Köszöntőt mondott Fodor György, rektori főtanácsadó; valamint Hidas Zoltán, a Szociológiai Intézet intézetvezetője, Assmann műveinek magyarra fordítója.
Az előadás bevezetőjeként a német professzor Ehnaton és Mózes történelmileg kontextualizált alakjairól beszélt; a kettőjük közötti kapcsolódási pontokról, amelyet a történelemtudomány csak a XIX. században fedezett fel.
Ehnaton – aki a Krisztus előtti XIV. században uralkodott – az őt követő egyiptomi fáraók; királyok és történetírók szemében eretnek fáraónak számított az általa bevezetett vallási „innováció” miatt. Minden kétséget kizáróan élt, tehát történeti alak, akinek a nevét az őt követő éra törölte a kulturális emlékezetből, próbálta minden tárgyi nyomát eltüntetni, megsemmisíteni. Ezzel szemben Mózes – akinek tevékenységét a fáraó uralkodásával körülbelül egy időszakra szokták datálni – a hagyomány alakja, akinek történelmi létezését komoly kétely övezi. Abban – az előadó szerint – biztosak lehetünk, hogy a történeti Mózesnek – amennyiben létezett – elég csekély köze lenne a bibliai Mózes-alakhoz, aki kivezette a zsidókat a rabságból, Kánaán felé. Közös pont Ehnatonban és Mózesben, hogy közel egy időben, mindketten „először” találtak rá, illetve mondhatjuk, „találták fel” a monoteizmust. Kérdés, hogy milyen a viszony a két alak között. A közöttük lévő kapcsolatot csak a XIX. században kezdték tudományos érdeklődés tárgyává tenni. Mindez a kétfajta emlékezéstörténet alapján közelíthető meg – míg Mózes tovább élt a kollektív emlékezetben, Ehnaton, tanításaival együtt, feledésbe merült (egészen a modernkori ásatásokig).
Az előadás ezt követően két nagyobb témára bomlott. Egyrészt Ehnaton életére és a kulturális emlékezetben való szimbolikus, traumatizált megjelenéseire, másrészt Mózes életére, halálának körülményeire, népe emlékezési mechanizmusainak történeti kontextusára.
Ehnaton fiatalon került hatalomra és összesen 17 évet uralkodott – azonban ez a rövid idő is elegendő volt ahhoz, hogy gyökeres változásokat idézzen elő az egész egyiptomi nép spirituális; vallási életében. Ez jelentette az addigi istenek „megsemmisítését”, papok elzavarását, ünnepek eltörlését. Mindennek oka Ehnaton kozmológiai felismerése, miszerint a Nap az egyetlen istenség – a Nap nem csak fényt és meleget áraszt, amivel a láthatatlant láthatóvá teszi, hanem az időbeliséget is meghatározza. Lényegében Ehnaton törekvése egy felvilágosító aktusként is értelmezhető, nem pusztán egy új vallás megteremtéseként. Ez a hirtelen fordulat magával hozta a transzcendencia felszámolását; miután már csak az „itt és most” számít, nincs semmilyen más mitikus motívum. Ehnaton vallási reformja ilyen értelemben felfogható egyfajta materializmusként is. A szimbolikus megjelenéseket is kiirtotta: az istenség nem képekben jelenik meg, hanem a napfényben – ez az „élő napkorong” jelensége. A fáraó kozmológiai „felfedezése” egyúttal egy napközpontú világkép bevezetését, felértékelését is jelentette. Ehnaton továbbá felszámolta a Napisten morális/bírálói szerepét – a kozmikus Nap mindenkire kiárasztja fényét, függetlenül attól, hogy valaki jó vagy éppen rossz. Ez a legfőbb különbség Mózes és Ehnaton monoteizmusa között: a jelen tényszerű valósága és a törvény között. Fel kell hívni rá a figyelmet, hogy Ehnaton csupán néhány év alatt vitte végbe radikális újításait, egy olyan társadalomban, melyre az állandóság és a ritualizáltság talán minden más emberi közösséghez képest jellemzőbb volt.
Assmann rámutatott, hogy a Freud által leírt, kollektív emlékezetbeli elfojtás sokkal inkább igaznak tűnik Ehnaton, mint Mózes vonatkozásában. Előbbi hatása olyan drasztikus, „gyökértelenítő” jellegű volt, hogy mindez traumatikus élményt jelentett az egyiptomiak életében. A traumára számos későbbi feljegyzés is utal, melyben az eretnek fáraó intézkedéseit mint betegséget írják le. A német professzor ugyanakkor felhívta a figyelmet egy különös „rezonancia jelenségre”, azaz arra, hogy a trauma nem egyszerűen elfelejtődött, hanem lappangva továbbélt és egy jóval későbbi kor múltfeldolgozásában tűnik fel ismét. A traumákat továbbá a kimondhatatlanság abban az értelemben is áthatja, hogy magában a nyelvben sincs rá megfelelő szó, így azt az adott társadalomnak kell kimunkálnia. A rezonancia jelensége kapcsán pedig meg kell még említeni, hogy az eltelt idő miatt az események leírása szimbolikusan, sok más történéssel összemosódva bukkan föl ismét, hosszú idő elteltével. Az egyiptomi birodalom kései hagyományából úgy tűnik, hogy több (szám szerint három) traumatikus esemény is keveredik – ezeket egyes feltevések szerint a gízai piramisok szimbolizálják. Jan Assmann szerint az összemosás gyanúja a két alak esetében is felmerül.
