Az új akadémiai évben folytatódik a Pázmány Pedagógus Klub előadássorozat. Gloviczki Zoltán, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem (PPKE) Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karának korábbi oktatója, ma az Oktatási Hivatal elnöke találkozott az egyetem hallgatóival, tanáraival, illetve az érdeklődő pedagógusokkal szeptember 26-án. A humorral fűszerezett, interaktív találkozón szóba került a huszonegyedik századi iskola hivatása, a tanári pálya társadalmi presztízse és a pedagógus személyisége. Az estet Szőke-Milinte Enikő, a Vitéz János Tanárképző Központ vezetője moderálta. Az eseményen részt vett Szilágyi Csaba docens, rektori főtanácsadó.

Milyen legyen, milyennek kellene lennie a huszonegyedik századi iskolának? A kérdésre válaszolva Gloviczki Zoltán kifejtette: paradigmaváltás tanúi lehetünk az információfogyasztás történelmében. Ennek illusztrálására megemlítette: tizenöt évvel ezelőtt is még források, adatok, információk gyűjtését adhatták fel szorgalmi feladatként a tanárok, ma már nincs szükség erre, ugyanis a számítógép egyetlen kattintásra „kidobja” ezeket. Az információszerzés helyébe a szelekció lépett. „Ezt nevezzük kritikus gondolkodásnak: válogatást a rendelkezésre álló információk között.” A huszonegyedik századi iskola – folytatta – „elemi szinten nem arra való, hogy informáci

ót közöljön, az információ ugyanis adott”.

Ezzel kapcsolatban Szőke-Milinte Enikő feltette a kérdést: ilyen helyzetben a Nemzeti alaptantervre (NAT) sincs szükség, arra a szabályozó dokumentumra, amely meghatározza az ismeretminimumot?

Gloviczki Zoltán emlékeztetett: a ma hatályos Nemzeti alaptanterv 2012-ben született, s a szakemberek már dolgoznak egy újabb dokumentumon. „A közvélekedés azért gondolja, hogy a Nemzeti alaptanterv olyan dokumentum, amely a megtanítandó ismereteket határozza meg, mert valaki vagy még nem olvasta, vagy ha olvasta is, ez érdekelte belőle. A NAT-nak három fontos fejezete van: az egyik valóban arról szól, minimális követelményként mit kell tanítani az iskolában, a másik fejezet az iskola céljáról és arról értekezik, mire neveljük a gyerekeket, a harmadik rész pedig azt tárgyalja, milyen alapvető képességeket, készségeket, attitűdöket szükséges fejleszteni. Az utóbbi két fejezet a NAT terjedelmesebb és fontosabb része, sokakat mégis inkább az érdekel, mit ír elő megtanítandó anyagként. A pedagógusok jelentős része ugyanis még ma is azt gondolja, hogy az iskola egyszerűen az ismeretek átadására hivatott.” A következő NAT kevésbé kíván hangsúlyt fektetni erre.

Mi akkor a Nemzeti alaptanterv elsődleges célja? Az, hogy „a huszonegyedik század sokféle kihívása közepette az ember megtanuljon gondolkodni és szelektálni az információk között”.

Figyelemre méltó kihívás – folytatta Gloviczki Zoltán –, amellyel nemzettől, párttól, ideológiai hovatartozástól függetlenül mindenki szembesül az oktatásban a kulturális és etnikai diverzitással. Ennek illusztrálására említette: ha valaki Budapesten lesz tanár az elkövetkezendő években, tudomásul kell vennie, hogy nagy valószínűséggel több kínai, vietnami vagy más országból származó gyerek is ül majd a padokban. „A kulturális diverzitás letagadhatatlan tény. Másként globalizációnak is nevezik ezt a folyamatot, ami egységesülést jelent, valójában azonban  »összevisszaság«.”

