A versenyzőknek egy szabadon választott nép- vagy műmesét kellett előadniuk. A versenyen 22 hallgató mérte össze mesemondó tehetségét.
Hallgatónk elnyerte a gyermekzsűri különdíját. Felkészítő tanára Némethné dr. Varga Andrea. A versenyen az alábbi mesét mondta el:
A malacon nyert királylány
Magyar népmese
Volt egyszer, hol nem volt, hetedhét országon, de még az üveghegyen is túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egy szegény özvegyasszony, és annak egyetlen fia, úgy hívták, hogy János. Szegények voltak, mint a templom egere. Alig volt szűkösen, napról napra, miből éldegéljenek. Szerencsére a fiúnak a keresztanyja egy kissé megélhetősebb volt. A fiú el-ellátogatott hozzá, csak úgy időtöltésből is.
Egy szép tavaszi napon, mikor már mezítláb is előgyeleghetett a keresztanyjához, nagy örömére a fiú egy kocát látott a keresztanyja udvarán, hét gyönyörű malaccal. A kis János üldözőbe vette a malackákat, nagyon szerette volna megfogni őket. A keresztanyja nevetve mondta:
- No, fiam, amelyiket megfogod, azt neked is adom! Növeld fel, s tartsd meg a te szerencsédre!
Ügyeskedett erre ugyancsak a János. Végre is fogott egyet. Hazavitte a kis malacot azon nyomban.
Telt-múlt az idő, a malac nőtt, a másik tavaszra már szép nagy volt. Egy szép napon Jancsi észrevette, hogy Penzsi – így hívták a malacot – mindig el-eltűnik egy időre. Megy Jancsi, hogy megkeresse a jószágát, s hát a szemétdomb megett Penzsi öt kis malacot szoptatott. Szalad a gyerek tüstént az anyjához, s mondja:
· Édesanyám, jöjjön csak! Penzsi megmalacozott az éjszaka!
Örvendett ennek az édesanyja is ugyancsak. El is küldte attól fogva minden nap Jánoskát a malacokkal, hogy legeltesse őket ott, ahol jobb füvet s egy kis papsajtot talál, a réten meg a patak partján.
Egyszer a kisfiú a falu végén a temető alá, szép lapályra terelte a malacokat. Édesanyja két ropogós málépogácsát tett a tarisznyájába, hogy estig ne kelljen hazamennie. Délben elővette Jánoska a pogácsát, jóízűen rágcsálta. A malacok is köréje gyűltek, s Jancsi még nekik is adott a keziből. Olyan jóízűen falatoztak így együtt, hogy Jancsi észre se vette, hogy a háta megett egy szép kisasszony már régóta bámulja. Végül is az szólította Jancsit:
· Te, fiú, nem adnád nekem az egyik malacot?
János gondolkozott egy darabig, aztán így felelt a szép kisasszonynak, aki gyönyörű szép, bokáig érő ruhát viselt, igen büszkén:
· Nem bánom, odaadom, ha a kisasszony megmutatja nekem a meztelen lábait térdig.
· Ó, te, te, még mit nem gondolsz?
De aztán hirtelen csak felhúzta a ruháját, s megmutatta térdig a meztelen lábát.
Megy haza este a kisfiú. Az anyja, ahogy észrevette, már messziről szaladt neki nagy mérgesen s fenygetődzve:
· Ó, te hóhérinas, hát egy malacot hol hagytál?
· Édesanyám, lelkem, ne verjen meg, mert elvitte a farkas – válaszolta János.
· Hát te csak így vigyázol reájuk? Nappal alszol! Nem merj a szemem elé kerülni, ha holnap mind az egészet haza nem hozod!
Másnap ismét kimegy Jánoska a legelőre. Déltájban, amikor enni akar, megint odamegy az a bokáig ruhás szép lányka hozzá. Megszólítja megint Jánost:
· Te, fiú, nem adsz nekem még egy malacot? Úgy unatkozik a másik egyedül!
János előbb dehogyis akart adni, de a szépruhás kisasszony olyan gyönyörűen nézett a szemébe, hogy János nem tudott ellentmondani. Azt felelte nagy merészen:
· Odaadom, ha kisasszony derékig megmutatja magát nekem!
· Ó, te, te, még mit nem! – mondta az büszkén, de aztán egyszerre csak fordult egyet a sarka körül, olyat, hogy a ruhája csak úgy úszott a levegőben, egy percig ott forgott János előtt, s már vitte is a kis malacot.
Aznap este János édesanyja már a kapuban várta nagy kíváncsian a fiát. Mikor meglátta, hogy megint hiányzik egy malac, rákezdte:
· Mi az, te égetnivaló gazember, már megint elherdáltál egy malacot?
S avval – supp! – egy nagy bottal nekiesett a fiának.