Az előadás másik nagyobb vonulata során az előadó a Mózessel kapcsolatos kérdéseket feszegette. Ehnatonnal ellentétben őt soha nem veszélyeztette igazi felejtés, nem volt elfojtás áldozata, sőt, a zsidó nép emlékezetében komoly hagyományanyag jött létre. Mózes monoteizmusának háttérében nem egy kozmológiai megfigyelés állt, hanem a rabszolgaság alóli felszabadítás eseménye – egy láthatatlan, de „beszélő” isten jelent meg, aki szigorúan törvénykezett és a törvények betartását, valamint hűséget követelt. Felmerül a kérdés, hogy mennyiben tekinthető mindez „tiszta” monoteizmusnak. Ebben a megközelítésben ugyanis nyilvánvalóan léteztek más istenek; de egy istenben kellett hinni, és csak őt szabadott imádni. A törvény megszegése az egy igaz istennel köttetett szövetség felbomlását vonta maga után. A hűség fogalma tehát csak a hűtlenséggel való ellentétes viszonyban értelmezhető. Két elvárást támasztott ez az „új isten”: a törvények betartását (ez szimbolizálja az elköteleződést az istenhez), illetve a felszabadítás által megjelenő hatalom elismerését, az ennek meghálálására való törekedést (ez magában foglal egyfajta állandósuló „tartozástudatot” is). Mózes tanítása először szintén feledésbe merült – ezt később a zsidó hagyomány hanyagságként értelmezte, aminek a következménye volt többek között a babiloni fogság is. A későbbiekben viszont újra megtalálták Mózes tanításait és törvényeit ismét alkalmazni kezdték.
A zsidó hagyomány kapcsán a professzor felvázolta Freud három megállapítását Mózest illetően.
- Mózes egyiptomi volt; Ehnaton monoteizmusának követője.
- Kivezette népét Egyiptomból, de a népe megölte, mert nem volt képes magáévá tenni az új istenhit absztrakt elemeit. Az „apagyilkosság” a zsidóság körében kollektív neurózist okozott.
- Ez a neurotikus megbetegedés a zsidóknál tulajdonképpen a történések traumatizált kezelésmódja. Mózes megölésének elfojtása lassan tért vissza az emlékezetbe – a gyilkosság bűntudatából adódóan – de amikor visszatért, Mózes archetipikus hősként jelent meg és hozta vissza a monoteizmust.
Három ősbűn található tehát a zsidóságnál Freud szerint: Ádám bűne (a bűnbeesés), az Ősapa megölése és Mózes megölése. Ez a három ősbűn teremtette meg a monoteizmust, amely valójában csak 600-800 évvel később gyökeresedett meg, Ehnaton és Mózes „pályafutása” után. Freudnál tehát a vallás nem más, mint egy kollektív kényszerneurózis és a nép vezeklésének terméke. A hit és a hitetlenség konfliktusa a monoteizmust előrehajtó központi kérdés. A nép kollektíven bűnösként jelenik meg mint akik megölték az egyetlen prófétát, aki az egyszerű és igaz hitet hozta el. A felejtés itt egy tudattalan „stratégia” része volt a zsidó nép történetében. A babilóniai fogságban fedezték fel újra azt a törvényt, amelyet Mózes hirdetett.
Végül a professzor az előadásában újra összevetette Ehnatont és Mózest egy tágabb kontextusban értelmezve. Izrael és Egyiptom ugyanabban a sorsban osztoztak, ugyanazokkal a félelmekkel kellett szembenézniük – és ezek a félelmek beigazolódtak. Egyiptom idegen uralom alá került; a zsidó népet pedig a diaszpóra kényszere sújtotta. Assmann összegzése szerint Ehnaton a modern egyiptológia „felfedezettje”, tevékenységét a vallás elsivárosodása kísérte. Az általa közvetített istenhit egyoldalú, csak a kozmikus természetű energiabefogadáson nyugszik; de nincs visszacsatolás, nincs párbeszéd az isteni minőséggel. Mózes pedig a hagyomány alakja, akit eredetileg száműzni próbáltak. Az ő istenhite a hűség és a törvény monoteizmusa, amely egyfajta interaktív, „szerződéses” Isten-hívő viszonyt állított előtérbe.
Az előadás végén kérdéseket lehetett feltenni Jan Assmann professzor Úrnak; aki válaszaiban némileg aktualizálta a korábban elhangzottakat. A jelen „istenhite” merőben különbözik az ókori hitrendszertől, a hithez való viszonyulástól. A jelenkorban az ideológiák, az árufogyasztás, vagy akár egyes személyek eltúlzott tisztelete új istenpótlékokat nyújtanak az embereknek, új „helyettesítő istenek”jelennek meg (immár nemcsak emberi alakban). Ez sokszor egyfajta töredezett, eltúlzott, felületes transzcendens-tapasztalathoz vezet; ami pedig alapélményében teljesen különbözik az európai hagyomány alapvető hűségközpontúságától.
Jan Assmann német egyiptológus 1938-ban született, 1976 óta a Heidelbergi Egyetem professzora. Munkássága rendkívül szerteágazó; a kulturális emlékezet területén pedig úttörőnek számít. Az Atlantisz Könyvkiadó gondozásában több könyve is megjelent magyarul. 2003-ban a Mózes, az egyiptomi – Egy emléknyom megfejtése; 2004-ben A kulturális emlékezet; 2008-ban az Uralom és üdvösség – Politikai teológia az ókori Egyiptomban, Izraelben és Európában; 2012-ben pedig A varázsfuvola – Opera és misztérium című kötet.
László Tamás, Magyar Péter demonstrátorok
PPKE-BTK, Szociológia MA
