A Pázmányon 2022-ben szerzett diplomát, néhány évvel később pedig már a Magyar PR Szövetség elnökségi tagjává választották. Milyen szakmai út vezetett idáig, és mit jelent Önnek ez az elismerés?
Nem mondanám, hogy könnyű vagy egyenes út vezetett idáig. Amikor több mint tíz évvel ezelőtt egy ötszáz fős zalai faluból egy táskával Budapestre költöztem, még nem volt előttem pontos karrierterv. Azt viszont már akkor tudtam, hogy szeretnék minél többet tanulni, dolgozni, és olyan lehetőségeket teremteni magamnak, amelyek korábban talán elképzelhetetlennek tűntek.
Amikor elkezdtem az egyetemet, már dolgoztam a kommunikációs szakmában. Tudatosan kerestem egy olyan képzést, amely nem kizárólag egyetlen szakterületre készít fel, hanem szélesebb értelmezési keretet ad a világhoz. Ezért választottam a Pázmány magyar szakát. A bölcsészettudomány számomra a gyakorlati tudás legfontosabb alapja volt. A nyelvészet, az irodalom, a történelem, a politikai és társadalmi összefüggések megismerése olyan interdiszciplináris gondolkodásra tanít, amely a kommunikációs szakmában különösen értékes. Egy jó kommunikációs szakembernek nemcsak azt kell értenie, hogyan lehet egy üzenetet hatásosan megfogalmazni, hanem azt is, hogy az adott üzenet milyen társadalmi, kulturális és gazdasági környezetben nyer jelentést.
A Pázmány mellett szólt az egyetem szakmai elismertsége is. Már akkor több olyan kollégával dolgoztam együtt, akik ott végeztek, és azt tapasztaltam, hogy a munkáltatók is nagyra értékelik az intézményben megszerzett tudást. Az alapképzésen viszonylag kis létszámú évfolyamunk volt, ami különösen jó lehetőséget adott az elmélyült szakmai beszélgetésekre és az önálló gondolkodásra.
Az alapképzés után a Budapesti Metropolitan Egyetemen folytattam a tanulmányaimat kommunikáció- és médiatudomány mesterszakon. A szakdolgozatomban már oktatáspolitikai kérdésekkel foglalkoztam, a kutatásommal pedig első helyezést értem el a Tudományos Diákköri Konferencián.
Mindeközben folyamatosan dolgoztam, jelenleg nyolcadik évemet kezdem a SaltComm Branding & PR ügynökségnél. Az évek során országos jelentőségű kampányokon, intézmények és magyar márkák kommunikációján dolgozhattam, miközben egyre inkább a stratégiai kommunikáció, a márkaépítés felé fordult az érdeklődésem. 2026-ban egy kollégámmal megnyertük a PR Next Gen magyarországi fordulóját, így az ICCO nemzetközi versenyén képviselhettük hazánkat. Ugyanebben az évben oktatóként is visszatértem a Metropolitan Egyetemre, ami különösen fontos számomra, mert hiszek abban, hogy a szakmai tudás akkor válik igazán értékessé, ha tovább is tudjuk adni.
Az MPRSZ elnökségi tagságára nem elsősorban elismerésként tekintek, hanem felelősségként, és még inkább lehetőségként. Lehetőségként arra, hogy társadalmi munkámmal én is visszaadhassak valamit annak a szakmának, amelytől az elmúlt években olyan sokat kaptam, és amelyet ennyire szeretek.
Ha visszagondolok arra a tíz évvel ezelőtti, Budapestre érkező lányra, talán az a legfontosabb különbség, hogy ma már sokkal pontosabban tudom, merre szeretnék haladni. De a kíváncsiságom, a tanulás iránti igényem és a munkához való hozzáállásom lényegében semmit sem változott. És ennek kifejezetten örülök.
Hogyan emlékszik vissza a pázmányos éveire? Van olyan meghatározó élménye vagy az egyetemen szerzett tudása, amely azóta is végigkíséri szakmai pályafutását?
