A Pázmány Péter Katolikus Egyetem hallgatói az Ararát lábánál
Szakmai tapasztalatok és kulturális élmények a Kaukázus vidékéről
Írta: Dalmadi Anna
2016. március 21-én éjfél előtt pár perccel szállt fel a budapesti repülőtérről az a Kutaisibe tartó gép, melyen kezdetét vette egy felejthetetlen, két hetes Kaukázus vidéki kirándulás, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem történész hallgatóiból és tanáraiból álló közel 40 fős csoport számára. Az út kettős céllal jött létre, egyrészt a jereváni Örmény Állami Pedagógiai Egyetemmel kötött együttműködési megállapodás érdekében, másrészt a hallgatók megismertetése az örmény és a grúz kereszténység kiemelkedő helyeivel, történetével, továbbá a posztszovjet térségben kialakult és a mai napig létező politikai konfliktusok alaposabb megértése céljából.
Hajnalban érkeztünk a grúziai reptérre, ahonnan busszal fedeztük fel a Kaukázus régióját, több, mint 3000 kilométeres utat téve meg. A tanulmányút első állomása Örményország volt, aznap délután az ENSZ jereváni székházában Anahit Szimonjan, az UNIDO helyi képviselője nagy örömmel fogadott minket. Magyarul beszélt hozzánk, hiszen évekkel ezelőtt tanulmányait egy rövid ideig Budapesten folytatta, jelenleg az Örmény-Magyar Baráti Társaság elnöke Jerevánban. Az itt megrendezett workshop keretében Őze Sándor intézetvezetőnk és Richard Giragossian politikai elemző tartottak izgalmas előadásokat, ezt követően a jereváni Pedagógiai Egyetem diákjai egy helyi szórakozóhelyen, vacsorával és zenével vártak minket. Közülük néhányan velünk tartottak örményországi és karabahi utunk során. Nyitottságuknak, és talán a közös keresztény gyökerünknek – az örmény nép vette fel a világon elsőként, 301-ben a keresztény vallást – köszönhetően, az első perctől kezdve otthon érezhettük magunkat ebben az Európa peremén fekvő kis országban. Jereván, hátterében az Ararát lenyűgöző látványával, a világ egyik legősibb települése, bár a város jelenlegi, európai képét és fővárosias hangulatát, csak a 20. század első felében történt városrendezés során nyerte el, amikor az addigi kisebb méretű településből Szovjet-Örményország fővárosát építették ki. A belváros – sugárutas szerkezetének köszönhetően – jól kiismerhető, aki mégis elkeveredik a lüktető, jereváni éjszakában, az se essen kétségbe, hiszen szívesen útbaigazítják érhető angol nyelven a szupermarketbe igyekvő vagy kutyát sétáltató helyiek. A főváros egyben a kultúra, a tudomány és a fejlődés központja is, mondhatni kis oázisként képez kontrasztot az ország többi részével szemben.
A következő két napon folytatódott utunk szakmai része, Ecsmiadzinban, az örmény apostoli egyház központjában fogadott bennünket Őszentsége II. Garegin, minden örmények ecsmiadzini katholikosza. A halk szavú, megnyugtató jelenlétű örmény egyházfő megemlékezett arról, hogy örmények már a középkor óta jelen vannak Magyarországon, történeti kapcsolatuk baráti nemzetté tette a két népet. Az Örmény Nemzeti Könyvtárban könyvbemutatóra került sor, Kovács Bálint tanár úr – kirándulásunk főszervezője – által 2015-ben Budapesten rendezett, az örmény népirtás a teljesség igényével ismertető kiállítás katalógusát Tüske László, a PPKE Arab Tanszékének oktatója és az Országos Széchényi Könyvtár főigazgatója, valamint Tigran Zargaryan, az Örmény Nemzeti Könyvtár főigazgatója mutatták be. Sályiné Pásztor Judit, a PPKE oktatója és a Nemzeti Tankönyvbizottság elnöke is velünk tartott az út során, értékes és informatív beszélgetések során nagyobb rálátásunk nyílt a nemzetközi pedagógiai kapcsolódási lehetőségekre.
