Vera elment. Most másképp, mint eddig, amikor Indiába ment. Rengetegszer. Oda, ami kitöltötte az életét, legalábbis intellektusát. Vonzotta és taszította egyszerre, amit ott tapasztalt. De nem tudott tőle elszakadni. Minden, amikor mást csinált, untatta. Csak India: nem tudott élni se vele, se nélküle. Nálunk is ezt tanította. A maga módján zseniálisan. Könnyű dolga nem volt pedig, mivel teljesen ismeretlen és csak kevés érdeklődőt vonzó tárgyat kellett közel hoznia nála ötven évvel fiatalabbak számára. Nem mindenkinél sikerült. De akiknél igen, ott életre szóló élmény maradt az óra és a tanár egyaránt. Ahogy a modern világ egy-egy eleme hirtelen eleven lett néhány Upanishad-idézettől vagy Arjuna tépelődéseitől. Két esztendeje írásba is öntötte évtizedek tapasztalatát. Zseniális könyv született belőle, mely ötvözi az ősi Indiát a mai világgal és így olyan szellemi tapasztalás nyílik, melyet csak ő tudott megírni. A sors kegyetlensége, hogy pár héttel a könyv megjelenése előtt ment el, nem láthatta végső formában, amit alkotott. A mű megírásában India-ismeretei mellett több évtizedes szerkesztői tapasztalata is segítette, hiszen nélküle elképzelhetetlen volt a Társadalomkutatás. Életpályájára, humorára és világszemléletére jellemző módon így köszönt el néhány nappal korábban: lapzárta van. Vera elment és lapzárta lett. Ez a lap lezárult örökre: új szám már nem jelenik meg. De a régiek itt maradnak velünk, s ahányszor csak levesszük, mi is gazdagodni fogunk általa, alkalomról alkalomra.