Kedves Lajos! Képtelenek vagyunk elhinni, hogy ez megtörténhetett, elfogytak a szavaink. Ha valamiképp mégis sikerül megtalálnunk őket, nem szólhatnak másról, mint a háláról és a köszönetről. Azt hiszem, sokunk nevében mondhatom, hogy Nélküled nem lennénk most ott, ahol vagyunk, azok, akik vagyunk. Írhatnánk itt arról, és természetesen az utolsó betűig igaz lenne, hogy mekkora veszteség a halálod a magyar és az európai polonisztika, a magyar és a lengyel irodalmi élet számára, hogy mekkora űrt hagysz magad után a lengyel-magyar kultúraközvetítés terén, és még hosszan folytathatnám. De sokkal inkább szeretnénk a rengeteg szépre, jóra emlékezni, amit mi, valaha volt hallgatóid, tanítványaid, kollégáid Veled vagy Neked köszönhetően élhettünk meg. Hiszen sokkal több voltál, mint amit szárazon fel tudunk sorolni, hogy polonista, József Attila- és Transatlantyk-díjas műfordító, habilitált egyetemi docens, tanszék- és intézetvezető. Példakép voltál, és maradtál is, megint csak azt hiszem, mindannyiunk nevében mondom, hogy egy igazi nagybetűs Mester, akinek kiváltság volt a tanítványának lenni. A szakma ikonja, aki már életében legendává vált. Egy korszak zárul le azzal, hogy – fizikai mivoltodban legalábbis – itt hagytál minket.
Tisztán emlékszem – pedig 25 éve történt – az első lengyel szakos órámra a Pázmányon Veled. Lengyel kultúra, mondja el mindenki, mi a másik szakja, ennek fényében ajánlasz irodalmat. Nekem az olasz volt az, így Gustaw Herling-Grudzińskit ajánlottad. A Jóisten vagy a sors furcsa fintora, hogy az utolsó közös pontunk is Herling-Grudziński lett, bár Te már nem tudtál részt venni a könyvnek, amelyet utoljára fordítottál, a bemutatóján a múlt héten. (Az utolsó tanszéki bulin viszont adtál egy példányt belőle.) A két esemény között azonban sok víz lefolyt a Visztulán. Engem a mai napig meglep (és már sosem lesz alkalmam rákérdezni a miértre), hogy anno fantáziát láttál bennem és elkezdtél terelgetni úgy a műfordítás, mint az egyetemi karrier felé. Mekkora dolog volt, amikor megbíztál az első fordítási feladattal, nem csak úgy, gyakorlásképpen, hanem igaziból, hogy meg is jelenjen. Majd mikor nagy büszkén elkészültem vele, és elolvastad, az volt az első reakciód – mintegy motivációs beszéd gyanánt –, hogy ezt jól elb…tad, de nem baj, mindenki így kezdi, hogy csupa piros a szöveg – tetted hozzá. És a kezembe nyomtad a következő fordítandó szöveget. Vagy amikor én még meg voltam győződve, hogy legfeljebb csak habogok valamit lengyelül, konferenciára hívtál tolmácsolni. Aztán igazi, „nagy” konferenciára előadni, a legnagyobbak közé. Amikor pedig be kellett tölteni egy státuszt a Tanszéken, számodra nem volt kérdés, hogy én vagyok az alkalmas ember. Hatalmas dolgok ezek, főleg, ha valaki úgy teszi ezt, ahogy Te tetted, a legkisebb szakmai irigység vagy rivalizálás nélkül, teret adva a következő generációnak. Végül tavaly, mikor nyugdíjba vonultál, a kezembe tetted az egész Tanszéket, amelyet 25 éven át irányítottál, és azt hiszem, nálam sokkal jobban hittél abban, hogy jó helyen lesz ott.
Lehetetlen lenne felsorolni a rengeteg beszélgetést, amelyet az egyetem – éppen aktuális – falain kívül folytattunk, vagy számba venni azt a tudást és óriási inspirációt, motivációt, amit merítettem belőlük. Persze nem értettünk mindig mindenben egyet, elég csak a doktorim körüli „harcainkra” gondolni, de hosszan tudtunk olyan fordítástechnikai ügyeken is vitázni, mint hogy médiumok vagy médiák, olyan elvi kérdésekben győzködni egymást, hogy fehérorosz vagy belarusz. Nem beszélve a végtelen számú sztoriról, anekdotáról, amelyet oly’ élvezettel tudtál mesélni, hogy rögtön biztos lehetett benne az ember: A világ legjobb szakját és szakmáját választotta. Gyakran emlegetted, hogy a lengyel szak nagy előnye, hogy élőben találkozhatunk, egy asztalnál ülhetünk hús-vér lengyel írókkal, míg mondjuk egy német szakosnak nem sok esélye van személyesen megismerni Günter Grasst. És tényleg. Diákként együtt ebédelhettem Piliscsabán az azóta Nobel-díjas Olga Tokarczukkal, végigjárhattam Budapest majd Varsó kocsmáit Krzysztof Vargával, együtt ücsöröghettem Marcin Świetlickivel az ő krakkói mikrokozmosza legendás helyein, vacsorázhattam Andrzej Stasiukkal és Paweł Huellével. Nem mellesleg Piliscsabától Budapesten át Lengyelországig a legextrább és gyakran a legextrémebb vendéglátó helyeket mutattad meg. Piliscsabán megtanítottad, hogy a Liget a tuti, mert ott elég akkor felállni az asztaltól, amikor látjuk, hogy jön a vonat. Varsóban sosem jutottam volna el Nélküled a kultikus Le Madame-ba, Krakkóban sem találtam volna olyan helyet, ahol borsvodkát csapolnak. De ugyanígy nem lettem volna törzsvendég a pesti Wichmannál, és talán a Kispolszkit sem ismerném Nélküled. Sőt, a férjemet sem. Köszönöm.
