzettel rendelkezik. 

Milánó püspökét, aki mélyen  katolikus ember volt,  Ágoston - aki akkor még pogány filozófus és a kereszténység ellensége volt -   az isteni lét  egységével  kapcsolatban (akinek hármas személyi  létezését a  püspök hitte és vallotta), -  nem hozta volna zavarba, ha  dialektikával fel lett volna fegyverezve. A tiszteletreméltó püspök ugyanis tudatlansága miatt [az isteni létre vonatkozóan]  minden megkülönböztetés  nélkül elfogadta ellenfelétől  a következö [logikai] szabályt: ha különböző alanyokról ugyanaz az állítmány egyes-számban szerepel, akkor,  ha ezen alanyok együtteséről van szó, akkor az állítmány többesszámba kerül.  Az isteni lét  megnevezésekor azonban  [a grammatikai törvény ellenére] nem jelenik meg a többesszám,  mivel mindegyiknél az egyetlen isteni szubsztanciáról,  egyetlen lényegről van szó. Az igazságnak megfelelően ezért azt kell mondanunk,  hogy  az Atya is Isten,  a Fiú is Isten és a Szentlélek is Isten, de nem lehet három Istenről beszélni, hiszen egyetlen isteni szubsztanciát jelöl ez a három név. Így mikor azt mondjuk, hogy Tullius ember, ezt állítjuk Ciceróról és Marcus-ról is, de Marcus és Tullius és Cicero nem három ember, hiszen a három név egyetlen szubsztanciát jelöl,  s csak a megnevezésben, de nem a valóságban különbözőek. S bár az említett példával  nem elégedhet  meg az értelem, hiszen nem egy személy van  Istenben, mint Marcus-[Tullius Cicero]-ban,  a támadásokkal szemben az említett grammatikai törvény mégis elegendő védelmet nyújthatott volna.

 

Nagyon kevesen vannak, akiket az isteni kegyelem ereje  bevezetett ennek a  tudománynak titkába,  a bölcsesség tárházába. A tudomány ugyanis  minél magasabbszintű, annél nehezebb, minél nehezebb, annál ritkább, minél ritkább, annál értékesebb, minél értékesebb, annál érdemesebb arra, hogy tanulmányozzuk.    [...] Minél jobban elmulasztod, hogy ezt a tudományt megismerd, annál jobban fecsérled erődet, kivéve, ha az értelmed  titkokat ismerő képességét az égi kegyelem meg nem erősítette. 

 

 

 

 

 

 

Logica „Ingredientibus“.  (ca. 1118)

 

A logika néhány sajátosságának megismeréséhez fogunk hozzá,  abból  a tudományból, amelyből a filozófia kiindul.   Boethius nem akármilyen, hanem csak a  legmagasabb rendű  dolgokkal foglalkozó tudományt nevezi filozófiának. Filozófusnak nem azt nevezzük, aki valamit tud, hanem csak azt, akinek intelligenciája [a lét] legrejtettebb  rétegeibe  tud behatolni.   Ennek a tudománynak három faját különbözteti meg Boethius: spekulativ, amelyik a dolgok természete felett gondolkozik, morális, amelyik az erényes életet tartja szem előtt, végül racionális, amelyik a bizonyítás helyességére  ügyel. Ez utóbbit nevezték a görögök logikának.   Boethius tanusága szerint egyesek  nem tartották [a logikát] a filozófia részének hanem a filozofikus gondolkodás eszközének, abban az értelemben, hogy az [említett]  filozófiai tudományok általa képesek működni, amikor  saját kérdéseik igazolásakor a logikai bizonyítékok [formuláit]  használják. Ez azt jelenti, hogy  a természet vagy az erkölcs tudománya felől érkező kérdésekre a logikából vett bizonyítékok segítségével érkezik válasz. Ez ellen Boethius sem tiltakozott, hiszen maga  állította,   hogy a logika a filozófiának egyszerre eszköze és része, mint ahogy a kéz is a testé  [annak eszköze és része]. Adott esetekben a logika is saját magának eszközévé válik, hiszen  saját világában felmerülő kérdésekre alkalmazza a  bizonyítást, amikor pl. azt állítja hogy az ember sajátos állat. A logika értékét nem kisebbíti  az a tény, hogy saját maga eszköze. Miatta a filozófia nem veszít értékéből. Ezt állítja Boethius is, amikor megkülönbözteti a másik két filozófiai témakörtől, s kijelöli sajátos feladatát, ami nem más, mint a bizonyítás.   Amikor például a fizikus bizonyítékot  állít össze, azt [tehát a bizonyíték formáját] nem a fizikából, hanem a logikából veszi. 