· Ha holnap is hiányzik, kirázlak a bőrödből, s világgá kergetlek, te anyád szégyene, te!
Másnap megint kimegy legeltetni Jánoska. Most már titokban remélte is, hátha megint eljön az a szépséges lány, hogy visszakérhesse tőle a malacait. Ahogy a delet elharangozták, a hosszúruhás lány ott is termett, s megint csak azt mondja:
· János lelkem, nem adnál nekem még egy malackát?
Jánosnak eszébe jutott az anyja fenyegetése, de olyan szépen kérte az a ragyogó szemű lány, olyan szépen tudott nézni, hogy Jánoskának nem volt szíve megtagadni. Azt mondta a lánynak:
- Nem bánom, odaadom a harmadik malacot is, ha a kisasszony megmutatja magát, úgy, ahogy lett, nyakig.
- Ó, te, te, még csak az hiányzik! – mondta büszkén először a kisasszony, de aztán hirtelen megint csak megfordult a sarkán, de most oly sebesen, hogy a ruhája a nyakánál úszott a levegőben. Úgy fordult egyet János előtt. Hát a fiú azt látta, hogy a lánynak a hátán egy fényes nap, keblén meg hold és csillag ragyog. Csudálkozott rajta erősen, s meg is kérdezte, hogy miféle jegyek azok a hátán, de a kisasszony csak annyit mondott, hogy ne szóljon róla senkinek, s azzal már el is tűnt Jancsi szeme elől a malacaival együtt.
János nem is mert az anyja szeme elé kerülni, tudta, mi vár rá otthon! Elment a keresztanyjához. Az befogadta, mert János ügyes fiú volt. Mindenfélében segített neki a ház körül.
Telt-múlt az idő. János ügyes, szép szál legénnyé serdült. Járogatott a mezőre szántani, hozott fát az erdőről. Épp házasuló korba jutott, mikor egyszer csak különös nagy hír járta a népek között. Országszerte dobolták, még a templomban is kihirdették, hogy a király férjhez akarja adni a lányát. Aki meg tudja mondani, hogy milyen jegyek vannak a királylány testén, a király ahhoz tüstént hozzá adja feleségül. De jaj annak, aki nem találja el, mi van a királykisasszonytestén, annak karóba kerül a feje.
Az egész országból, de még a szomszédos országokból is jöttek királyok, királyfiak is seregestül – mert gyönyörűséges volt a királylány. De hogy mi a jel a királylány testén, azt a titkot semmiképp sem tudták meg, mert a királylányon kívül arról csak a néma dajkája tudott, aki a lányt kicsi korában fürösztgette. Egyik kérő mondott egyet, másik kérő mást, de senki sem találta el az igazat; annál inkább a karót, mert azoknak mind karóba került a fejük.
Meghallja Jancsi is a hirdetést. Már maga sem tudta, miért, de mintha emlékeznék valamire! Elhatározta, hogy ő is megpróbálja szerencséjét a királykisasszonynál. Hazamegy, mondja is a keresztanyjának:
- No, lelkem, keresztanyám, én már nem pusztítom többet az áldott kenyeret, hanem süssön nekem egy nagy lepényt, mert elmegyek szerencsét próbálni, a királykisasszonyhoz!
A keresztanyja eleget kérlelte, hogy így meg úgy, hányan elpusztultak már, de mind hiába; János csak hajtogatta, hogy megy s megy... Mit volt mit tenni, a keresztanyja betarisznyált neki, s nagy sírás közben útnak engedte. A jó keresztanya még egy lovat is adott az útra, igaz, hogy egy kicsit sovány gebe volt szegény, de János nagyon örvendett annak is. Indultában mindjárt föl is ült rá.
Estére kelve egy erdőbe ért. Már messziről tűzvilágot látott. Arrafelé tartott. Ahogy odaér, hát a tűz mellett két gyönyörű vitéz heverészett, arany- s ezüstmentében. Mellettük legelt két gyönyörű paripájuk. Jancsi illedelmesen köszöntötte őket:
- Szerencsés jó estét adjon isten.
- Adjon isten neked is, öcsém – köszöntek az úrfiak. – Hát te mi járatban vagy?
- Én biz szerencsét próbálnék a királykisasszonynál. Hát az úrfiak mi járatban vannak?
Az úrfiak majd megfulladtak a kacagástól:
- Hát biza mi is oda igyekeznénk, ha meg nem előznél bennünket... De azért csak gyere velünk. Széles az út, elférünk rajta – s azzal az úrfiak meghívták a fiút, hogy üljön le közéjük.
Reggel felé járt már az idő, a tűz alvóban volt. Mondták az úrfiak a szegény legénynek:
· Menj, s szedj össze valami száraz gallyat, hogy tegyünk a tűzre.