(Németh-Marton Orsolya, a PPKE Lengyel Tanszékének megbízott vezetője, műfordító)
Tanárom, mentorom, témavezetőm, szerkesztőm, fordítótársam, barátom volt. Bénító a fájdalom, nehéz szavakat találni, felfoghatatlan a hiánya. Nem örülne persze az üres frázisoknak, nem az ő stílusa volt. Olvasom a rá emlékező írásokat, posztokat, az egyetemi világtól a diósdi kocsmáig. Nemcsak szakmai méltatás, annyi szeretet árad mindenhonnan. És közben azt érzem, hogy talán csak valami fatális tévedés áldozatai vagyunk, mindjárt kiderül, hogy valamit nem értettünk jól, hogy egyszerű félreolvasás volt a halálhír. Hiszen olyan nincs, hogy Lajos meghalt. Magyar szakosból lettem lengyel szakos, ez közös volt bennünk. Nem kis szerepet játszottak ebben az egyik volt tanítványa biztató szavai, aki akkoriban a tanulmányi előadóm volt. A legelején csak a nyelv érdekelt, aztán olyannyira lengyeles lett belőlem, hogy még a magyar szakos szakdolgozatomat is hozzá írtam lengyel témából. Az első egyetemi szemináriumán Olga Tokarczuk egyik korai regényéből kellett kiselőadást készítenem, azóta is velem maradt a téma – ebből írom a disszertációmat. Amit már nem fog olvasni. Sokakhoz hasonlóan mindent neki köszönhetek. Az első recenziómat az Élet és Irodalomban a Kapuściński Non-fictionról, amit úgy adott vissza miután elolvasta, hogy: jó lesz ez, már csak pár órát kell dolgozni vele. Aztán az első tanulmányom megjelenését a Nagyvilág folyóiratban, amire hosszasan vártunk és csak neki köszönhető, hogy nem örökké. Nemcsak érdekes budapesti és krakkói kocsmákat ismertem meg általa a kihelyezett informális tanórákon – az Aquincum hév megállóban lévőt például úgy mutatta be, hogy azért nagyon jó, mert olyan, mint egy könyvtár – de az ő ajánlásával jutottam el például egy nem hétköznapi konferenciára a lengyel-fehérorosz határvidéken. Mindenben támogatott, segített, bíztatott, ajánlókat írt – mint mindenkinek és mint mindenki igyekeztem felnőni a feladathoz. Hatalmas megtiszteltetés volt, hogy két számomra fontos irodalomtörténeti művet fordíthattunk le együtt. Pedig mindig azt mondta, hogy inkább írjak, mint fordítsak, mert sokan fordítanak, de írni kevesen tudnak. Értettem, és csak részben fogadtam meg. Újabb közös fordításkötetben gondolkodtunk. Lajos úgy tanított, mint a régi mesterek, bár nem az olajfa tövében ültünk, hanem egy arra alkalmas helyen és kultúráról, szövegekről beszélgettünk. Aztán adott-ajánlott még néhány jó könyvet. Különleges tanár volt, aki nem csupán hatalmas tudásával, de hiteles személyiségével, természetességével, egész lényével tanított. Mindenkit, akiben megvolt a nyitottság. Reménykedem, hogy képesek leszünk tovább vinni az örökségét. Az egyik utolsó találkozónkon Kiss Gy. Csabáról esett szó, a fájó hiányáról. Nem gondoltam, hogy ilyen rövid időn belül ismét már csak az emlékezés marad. Ez a „csak” viszont annyi mindent (el)takar, annyi mindent magában foglal, annyi közös megélést, amiért végtelenül hálás lehetek, és amiben mi, a tisztelők, a tanítványok, a barátok, a kollégák összekapaszkodhatunk. Túl korán mentél el, Lajos.