Ezt az „összevisszaságot” fogalmilag kétféleképpen lehet megragadni: „az egyik a multikulturális megközelítés. A ma emberének meg kell tanulnia összetett kultúrában élni. Egy másik megközelítés interkulturalizmusról beszél. A katolikus egyház nagy hangsúlyt fektet arra, hogy a kettő közül az utóbbiban gondolkodjunk.”

Az interkulturalizmus tudomásul veszi a sokszínű világ valóságát, amelyből nem lehet kibújni, de hangsúlyozza: „Ahhoz, hogy egy ember életképes maradjon, meg tudja őrizni körvonalait és boldog legyen, én-tudatra van szüksége, s hogy legyenek olyan közösségek, amelyekhez tartozik, amelyeket a sajátjának érez. Az interkulturális világot úgy kell elképzelni, hogy mindenki rendelkezik személyes identitással, csoportidentitással, s ezek értékeit szeretik és tisztelik egymásban.”

Ahhoz, hogy valaki jól érezze magát, kell, ami összekösse másokkal. Ilyen például a közös nyelv. „Attól érezzük magunkat komfortosnak Magyarországon, hogy környezetünkben magyarul beszélnek.” Az Oktatási Hivatal elnöke ezen a ponton utalt a NET oktatási minimummal foglalkozó részére: „Vannak olyan ismeretek, amelyek szükségesek saját kulturális identitásunkhoz. Melyek ezek és milyen mennyiségben? Körülbelül az a tudnivaló, amit a diákok az alsó tagozatban sajátítanak el. A társadalom számára konszenzust jelent, hogyha az egyik ember is azt tudja, mint a másik, s ezzel máris valamilyen kapcsolat köti össze őket.”

Ha így van, nem kellene-e változtatni a kerettanterven? – vitte tovább a gondolatot Szőke-Milinte Enikő. Gloviczki Zoltán válaszában kritikusan fogalmazott: „Amikor a kerettantervek megszülettek, a gyeplő kicsúszott az alkotók kezéből.” A jelenlegi szabályozás egyik problémáját tehát a kerettantervi rendszer okozza, a másik „a tantárgyfetisizmus. Túlságosan nagy jelentőséget tulajdonítunk a tankönyveknek. A harmadik problémát maguk a pedagógusok jelentik.” Az 1980-as évektől kezdve egyre kevésbé érvényesült a korábbi paternalista szemlélet, amikor a pedagógusnak pontosan előírták a tennivalóit, és a felsőbb irányítás gondolkodott helyette. Ez a szellem annyiban él tovább, hogy a legtöbb kerettantervben még ma is az szerepel, ami az 1978-79-es nagy központi tantervekben.

„Természettudományos területen ez komoly feszültséget idézett elő – fejtette ki az előadó. – Sokan ugyanis úgy gondolják, hogy amilyen ismeretek kiderültek azóta a tudományban, mindannak benne kell lennie a tankönyvben.” Jó hírként említette, hogy az új NAT-tal párhuzamosan készül a központi kerettanterv, s a kettő harmóniában lesz egymással.

Az egyik hallgató feltette a kérdést: miért nincs lehetőség arra, hogy az a diák, aki például a matematika iránt érdeklődik, a gimnáziumban kevesebb óraszámban tanulja a többi tárgyat?

Csakhogy akkor hogyan gondolkodjunk az érettségiről? Sokáig az érettségi volt az első és tényleges szabályozó Magyarországon, mondta Gloviczki Zoltán. Ezért az érettséginek túlzott, már-már beteges jelentőséget tulajdonítottak. „Hogy valaki érettségizett legyen, tehát alkalmas a felnőtt társadalomban való életre, ahhoz nem szükséges mindaz az ismeret, amit a fejébe akarunk tömni. Mindent el kéne kicsit engedni, s akkor maradna idő arra, hogy – a példánál maradva – matematikával többet foglalkozzon valaki. Nem arról van szó, hogy valamelyik tárgyakból kevesebbet, hanem adott esetben valamiből többet tanuljon a diák.”