A Pázmány és az örményországi felsőoktatási, valamint tudományos intézmények között szoros kapcsolat alakult ki, számos magyarországi örmény tematikájú kiállítás és konferencia mögött egyetemünk állt az elmúlt mintegy 15 évben. Az élő együttműködést – és annak erősödését – fémjelzi az is, hogy egyetemünk rektora, Szuromi Szabolcs Anzelm előadást tartott a jereváni Pedagógiai Egyetemen az örmény kánonjogi források jelentőségéről, majd az ezt követő ünnepségen a jereváni egyetem rektora, Ruben Mirzakhanyan díszdoktorrá avatta őt. Az örmény kulturális miniszter, Levon Mkrtchyan is részt vett ezen az eseményen, melynek színvonalát és fényét egy komolyzenei koncert is emelte.
Az örmény írásbeliség és tudomány fellegvárát, a Matenadaranát, a legkorábbi örmény kéziratok és kódexek gyűjteményének helyét kis csoportokban, profi idegenvezetés keretében tekinthettük meg. Meszrop Mastocnak, az örmény ábécé megalkotójának köszönhetően az 5. századtól számtalan örmény írásos emlék tesz tanúságot népük korai keresztény hitéről. Jereván másik nagy hatású történeti intézménye az Örmény Genocídium Múzeum. A modern és információban gazdag múzeum méltán állít emléket annak a másfél millió örmény áldozatnak, akiket az első világháború alatt és azt megelőzően az Oszmán Birodalom vezetőinek utasításra, szisztematikus módszerrel irtottak ki. A trauma mély, lélektani hatása ma is érezhető az örmény társadalmon, aminek feldolgozásához nagyban hozzájárulna, ha Törökország az örmények ellen elkövetett eseményeket elismerné népirtásként, a legsúlyosabb emberiség elleni bűncselekményként. A múzeumlátogatást követő este egy beszélgetés során ketten a jereváni egyetemről, úgy érezték, már nincs több (angol) szó, amivel kifejezhetnék gondolataikat a genocídium kapcsán, ezért egyszer csak mély, az egész helységet átható hangon elénekelték Komitas vardapet Krunk című dalát. Lélegzet-visszafojtva hallgattuk az örmény sorokat, amiből elméletileg semmit, de valójában mindent megértettünk, minden kis rezdülést, érzelmet.
A következő napon Jerevántól Dél fele vettük az irányt, megtekintettük az Ararát tövében fekvő Khor Virap kolostorát, ahol a hagyomány szerint Világosító Szent Gergely az örmények keresztény térítője raboskodott egy földalatti cellában több, mint tíz éven keresztül. A kirándulás ideje alatt a programokat kísérve, igényes és tényekben gazdag előadásokat hallgathattunk meg szaktársainktól is. Ilyen volt a török határ közelében elhangzott referátum Nahicsevánról, amely egy igazi határrégió a Dél-Kaukázusban, az egykor örmények és a kaukázusi tatárok, törökök (a későbbi nevükön azeriak) vegyesen lakták, de Sztálin rendelkezése következtében Azerbajdzsán része lett. A terület nem közvetlenül, hanem exklávéként tartozik az országhoz. Nahicseván ugyanakkor az örmény történelem szerves részét is képzi, azonban lakossága mára teljességében azeri, akik tagadják, hogy valaha is örmény terület lett volna. Innét folyatattuk utunkat a Hegyi-Karabahba, melynek területét a '20-as években frissen létrehozott Azerbajdzsánhoz csatolták, a túlnyomó részben mindig – ma pedig teljesen – örmények által lakott területért a Szovjetunió felbomlásakor indult meg a véres háború az örmények és azeriek között, amely 1994-ben fegyverszünettel zárult le. Ennek értelmében elhallgattak a géppuskák, „csak" kisebb, a frontvonal közelében történő katonai akciókról lehetett hallani, egészen ez év április 2-ig: miután hazaértünk mindannyian megdöbbenve hallottuk, hogy Azerbajdzsán kezdeményezésével kiújult a fegyveres konfliktus Karabah határán, immáron nehézfegyverzettel. 1996-ban Hegyi-Karabah Köztársaság néven függetlenné nyilvánította magát az ország parlamentje, ennek ténye nemzetközileg azóta sem került elismerésre, a nemzetközi jog szerint Azerbajdzsánhoz tartozik.
A Hegyi-Karabahban – örmény nevén Arcahban – eltöltött két nap rendkívül gazdag volt, fogadott bennünket a külügyminiszter Karen Mirzoyan, majd meglátogattuk a sztepanakerti Állami Egyetemet, ahol különösen kedvesen fogadtak minket. Az egyetem prorektora tömören és lényegre törően ismertette a magyar történelmet az ottani diákoknak, akikkel ezután egy konferenciateremben nyílt lehetőségünk beszélgetni, majd közösen tehettük tiszteletünket annál az emlékműnél, amelyet az egyetem azon meghalt diákjainak emeltek, akik a Karabah háborúban vesztették életüket.