A pázmányos éveimből azt a felismerés kísért végig az eddigi utamon, hogy a világ számos problémája legalább részben nyelvi természetű. Sok konfliktus nem feltétlenül az eltérő szándékokból, hanem abból fakad, ahogyan megfogalmazzuk vagy éppen félreértjük egymás mondanivalóját. Rosszul választjuk meg a szavainkat, eltérő jelentéseket társítunk ugyanazokhoz a kifejezésekhez, vagy nem vesszük figyelembe, hogy egy kijelentés jelentését a beszélő személye, társadalmi helyzete és a kommunikáció kontextusa is befolyásolja.
Éppen ezért került hozzám különösen közel a tanulmányaim során a szociolingvisztika, a pragmatika és a szemantika. A szociolingvisztika megtanított arra, hogy a nyelvhasználat elválaszthatatlan a társadalmi viszonyoktól, a pragmatika arra, hogy nem mindig azt közöljük, amit szó szerint kimondunk, a szemantika pedig arra, hogy a jelentés sokkal összetettebb annál, mint amit egy-egy szó szótári meghatározása visszaadhat.
A szakdolgozatomat is nyelvészetből írtam, Hegedűs Attila tanár úr témavezetésével. Abban az évben egyedül választottam nyelvészeti szakdolgozati témát a tanszéken, így különösen sok időnk jutott az elmélyült szakmai beszélgetésekre. Hetente figyelte a haladásomat, és rengeteg energiát fordított arra, hogy a nyelvészet kérdéseiben a kötelező tananyagon túlmutató tudást szerezzek. A szakdolgozatom később a mesterszakos felvételimhez is sokat hozzátett, de ennél fontosabb, hogy ezek a konzultációk alapvetően formálták a gondolkodásomat. Máig nagy hálával gondolok vissza rá.
Ma már azt gondolom, hogy a kommunikációs problémák jelentős részét nem lehet pusztán jobb kommunikációval megoldani, amíg nem értjük meg a mögöttük húzódó nyelvi és társadalmi mechanizmusokat. A nyelv ugyanis nemcsak kifejezi a gondolatainkat, hanem befolyásolja azt is, hogyan értelmezzük egymást és a körülöttünk lévő világot.
A Magyar PR Szövetség elnökségi tagjaként milyen célokat szeretne megvalósítani, és milyen tanácsot adna azoknak a pázmányos hallgatóknak, akik most készülnek elindulni a kommunikációs pályán?
A Magyar PR Szövetség legfiatalabb jelöltjeként, majd megválasztott elnökségi tagjaként különösen fontosnak tartom a szakmai utánpótlás kérdését. Meggyőződésem, hogy egy szakmai szervezet jövőjét nemcsak az határozza meg, milyen érdekeket képvisel ma, hanem az is, mennyit tesz azokért, akik tíz vagy húsz év múlva alakítani fogják a szakmát.
A következő három évben ezért az egyik legfontosabb vállalásom az MPRSZ akadémiai kapcsolatainak megerősítése lesz. Szeretném személyesen felkeresni a lehető legtöbb magyarországi felsőoktatási intézményt, ahol kommunikáció- és médiatudományi képzés folyik, és valódi párbeszédet kezdeményezni az oktatókkal, hallgatókkal és intézményvezetőkkel. Szeretném megérteni, milyen igényeik, kihívásaik és lehetőségeik vannak. Hol tud a Szövetség érdemi szakmai támogatást nyújtani? Hogyan kapcsolódhatnak be a hallgatók már az egyetemi éveik alatt a szakmai közéletbe? És hogyan lehetne az egyetemeken létrejövő tudást sokkal hatékonyabban becsatornázni a kommunikációs szakma mindennapi működésébe?
Ebben az egyik legfontosabb inspirációm és szakmai szövetségesem Földes Veronika lesz, aki korábbi főtitkárként és jelenlegi elnökségi tagként nemcsak a Szövetség munkájához járult hozzá, hanem személyesen az én szakmai utam alakulásában is meghatározó szerepet játszott. Különösen értékesnek tartom, amikor a különböző generációk között nem pusztán tudásátadás, hanem valódi szakmai együttműködés jön létre. Én is szeretném továbbadni azt a támogatást és bizalmat, amelyet a pályám során másoktól kaptam.