Jancsi ment is szívesen. Volt neki egy kopott gubája. Azt a tűznél hagyta, hogy ne cipelje magával, de alig lépett el a tűztől, a dölyfös úri daliák a rossz gubát a tűzbe dobták. Megy vissza Jancsi a gallyal, keresi a gubát, nem találja. Kérdezi hát az úrfiakat, de azok ráadásul még össze is szidják:
· Fene a hátad megegye, annyi időt odajártál, nem volt közben mást mit a tűzre tenni!
Nem szólt János semmit. Egy idő múlva ő mondja az úrfiaknak:
· Menjenek most az úrfiak tűzrevalóért, mert már fogyatékán van a fánk.
Az úrfiak is persze ott hagyták gyönyörű mentéjüket, hogy ne mocskolják a gallyszedés közben. Gondolták, fa van elég, Jancsi nem mondhatja, hogy tűzre kellett tennie azokat is.
Mire az úrfiak visszajöttek, a szép menték sehol sem voltak. Kérdezték rögtön:
· Hol vannak a gyönyörű mentéink?
Jancsi nagy ravaszul azt felelte:
- Láttam valami nagy felhőket közeledni. Féltem, hogy eső lesz, az eső kioltja a tüzet, s ezért béborítottam a mentékkel a parazsat. Bolond menték, nem elégtek?
Az úrfiak nem szólhattak egy szót sem, mert ők kezdték a csúfolkodást.
Ezalatt megvirradt. El is indultak mind a hárman; s még aznap estére elérték a királyi palotát. Bementek rögtön a királyhoz, s jelentették, hogy a királylány kezére pályáznak.
- Jól van, fiúk – mondta a király -, de jól vigyázzatok, mert ha nem találjátok el, mi látható a lányom testén, karó a béretek!
- Tudjuk, felség!
Elöl megy az egyik dalia. Kérdi tőle a király:
· No, mi a lányom jegye?
· Szőlőlevél látszik a bal karján! – feleli a dalia. – Megálmodtam!
- Vigyétek a szemem elől! – kiáltja mérgesen a király. – Rosszul álmodtad! Jöjjön a következő.
S Jánosra mutat.
János előlép, s azt mondja:
- A felséges királykisasszonynak a hátán tündöklő nap van, elöl meg egy hold, s két fényes csillag!
- Ez az igaz! Eltaláltad! Tiéd lesz a lányom keze! – mondja a király. Közben azonban előlép a másik dalia, s azt kiabálja:
- Én is épp azt akartam mondani! Én is azt tudtam!
Nos, mit tegyen a király?
Nehéz a válasz. Azt mondta hát végül mind a két legénynek, hogy menjenek be ma este mindketten a királylány szobájába. Válasszon köztük maga a lány!
Úgy is tettek a legények. A királylány már alig várta, hogy Jancsit láthassa. Mert ő is megismerte rögtön. Ahogy a lámpa elaludt, a sötétben mindjárt egymás mellé ültek. „Szentem, lelkem, édes galambom" – mondta Jánosnak a királylány, s boldogan átölelte.
A dalia hallgatta.
Jánosnak volt a zsebében egy kis tészta, egy kis méz és pár darab füge. Megkínálta vele a királylányt. Elkezdtek boldogan csemegélni. Kérdi irigyen az úrfi, hogy mit esznek. Jancsi azt feleli:
- Mit? Az egyik fülemet esszük. Nesze neked is egy darab! – s azzal átnyújtott a sötétben egy darab piskótát.
Az úrfi úgy gondolta, neki is így kell tenni, hogy megszerettesse magát, hogy legyőzze Jancsit. Az ő füle még jobban fog ízleni a királylánynak: úrfi füle! Fogta a kését, belevágott a fülébe, fölszisszent, s abbahagyta a nyiszálást.
De azok ketten ismét nagyon kedvükre ettek valamit.
Az úrfi megkérdezte, most már haragosan:
· Mit esztek ismét?
Felelte Jancsi:
· Mit! Levágtam az orromból, olyan jó! Nesze neked is egy kicsi. – s avval átnyújt egy fügét az úrfinak.
Hát ez jó, csakugyan, gondolja az úrfi, ahogy megette, amit kapott. Itt az idő, hogy ő is megkínálja őket! Levág ő is az orrából! Az úrfiorr csak jobb, mint a paraszti!
Fogja a kését, s azt mondja:
· Várjatok, kóstoljátok meg az enyémet is!
Azzal belevág az orrába. De megint csak fölszisszen, megint csak abbahagyja. Végre is elaludt mérgében.
Reggel megy a király, hogy lássa, kit választott a lánya. Jancsit találja a királykisasszonnyal boldogan összebújva, a hercegúrfi pedig véres orral és füllel egy sarokban kucorog. Így hát Jancsit eskette össze a királykisasszonnyal.
Még most is boldogan élnek, ha meg nem haltak!