A Kr.e. 95-55. között Nagy Tigrán örmény király által alapított Tigranakert városát is megtekintettük, amely a régió egykori fővárosa volt. Kétségtelenül érzékelhettük a terület militarizált jellegét, ugyanakkor az emberek békések és barátságosak, a határ menti hadi eseményekről Karabahban alig lehet valamit tapasztalni. Nagy élmény volt hallgatni Parkev Martirosyannak, Karabah karizmatikus személyiségű érsekének a szavait, aki őszintén és nyíltan beszélt a területért folytatott nehéz küzdelemről, amely mögött a muszlim-keresztény szembenállást és a meg nem alkuvó erkölcsi tartást érthettük meg. Öröm volt hallani, hogy a térségben a szovjet időszak után, nemhogy csökken, hanem folyamatosan növekszik a fiatal, hívő keresztények száma.
Alkalmunk volt megnézni, hogyan készül, majd meg is kóstolni a gasztronómiai különlegességüket, a dzsengalovhacot. Egy élesztő nélküli kenyérszerű tésztát 40 különböző friss fűszernövénnyel töltenek meg – köztük olyanokkal, amelyek máshol nem fordulnak elő –, majd sütőlapon készre sütik és feltekerik.
Örményország a hegyek, vagy, ahogy maguk mondják, Karasztán, a kövek országa. Nem véletlenül, hiszen az ország látképét a Kis-Kaukázus gyönyörű hegyvonulata uralja, a magaslatokba gyűrűző szerpentin utakon sokszor csak araszolva haladtunk buszunkkal, de nappal kárpótolt minket a lenyűgöző táj látványa. A gyorsfolyású folyókkal szabdalt hegyek oldalaiba épült települések szegényes ábrázatát a használhatatlanná vált, félig enyészetnek indult szovjet lakóházak és üres gyárépületek teszik furcsán groteszkké. Ugyanakkor a megannyi helyen felbukkanó, sziklaszirtekre épült, nagyjából 12. századból fennmaradt méltóságteljes kolostorok egy pillanat alatt visszarepítik az embert a középkor egyházi kultúrájának idejébe. Sajnos a műemlékvédelem hiánya miatt némelyik kolostor állapota aggasztó, azonban ennek köszönhetően teljesen autentikus a környezet. Sehol egy korlát, üvegfal, vagy „szelfiző" turistahad, ami megzavarná például Noravank vagy a tatevi kolostor által nyújtott spirituális élményt. Szakács Béla Zsolt, a PPKE Művészettudományi Intézetének vezetője is tagja volt csoportunknak, akitől a középkori építészet helyi sajátosságairól tudhattunk meg sok-sok érdekességet, összehasonlítva a térség épületeinek szerkezetét, díszítését egymással vagy néhány esetben egy-egy nyugati építészeti emlékkel.
Örményország a kövek országa, de nemcsak a hegyek miatt, hanem a „beszélő" kövei, a híres örmény sírkövek, a kereszteskövek – khacskarok – miatt is. Világszerte az örmények jelenlétéről tanúskodnak a khacskár temetők, Kányádi Sándor is megemlékezik az erdélyi örmény sírkövekről 1982-es versciklusában „s ki érti már a megmohosodott márványon az örmény föliratot". Noradushoz az egyik leghíresebb középkori, örményországi khacskár-temetőhöz mi is ellátogattunk, amit – a hagyomány szerint– mikor Timur Lenk meglátott, ijedtében elmenekült, mert azt hitte messziről, hogy a büszkén magasló kőoszlopok az örmény hadsereg katonái.