Az est során szóba került a pályaorientáció, a pályaválasztás. „Súlyos probléma. Régen a gyerek különböző foglalkozási mintákat látott, elsősorban a szülők nyomán. A mai fiatal ezzel szemben mit hall? Anyu kültag, apu beltag, vállalkozó... Ilyen körülmények között a fiatalok azt sem tudják, miből lehet választani.”

A középiskolás nemzedékek az életre szóló dilemmát – mi leszek? – transzponálják az egyetemi felvételi pillanatában. A diák nem azon gondolkodik, mi szeretne lenni, hanem hogy hova felvételizzen. „Ma olyan gyorsan változik a világ, hogy kérdés, kell-e azzal foglalkozni, milyen mesterséget űz majd valaki, s hogy ahhoz milyen tantárgyak mind magasabb szintű ismerete szükséges. Öt-tíz éve a természettudományos, műszaki és informatikai pályák a »menők«. Mostanában ez módosul, a munkaerőpiacon a mesterséges intelligencia lesz a legmeghatározóbb változtató erő a következő időszakban. Ha létezik a mesterséges intelligencia, akkor a kérdés már úgy hangzik: mi ne legyek, ha nagy leszek?”

Öt éven belül, folytatta Gloviczki Zoltán, minden algoritmizálható tevékenységet robotgépek végeznek majd, „a szántás-vetéstől kezdve az egyszerű gyomorműtétekig.” Mely területek nem válnak a mesterséges intelligencia áldozataivá?

„Minden humán jellegű, interakcióra épülő tevékenység, amelyeket képtelenség mesterséges intelligenciával helyettesíteni. Ma még informatikusnak mennek a fiatalok, holnap azonban újra előtérbe kerül a bölcsészet. Emberekkel való bánásmódra, személyi problémák megoldására képtelen ugyanis a mesterséges intelligencia.”

A pusztán ismeretközlőként felfogott tanárt képes kiváltani a mesterséges intelligencia, „de akiről én beszélek, azt a tanárt nem. Semmilyen mesterséges intelligencia nem tud ugyanis megtanítani gondolkodni és ránevelni a másik emberrel való humánus bánásmódra.”

Egy videóbejátszás emlékeztetett olyan, idejétmúlt oktatási módszerekre, amelyek egyes keleti országokban még ma is divatosak. Van-e ezeknek helye a mai iskolában? – hangzott el a kérdés.

„Nem biztos, hogy a régi módszerek, amelyekkel számolni és olvasni tanítottak, rosszak lettek volna. Az alsó tagozatban a gyerekek megtanulnak írni és olvasni. Negyedik osztályban a nemzetközi mérések azt mutatják, a magyar gyerekek a világ élvonalában vannak. Felső tagozatban következik a kompetenciamérés, majd tizenöt éves korban a Pisa-teszt, s a romló eredmények láttán ott állunk széttárt kézzel: mi történt?” Túlságosan nagy a szakadék az írás és olvasás alapjainak elsajátítása, valamint a felső tagozatban azonnal elvárt szövegértés és szövegértelmezés között.

Az est moderátora föltette a kérdést: szükség van-e a kézírás elsajátítására és memoriterek tanulására? Az előadó beismerte: ezzel kapcsolatban neki is voltak – vannak – kétségei, „de az írástanulás az agy finom-motorikus működésének egyelőre még mással ki nem váltható fejlődési segédeszköze”.

A memoriterek tanulását fontosnak tartotta, beszédünket ugyanis átszövi a közös mitológia, s a memoriter metafunkciója – mint az írásnak a motorikus fejlesztés – agyunk folyamatos edzése.

Mi a véleménye az Oktatási Hivatal elnökének a Nemzeti Köznevelési Portálon található oktatási anyagokról, hogyan viszonyulnak ezek a nyomtatott tankönyvekhez, kiválthatják-e azokat?

