A Pesten született, majd Párizsban letelepedett orvos és újságíró Max Nordau (1849–1923) a századvég egyik nagyhatású európai kultúrkritikusává vált. Kiss József (1843–1921) költőhöz és későbbi lapszerkesztőhöz (A Hét) nem csupán személyes barátság, hanem egy közös generációs helyzetből fakadó szellemi szövetség is fűzte: mindketten a magyarországi zsidó polgárság asszimilációs horizontjában keresték nyelvüket, társadalmi pozíciójukat és írói szerepüket. Kapcsolatuk az 1860-as évek közepén indult, s bár életútjuk később földrajzilag és pályastratégiailag is eltávolodott egymástól, az 1880-as évektől évtizedeken át tartó, intenzív levelezésben folytatódott.

A jelen kötet Nordau tizenegy, 1866 és 1869 között német nyelven írt levelét közli és értelmezi. Ezek a szövegek nem pusztán egy kivételesen tehetséges fiatalember intellektuális formálódásának dokumentumai, hanem egy egész pályamodell születésének tanúi is. A levelekből világosan kirajzolódik az a tudatos stratégia, amellyel Nordau már kamaszéveiben a német nyelvű nyilvánosság felé tájékozódik: publikál, kritikákat ír, és saját magát európai szerzőként kezdi el pozicionálni.

Ebben a kapcsolatban Nordau nem csupán barát, hanem a hét évvel idősebb Kiss egyik bizalmasa, próbaolvasója és egyfajta kezdeti „kritikai közönsége” is. Ugyanakkor a levelek tanúsága szerint a viszony nem teljesen szimmetrikus: Nordau már ekkor is határozottabb pályaképpel, nagyobb publikációs tapasztalattal és kifejezetten pragmatikus szemlélettel közelít az irodalomhoz, az újságíráshoz és az élethez. Tanácsai, bírálatai, olykor kíméletlen megjegyzései nemcsak esztétikai, hanem életvezetési és karrierstratégiai iránymutatásokként is olvashatók.

A levelek különös értéke abban áll, hogy már ebben a nagyon korai fázisban felismerhető bennük az a gondolkodásmód, amely később olyan művekben teljesedik ki, mint az Entartung. Nordau művészetről, nyelvről és stílusról szóló megjegyzései még nem egy rendszerré szervezett kultúrkritika elemei, hanem inkább egy alakuló szemlélet mozaikdarabjai; irányuk, hangsúlyaik és ítéleteik azonban már egyértelműen jelzik azt a szellemi pozíciót, amelyből később a századvég egyik legvitatottabb és legnagyobb hatású kritikai életműve megszólal.

Ez a levelezés így nem csupán egy barátság dokumentuma, hanem egy kelet-közép-európai értelmiségi pálya európaivá válásának korai lenyomata is: annak a folyamatnak a tanúsága, amelyben az irodalom nem pusztán önkifejezés, hanem társadalmi pozíciószerzés, nyelvi és kulturális önátlépés eszközévé válik.