Húsvétvasárnap Ecsmiadzinban, az „örmények Vatikánjában" vettünk részt a liturgián, örményül a pataragon. A több, mint két órás, óörmény szövegekben gazdag szertartásból bár sokat nem értettünk, húsvét misztériumát mégis mélyen át tudtuk élni: az egyházi kórus gyönyörű, tiszta hangon énekelte a sárákánokat, az örmény himnuszokat, amiket szinte áthatott az örmény nép évszázados kereszténységéért folytatott küzdelme. Az utolsó Örményországban töltött napunkon ellátogattunk az ország legnagyobb tavához, a Szevánhoz, megnéztük a mellette álló kolostort, valamint a Szanahinben és Haghpatban találhatóakat is. A szanahini kolostor a 10 és 13. század között egyfajta tudásközpont, akadémia is volt és kéziratmásoló műhellyel is rendelkezett, ma a haghpati kolostorral együtt az Unesco világörökség részét képzik, mindkettő magán viseli a bizánci és a helyi egyházi építészet jellegzetes vonásait. Szanahinben alkalmunk volt a Mikoyan Testvérek Múzeumánál meghallgatni Földváry Zsolt hallgatónk referátumát Anasztáz Mikoyanról, a Szovjetunió magas rangú politikusáról, aki '56-ban Budapesten is tárgyalt.
Energiakészleteinket részben felélve indultunk Örményországból a grúz fővárosba, Tbiliszibe. A „városok anyja" (dedakalaki) a Kaukázus fővárosa is volt egészen a 19. század végéig, gazdag multietnikus és kulturális hagyományokkal. Szerencsére ebből ma még sok minden látható, azonban a „haladó" Európához való csatlakozási igyekezetük hatására, az a benyomás támad a látogatóban, hogy a több ezer éves történelemre visszatekintő várost autenticitásának elvesztése fenyegeti. A régi templomok, az egykori örmény és grúz kereskedőréteg polgári, fa balkonos épületi, a romantikus, düledező házacskákkal teli csodálatos utcák látványa már csak részben tud érvényesülni, a modern üvegépületek, elnöki palota, európai stílusú emlékművek uralta városképben.
A kereszténység korai emlékei pontosan annyira lenyűgözőek, mint Örményországban, azonban itt a műemlékek felújítására, környezetük kialakítására több figyelmet fordítanak. Goriban, Sztálin szülővárosában is jártunk, ahol a diktátor szülőházát és életének részleteit bemutató múzeumot tekintettük meg. Goritól nem messze található Uplistsikhe, az ősi sziklába vájt város maradványai. A barlanglakások alatt festői táj terül el, melynek szépsége új erővel töltötte fel csoportunk tagjait, így kapva kedvet a település legmagasabb pontjainak megmászására. Az ország gasztronómiája is kiváló, a bugyor-szerű tésztában úszkáló húsgombóc, a khinkali utánozhatatlan étel és a boruk is messze földön híres. A khacsapuri pedig egy sajttal töltött leveles tészta, amely – amellett, hogy laktató – a vegetáriánusoknak kiváló alternatívát kínál a Kaukázus húsokkal teli konyhájában.
Egyházi központjuk Mcheta, Tbiliszi közelében fekszik. A grúz pátriárka bár szintén a katholikoszi címet viseli (mint az örményeknél), a grúz egyház azonban az ortodox egyházakhoz tartozik autokefál egyházként. Az orosz hódítások követeztében a 19. században bár elvesztették ezt, a grúz katholikoszt „püspökké fokozták vissza" – 1943-ban ismét visszanyerte egyházuk az autokefáliát.
Grúzia politikai vezetőinek szintén nincs könnyű dolguk, ha a szomszéd népekről van szó. Az ország közepén Dél-Oszétia területe „de facto" függetlenedik és jogi státusza egyelőre nehezen meghatározható, helyzete hasonló a Szovjetunió Floridájának tekintett Abháziával is – mindkét konfliktus mögött Oroszország külpolitikája áll. Ugyanakkor a muszlim szomszéd országokkal, így Törökországgal és Azerbajdzsánnal ─ úgy tűnik ─ rendezettek a viszonyai, számos beruházás mutatja ennek jelét az országban.
Utunk végén visszaértünk Kutaisibe, mely az ország második legnagyobb települése, a parlament is itt székel – megjelenítve a grúz decentralizációt. Az UNESCO örökségeket is magába foglaló csodálatos várost mi csak esti fényeiben láthattuk, majd a repülőtéren kénytelenek voltunk búcsút mondani a Kaukázus sokszínű, lenyűgöző világának, ki-ki magában a visszatérés tervével, reményével. A szűk két hetes tanulmányi kirándulás mondhatni megállás nélküli, programokban és élményekben gazdag egészéből összefoglalóm csak szemezgetni tudott.
Fényképeket készítették: Béres Gábor, Gerály Zoltán, Hayk Manukyan és Zelei Péter