„Az elektronikus tananyagok világában még nem tettük meg a szükséges ugrást. A Nemzeti Köznevelési Portálon a jelenleg forgalomban lévő tankönyvek PDF változatát látjuk. Elektronikus tananyagként én nem erre gondolok, hanem olyasmire, amit a tanár és a diák közösen hoz létre. Olyan lehetőséghalmazra, amely például abban irányítja az embert, hogy lehet valamit szépen csinálni. Ezt csak alkotó részvétellel lehet megtanulni.”

Sokan panaszkodnak ma a gyerekek – főként a kisdiákok – „tízkilós iskolatáskájára”. Fölvetődik a kérdés: nem lehet-e például tableten tárolni a szükséges ismeretanyagokat? Gloviczki Zoltán szerint ez előkerült már a 2012-es NAT összeállításánál is, csakhogy „nem élünk olyan szociokulturális homogenitásban, hogy ez megvalósítható legyen”. Másként: az érintett családok egy része nem engedheti meg magának ilyen eszköz beszerzését. Egyébként pedig, tette hozzá, tíz év múlva már tableten, telefonon lesz a tananyag, „de ezt nem tartom paradigmaváltásnak, csak könnyebb lesz a táska”.

Szóba került a pedagógusok személyisége. Miért fáradnak el év végére?

Természetes élettani folyamatként is föl lehet fogni ezt, s azért van a nyári szünidő, hogy azalatt regenerálódjék, feltöltődjék a tanár. „Szociokulturális szempontból három ok miatt kerülhet ilyen helyzetbe: elfáradhat attól, hogy nem szereti azt, amit csinál, vagy unja, tehát közömbös a szakmájával szemben, s hivatásszeretete közben is elfáradhat. Ha valaki folyamatosan szenved, panaszkodik az alacsony fizetésére, a kormányra, ettől is elfáradhat a tanév során. De ha valaki beleadja szívét, lelkét, a gyerekekkel foglalkozik éjjel-nappal, ebben ugyanúgy elfáradhat. A pedagógusra azonban jellemző a főnix-madár effektus. Szeptemberre föltámad.”

Ennek a gondolatkörnek a folytatásaként szó esett a szülők pedagógusokhoz való viszonyáról. „Bizonyos nézőpontból a pedagógus hivatás alacsony presztízsű pálya. A presztízs absztrakt értelmében ugyanakkor igen magas értékű foglalkozás.” Egy nemzetközi felmérésben európai polgárokat arról kérdezték, milyen fogalmakat társítanak a tanárhoz? Hitelesség, példamutatás, becsület... Ezek után azonban arra a kérdésre: ajánlanák-e gyermeküknek a pedagógus pályát, a leggyakoribb válasz a nem volt. És miért nem? Alacsony a fizetés, sok az adminisztráció, gyakoriak a konfliktusok a neveletlen gyerekekkel és a családokkal.

„A szülők, akik ránk bízzák legféltettebb kincsüket, lelkük mélyén megbíznak azokban, akikhez beadják gyermeküket. Ez azt jelenti, hogy hisznek a jó tanító néniben. S a gyerek reakciói alapján szeretik vagy nem szeretik a tanárt.”

Egy több évtizede a pályán lévő pedagógus hozzászólásában kifejtette: a tanár feladata a folyamatos szakmai és lelki megújulás. Ugyanakkor alkalmazkodnia kell a huszonegyedik században született gyerekekhez. „Együttműködés, kritikus gondolkodás, közösségfejlesztés, egymás elfogadása, egymás tolerálása – ezek fontosak, fontosabbak, mint az érettségi pontok.”

Végül a nyelvtudásról, az egyetemi tanulmányok előfeltételeként megszabott nyelvvizsgáról esett szó. Az Oktatási Hivatal elnöke ebben a formájában nem ért vele egyet. A nyelvoktatás kritikájaként így fogalmazott: „Azzal egyetértek, hogy a diplomás ember beszéljen angolul, ez ma elvárható egy értelmiségitől – de előbb meg kell tanítanunk neki a nyelvet!”