Mindenki tudja, milyen egy nyaraláson a „pipálós módszer": mikor bemegyünk a múzeumba, végignézzük a képeket –pipa, azután átszaladunk a híres templomba –pipa, megnézzük a téren a kötelező szoborcsoportot –pipa, és végül gyorsan odaverekedjük magunkat a kilátóponthoz – újabb pipa. Minden múzeum-látogatáskor eldöntöm, hogy legközelebb jobban felkészülök. Mindig viszek majd magammal valakit, hol egy művészettörténészt, hol egy építészt, vagy történészt, aki majd elmondja, hogy mit is látok, mit kellene látnom. Nem szeretnék pipálós lenni, érteni és tanulni szeretnék! Azonban kénytelen voltam belátni, hogy szívem szerint magammal vinném a fél egyetemet egy-egy ilyen alkalomra. Afféle fordított tanítás lenne: diákból csak egy, tanárból viszont legalább tíz. Ez így lenne ideális – nekem legalábbis.

Egy hebraistának öröm, ha zsinagógát látogathat, kiváltképp, ha nem zsidó vallású és amúgy nem sűrűn jár oda. Mind nagyon lelkesek lettünk, mikor meghallottuk, hogy Sopronba fogunk utazni, régi, szinte elfeledett zsinagógákat látogatni. Nem csak tanulni fogunk, de még utazni is – végre egy kis kárpótlás a héber igetörzsekkel való szenvedésért! A vonaton meghallgattuk Dobos tanár úr kimerítő elemzését a magyar és a soproni zsidóság történelméről, az ottani hitközségről és a zsinagógákról. Új tudásunkkal felszerelkezve vágtunk neki a városnak, ahol azonnal összefagytunk a friss novemberi szélben. Végigjártuk a középkori (14. század) Ózsinagógát és a kicsivel fiatalabb (1370 körül épült) Újzsinagógát, és Tárkányi Sándor vezetésével bemehettünk az elhagyatott ortodox zsinagógába is, ahol a graffitik mellett a falakon még héber nyelvű feliratok díszelegnek. Elmondása alapján fejben rekonstruálni tudtuk az épületet, és szinte kedvem lett volna továbblépkedni a lépcsőn fölfelé.

Döbbenetes volt.

Sopronban nem pipáltunk. Dobos tanár úr és Tárkányi Sándor részletesen elmondott minden tudnivalót, így olyan ritka élményben lehetett részem, hogy nem csak az útikönyvek három soros magyarázatára támaszkodhattam egy műemlék meglátogatásakor, hanem valóban megértettem valamit a múltból. Hiszen a hét öt napján az egyetemi órákon ülünk, otthon pedig folytatjuk a tanulást, de egyetlen ilyen kirándulás kizökkent minket a steril környezetünkből. Ülünk a meleg teremben és hallgatjuk a tanárt, amint a haszkáláról és a Bibliáról, a pogromokról vagy a holokausztról beszél, óra után pedig kimegyünk egy cigire, ebédelünk, megnézzük, mi újság a facebookon, és az élet megy tovább. Egészen más a saját szemünkkel látni az ürességtől kongó fűtetlen zsinagógát és erőlködve benépesíteni a hajdanvolt alakokkal, és a szél zúgásába belehallani a régi imák kántálását.

Számomra külön élmény volt az utazásunk csapatépítő jellege. Manapság ez a szó közhely-számba megy, de kétségkívül hasznos dolog. A „hebrások" végre megismerték egymást; a BA-s főszakosok és minorosok együtt ebédeltek az MA-s vallástörténész hallgatókkal és Dobos tanár úrral.
Szeretnék még több ilyen utazást, amely során tanulunk, megismerjük egymást, nevetünk, forró csokit iszogatunk, és közel kerülünk a saját szakunkhoz. Nagyon hálás vagyok a Hebraisztika Tanszéknek, hogy lehetővé tette ezt a kirándulást! Mi már nem fogunk elfelejtkezni az elfeledett soproniakról.

Tamási Rebeka
Hebraisztika szakos hallgató

A kirándulás költségeit a Rothschild Alapítványtól kapott támogatásból fedeztük. Köszönet érte! A következő "Rothschildos" kirándulást a burgenlandi Seva Kehillot-ba (Hét község, Siebengemeinden) és Bécs zsidó emlékeihez tervezzük.