Szelestei N. László Költészet, prédikációk, hitélet a 18. századi Magyarországon című kötetéről Bartók István DSc, a HUN-REN BTK ITI Reneszánsz osztályának tudományos tanácsadója beszélgetett a szerzővel. A kötet tanulmányai egy, a szerzőt régóta foglalkoztató általánosabb kérdést, nevezetesen az irodalmi kánonban nem szereplő barokk áhítati művek és az irodalomtudomány által irodalomnak minősített alkotások viszonyát járják körül. A beszélgetés során több, a kötetben explicit módon, vagy épp megbújva jelenlévő kérdés merült fel, mint például, hogy irodalomtörténeteink vajon megalapozottan választják-e külön és kezelik eltérő megközelítéssel például az imádságot és a költészetet? Szelestei N. László szerint az imádság és a költészet egy tőről fakad, amennyiben az imádkozás aktusa és a versírás ugyanúgy emocionalitással járó lelki folyamat, és mindkettőnek célja a hívő/olvasó „másik világba” emelése. Ez lehet az a közös pont, amely posztromantikus lírafelfogást összekötheti a barokk, sokszor szubjektív érzelmekkel teli imaszövegeivel. A beszélgetés egyik fő témája a kötet tanulmányaiban is kiemelt szerepet kapó Gyalogi János (1686–1761) költészete volt. A Gyöngyösről származó jezsuita főleg Erdélyben, azon belül is egyebek mellett Székelyföldön teljesített szolgálatot, amely során kimagasló szónoki képességről tett tanúbizonyságot: nem véletlen, hogy a kortársak mint a „magyar Cicerót” emlegették. Gyalogi versei számos helyen ellentmondani látszanak azon megállapításoknak, miszerint a 18. századi latin nyelvű költészet híján van bárminemű egyéninek, és a sablonos barokk allegorizálás nem ad teret a valódi költői képeknek. Szelestei N. László kimutatja, hogy ezekben a sokszor látatlanban alábecsült költeményekben is nem egyszer megjelenik a lírai én, és az alkotó valóban belebújik a poétaszerepbe, nem pusztán versfaragó mesterként hozza létre az alkotást. Szelestei N. László állításának alátámasztására kötetében több versrészletet is közölt saját fordításában. Bartók István a remekbe szabott versfordítások kapcsán egy friss, néhány nappal azelőtti emléket elevenített fel. A régi magyar irodalommal foglalkozó kutatók nagy, éves szimpóziumán, az idén Veszprémben megrendezett ReBaKucs-konferencián referáló Szelestei N. Lászlót előadása közben tapsolta meg a hallgatóság, így kifejezve csodálattal teli elismerését a rendkívül színvonalas, fület és lelket gyönyörködtető nyelvi átültetések iránt. Joggal merül fel ezek után a kérdés, hogy nem szegényebb-e irodalomtörténetünk azáltal, hogy az ilyen és ehhez hasonló áhítati művek kiszorulnak a mai irodalmi értékrendszer által felállított kánonból? A kötetben Gyalogi János mellett Baróti Szabó Dávid, Ányos Pál stb. verseiről, valamint Csete István, Szentes Mózes és Ignaz Parhamer stb. prédikációiról olvashatunk tanulmányokat.
A Kutatócsoport másik, Átjárások – A lelkiségi és a világi irodalom, illetve művészet egymásra hatása a magyar régiségben című kötetéről a szerkesztő Báthory Orsolya beszélgetett Tasi Rékával PhD, az ME BTK Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézet igazgatójával, egyetemi docenssel.
A Kutatócsoport Pázmány Irodalmi Műhely – Lelkiségtörténeti tanulmányok című sorozatának legtöbb eddig megjelent kötete az évenkénti, húsvét után megrendezett lelkiségtörténeti konferenciák anyagát adja közre. A szóban forgó kiadvánnyal sincs ez másképp: a 2023. április 13–15-én megrendezett szakmai szimpózium előadásait közli szerkesztett tanulmányok formájában. A kötetről folytatott beszélgetés során Tasi Réka felidézte a XVI. lelkiségtörténeti konferenciára szóló felhívást, amely szerint a kitűzött téma az 1800-as évet megelőző, a régi Magyarország területén virágzó lelkiségi és világi irodalom, valamint művészet egymásra hatása volt. Általánosságban olyan előadásokat vártak a szervezők, amelyek világi alkotók lelkiségi tárgyú alkotásait, illetve világi műfajok vallásos elemeit mutatják be. A lelkiségnek a világiban való reprezentáltsága mellett, természetesen az ellentétes irányú „átjárás”, azaz az egyházi műfajokban és alkotásokban fellelhető világi elemek is a tematika részét képezték. Az elhangzott előadások jelentős része tanulmányként is olvasható a kötetben, a sorrend kialakításában a konferencia szekciós tematikája volt a fő szervező erő. Eszerint a tanulmányok egy része a vallásos és a világi regiszter kölcsönhatásának kifejezetten irodalmi, költészeti vonatkozásait taglalja, de a téma interdiszciplináris kontextusában szerepelnek még a zenetudomány, a néprajz, a neveléstörténet, az erkölcsfilozófia és a művészettörténet területéhez tartozó írások. Emellett a régi Magyarország nyelvi sokszínűségét jól reprezentáló referátumok is helyet kaptak a kötetben, ezek a magyar, cseh és horvát nyelvű imádságirodalom egyes darabjait vizsgálják. Tasi Réka hangsúlyozta, hogy a kötetben közvetített tudás nagyban hozzájárul a magyarországi barokk művelődésről alkotott nagyképünk árnyalásához, színesítéséhez. Az írások hozzájárulhatnak ahhoz, hogy jobban megértsük ezeknek az „átjárásoknak” az antropológiai hátterét, azt, hogy miért is volt olyan könnyű, sőt észrevétlen az alteritás embere számára a „világi” és „lelkiségi” közti gondolati, lelki mozgás, megnyilatkozás, hiszen az életnek ez a fajta binaritása nem is tudatosult benne. Továbbgondolva a kötet témáját arra is választ adhatunk, hogy a felvilágosodással kezdődő megnehezített, illetve megszűnt „átjárás” sem más, mint az egyik formája, része az elidegenedésnek nevezett általános társadalmi-történeti folyamatnak. A Kutatócsoport mindenesetre bízik benne, hogy az irodalomtörténészeknek, ahogy más diszciplínák kutatóinak is számos új eredménnyel szolgáló Átjárásokat az egyetemi hallgatók és a laikus olvasóközönség szívesen forgatja majd.