Az akadémiai kapcsolatok erősítésén túl szeretném, ha elindulna egy szélesebb szakmai és oktatáspolitikai párbeszéd arról is, hogyan kellene ma kommunikációt oktatnunk. Oktatóként éa gyakorló szakemberként közvetlenül tapasztalom, mennyire gyorsan változnak azok a kompetenciák, amelyeket a munkaerőpiac elvár a pályakezdőktől. A mesterséges intelligencia, a platformalapú médiakörnyezet, az algoritmikus tartalomelosztás, az adatalapú döntéshozatalok és ami talán a legaktuálisabb, a kommunikáció etikai kérdései alapjaiban alakítják át a szakmánkat. Úgy gondolom, hogy ezzel párhuzamosan egyre fontosabbá válik a kritikai gondolkodás, a kutatásmódszertani jártasság, a médiaműveltség és a társadalmi összefüggések értelmezésének képessége.
Nemzetközi szinten is meghatározó felsőoktatási dilemma, hogyan lehet egyensúlyt teremteni a gyorsan változó munkaerőpiaci kompetenciaigények és az egyetemi képzés hosszú távon érvényes tudásanyaga között. Ha kizárólag a jelenlegi platformok és eszközök használatára készítjük fel a hallgatókat, könnyen előfordulhat, hogy mire diplomát szereznek, a tudásuk egy része már elavult. Az egyetem feladata ezért nem egyszerűen az, hogy megtanítsa a hallgatókat a ma használatos kommunikációs technológiákra, hanem hogy olyan gondolkodási és módszertani alapokat adjon, amelyekkel a holnap még ismeretlen kihívásaira is képesek lesznek válaszokat találni.
Ehhez szorosan kapcsolódik a kompetenciaalapú oktatás, a projektalapú tanulás és az egyetemek, illetve a munkaerőpiac közötti együttműködés kérdése. Szeretném, ha a hallgatók már a képzésük alatt valós kommunikációs problémákon dolgozhatnának, találkozhatnának a szakma etikai dilemmáival, és megtapasztalhatnák, hogy egy kommunikációs döntésnek nemcsak kreatív, hanem üzleti, társadalmi és reputációs következményei is vannak. Ugyanakkor legalább ilyen fontosnak tartom, hogy a kapcsolat kétirányú legyen: az egyetemek ne csupán a munkaerőpiac aktuális igényeit szolgálják ki, hanem kutatásaikkal és kritikai szemléletükkel maguk is alakítsák a szakmai gyakorlatot.
A jelenlegi hallgatóknak pedig azt tanácsolnám, hogy legyenek kíváncsiak, kezdeményezők, és használják ki mindazokat a lehetőségeket, amelyeket a Pázmány kínál számukra. Vegyenek részt szakmai programokon, kutatásokban, vállaljanak feladatokat, kérdezzenek az oktatóiktól, és merjenek olyan területekkel is foglalkozni, amelyeknek elsőre nem látják a közvetlen gyakorlati hasznát. Egy egyetemi kurzus, egy szakdolgozati konzultáció vagy akár egy véletlen beszélgetés jelentőségét sokszor csak évekkel később értjük meg.
Én sem tudtam annak idején, hogy a nyelvészeti tanulmányaim, a szakdolgozatom vagy az egyetemen kialakult szakmai kapcsolataim pontosan hová vezetnek majd. Ma viszont már látom, hogy ezek az élmények nem egymástól független állomások voltak, hanem fokozatosan formálták azt, ahogyan a világról és a saját szakmámról gondolkodom.
És van még valami, amit fontosnak tartok: nem kell megvárni, amíg valaki lehetőséget kínál. Ha egy ajtó zárva van, érdemes bekopogni. Én is sokszor ezt tettem, és meglepően gyakran kinyílt az a bizonyos ajtó. A szakmai pályánk nem kizárólag azokból a lehetőségekből épül fel, amelyeket felajánlanak nekünk, hanem azokból is, amelyeket van bátorságunk kezdeményezni.