 

 

 

 

 

 

Tractatus de Intellectibus  (1121)

Hildesheim/New York, 1970 

(Repr. von 1859)

 

 

Az érzékek és az értelem  1

 

A testi dolgok érzékléséhez testi szervekre van szükségünk. Az értelem viszont – vagyis  a  lélek gondolkodó képessége  – testi szervet nem igényel a gondolkodáshoz,  de létező dolgokra sincs szüksége, ahhoz, hogy  gondolkodjon, mert akár létezik valami, akár nem, akár anyagi, akár nem anyagi, az értelem szellemi [természete révén]  képes, hogy elmúlt dolgokra tekkintsen vissza,  vagy előre tekintsen a jövőre, vagy éppenséggel kitaláljon valamit, ami nem is létezhet, mint például egy kentaurt, mesebeli szörnyeteget, sziréneket vagy sok más hasonlót.

 

Az érzékek és az értelem 2

 

Az érzéklésből hiányzik a megfontolás ereje.  […] Az értelemnek viszont lényegéhez tartozik, hogy a dolgok természetére vagy sajátosságaira figyel, akkor is, ha értelmet nélkülöző dolgokról van szó. […] Az értelem nem tud működni, ha nincs valami, amiről gondolkodhat, tehát hogy figyelni tudjon valaminek  természetére vagy tulajdonságaira. Az ész nem más, mint az  az erő -  egyúttal a megkülönböztetések  képessége -  amely könnyen fel tudja fogni és helyesen  meg tudja ítélni a dolgok természetét.

 

Értelmesség és értelem

 

Az eszes természet nem egyenlő az értelemmel. Az előző egyszerre jellemez minden  angyali és emberi szellemet, ezért nevezhetjük mindegyiket   értelmes   lét birokosának,  az utóbbit, az értelmet [értelmi aktivitást]  viszont kevesen birtokolják. A racionalitás és a ráció közötti különbséget azzal  jellemezném, mint amilyen különbség van a futás és a könnyedén futás képessége között. […] Minden olyan szellem, amely természetéből kifolyólag képes arra, hogy (dolgokat) megítéljen, eszes, szellemi természet birtokosa. Értelemmel  viszont csak az rendelkezik, aki ezt könnyedén végzi, tehát nem függvénye sem túl fiatal életkorának,  sem  teste bármiféle esetlenségének, mint ami megfigyelhető az őrültek, vagy együgyűek esetében.

 

Az értelem és a megértés

 

Úgy tűnik, hogy a ráció egyenlő a lélekkel.  Az eddig mondottakból  nyilvánvaló, hogy a megértés (intellectus)  különbözik az érzékektől [érzékek müködésétől]  de  az értelemtől  is,   hiszen ez nem más, mint annak szünet nélkül jelentkező hatása. Ahol nincs értelem, ott szükségszeráen a megértés  is hiányzik, hiszen az – mint mondtuk – vagy a természetet vizsgálja, mondjuk az ember, vagy a ló természetét,  vagy például valaminek színét vagy formáját, vagy mindezt együtt szemléli, mégpedig úgy, hogy vagy egymáshoz kapcsolja vagy egymástól elbálasztja  azokat. 

 

Elképzelés és megértés

 

Az érzékszervek működéséhez annyira hozzászoktunk, hogy alig – vagy talán sohasem – vagyunk képesek megérteni azt, amit nem kísérnek  testi képzetek, vagy a testre vonatkozó tulajdonságok.  Azért mondjuk azt, hogy „alig“, mert Boethius szerint az intelligencia talán csak néhány embernek és egyedül Istennek képessége, amikor (a gondolkodás) minden érzékléstől és minden képzettől függetlenül  a lélekben csak az jelenik meg, ami érthető, amire (szelleme) figyel.  Az ilyen értelem szellemi működését  nem kíséri,  nem zavarja  a léleknek semmiféle képzete, vagy érzékszervi működése. […] Amiről Boethius azt állítja, hogy kevesek tuldajdonsága, arról Arisztotelészt követve állítjuk, hogy ebben a földi életben erre nem kerülhet sor, kivéve, ha valaki szemlélődése csúcsán isteni kinyilatkoztatásban részesül.

 

 

 

 

 

Logica ” Nostrorum petitioni sororum”.  (ca. 1121)

 

 

Egyik tudomány a cselekvéssel, a másik  ítéletek alkotásával  foglalkozik.. Az egyik összeilleszti a dolgokat, a másik szétválasztja az összetetteket. Sokan vannak, akik ügyesek a tettben, de helyes  megkülönböztetésre nem képesek. Igy például a tapasztalatból, a helyes használatból  jól ismerik egy-egy gyógyszer erejét, de a gyógyszer hatékonyságának  okait nem tudják helyesen felismerni.   Tudják, hogy egy-egy gyógyfű milyen betegséget tud gyógyítani,  azt tapasztalatból tanulták meg. De hogy a gyógyfüvek miért képesek erre, annak magyarázatával nem foglalkoznak. Nekik elegendő, hogy gyakorlatból és nem elméletből  ismerik a gyógyfüvek erejét és a betegségek természetét.  Vadállatok és más hasonló értelemmel nem rendelkező állatok is helyesen cselekszenek, de a természet  [müködésének] okait nem ismerik. Ezzel ellentétben sokan  vannak olyanok is, akik  megkülönböztető megismerésre képesek, de cselekvésben elmaradnak. Másokat tanítanak a megkülönböztetés tudományára, de azt gyakorolni nem képesek.

 

Ismerős tehát a cselekvés és a megkülönböztetés tudománya. Csak a megkülönböztetés tudományát nevezzük filozozófiának. Nem bárminemű tudás nevezhető ezért filozófiának, mint ahogy nem mindenki filozófus, aki tud. Csak azokról van szó, akik kiváló elmeéllel rendelkeznek, s mindabban, amit tudnak, kiválóan szinten képesek a megkülönböztetésre.  Megkülönöztetés erejét bírja az, aki a dolgok rejtett okait képes felfogni, s képes ezek felett elmélkedni.  Rejtett okoknak nevezzük mindazt, amelyekből  a dolgok származak. Ezekre inkább gondlkodással, mint tapasztalattal jövünk rá.

 

A filozófiának három tartománya ismerős : fizika, etika és logika. Fizikának nevezzük a természetekre vonatkozó ismeretet, vagyis a dolgok természetének okait kutatós tudást. Etikának mondjuk az erényes életalakítás mesterségét. A logika más néven dialektika -  mindkét név ugyanazt a tudományt jelöli.  Erről Cicero tekintélye nyomán [állítjuk, hogy] a logika  a [tudományos] fejtegetés igazolása, a bizonyítékok megkülönböztetésének (képessége). Ezen az alapon lehet gondolkodni és vitatkozni. A logika tehát nem ad anyagot  a bizonyítékok  összeállításához, de az [a tudomány, amelynek segítségével], képesek vagyunk megkülönböztetni és megítélni [a bizonyítékokat], s megállapítani, melyek érvényesek, s melyek erőtlenek.  Csak az birtokolja tehát a logikát, aki bárhol jelentkező argumentumok [érvénye felett] ítélkezni tud, úgy, hogy kimutatja azoknak erejét,  azt az erőt, amelyre [bizonyítékok által] törekedett.

 

Két tartománya van a bizonyítékok tudományának, az egyik öszzeállítja a következtetéseket, a másik  az összetett formát  elemző tudomány – ez utóbbi a logika. Az előző ugyanis csak azt jelenti, hogy valaki fel tudja sorolni bizonyítékait, de erre gyakorlás által egy gyerek is képes. A másik viszont feltételezi, hogy valaki meg tudja különböztetni, meg tudja ítélni annak okát, miként lehetséges, hogy egy-egy argumentum jó, tehát valóban helyes  következtetéshez vezet. Másként kifejezve: ki tudja mutatni a bizonyíték  [szerkezeti]  összefüggéséből, hogy melyik következtetést kell elfogadni és melyiket nem. Ez viszont inkább tehetség, mint gyakorlás kérdése.