(Vas Viktória, polonista, műfordító, a Wacław Felczak Alapítvány szakmai munkatársa)
Nagyon megrendített a hír. Egy csomószor gondoltam arra, hogy tök jó lenne találkozni vele. Nagyon sajnálom, hogy nem sikerült gyakrabban. Olyan gondolatokat kaptam tőle, amelyek alapjában határozták meg a szellemi fejlődésemet. De nem csak a szavai, hanem az a kapcsolat is, amely közte és a hallgatói között volt, nagyon nagy mértékben befolyásolta azt, ahogy én tanítottam később. Van egy gondolat, amelyet tőle hallottam, és mindig elmondok a gyerekeimnek: Lehet, hogy nem lesz pénzed a legdrágább szivarra vagy italra, de a kezedben akár ingyen is ott lehet a lehető legjobb, a világszínvonalú irodalom.
Nem biztos, hogy így mondta, de ez volt a veleje. Egy kicsit banálisnak hangzik, amilyen ő mondjuk pont soha nem volt, de a lényeg az, amit túlzás nélkül csodáltam benne, az irodalom iránti szenvedély. És pont két hete adtam a lányom kezébe A Madame-ot Antoni Liberától, hogy ha valamit olvasni akarsz, akkor csak olyat, ami ilyen igénnyel van lefordítva.
Egy csomó mindent írnék még, nagy szavakat is akár, de félek, már ennyitől is forgatja a szemét. Mert, hát, most is neki lenne jó megfelelni. Példakép marad mindig számomra.
(Sárossy Bence, az ELTE Nyelvtechnológiai és Alkalmazott Nyelvészeti Intézetének munkatársa)
Rengeteget köszönhetek Lajosnak, ahogy itt sokan mások is.t Hiszen én kifejezetten azért mentem a Pázmányra, mert műfordító akartam lenni, és ő segített abban, hogy ez megvalósulhasson.
Érdekes, hogy pont tegnap este került szóba a férjemmel. A városban, Berlinben, szórakoztunk kettesben, megnéztünk egy nagyon jó comedy show-t, és már nem tudom, milyen összefüggésben került szóba Lajos, de persze rögtön azzal a gondolattal együtt, hogy milyen jó lenne látni, találkozni, beszélni vele. Érdekes, hogy tegnap este az is elhangzott köztünk, a sok nevetés között, után, amolyan magyaros-keleteurópaias sírva vigadós módon, hogy igazából bármikor meghalhat az ember. Gergő pedig idézte egy kedvencét Jim Morissontól: "I woke up this morning and got myself a beer / The future's uncertain and the end is always near". Ez szerintem valahogy illene is Lajosra...
Nagy személyes fájdalmam, hogy évekkel ezelőtt láttam utoljára Lajost, és erre már nem lesz módom. De hát ez van sajnos, soha nincs jó időpont arra, hogy véget érjen az élet.
Lajos nem csak elkötelezett tanár és a magyarországi lengyel irodalom központi alakja volt, de a legjobb mentor, a társaság szíve-lelke, és még sorolhatnánk amolyan nyálasan. Sose fogom elfelejteni azokat a Jenőben megtartott órákat, a kiállításmegnyitók és könyvbemutatók utáni kocsmázásokat és azt, hogy mindig ő hívott el rájuk minket, diákokat is.
(Mócsai-Karaba Márta, műfordító)
Nehéz megfogalmazni, hogy mit köszönhetek Lajosnak, a tanáromnak, mentoromnak és útmutatómnak, aki évtizedekig hatással volt pályám és életem alakulására. Neki köszönhetem, hogy a lengyel kultúra felé vezetett az utam, amikor tizenhét éves koromban versfordításokon dolgoztunk, majd egy év múlva már a Pázmány lengyel szakán találtam magam. Ott átfogó tudást, kulturális szemléletet és mentorálást kaptam tőle. És persze a vele való találkozásnak köszönhetem a családomat is, feleségemet is a lengyel szakon ismertem meg, kislányunk pedig tekinthető a lengyel szak gyümölcsének. Egy szóval jóval többet köszönhetek Lajosnak, mint egy diplomát és szakmát, az életemet.
(Nagy Ignác, fordító)
Lajos hol a műfordítás Keresztapja, hol a modern polonisztika atyja, de sokunknak apánk helyett legalábbis egy apánk korabeli barátja is volt, miközben persze mindvégig a tanszékvezetőnk, a témavezetőnk, a szerkesztőnk, aki időnként kicsit hülyének nézett, de azért nagyon figyelt ránk. Rengeteg lehetőséget és segítséget kaptunk tőle, akár csak abban is, hogy fiatal polonistaként egy támogató közegbe érkeztünk, aminek része volt az is, hogy híres írókkal sörözzünk, másolt cédéket cserélgessünk vagy tanácstalanul keringjünk reggel a hatalmas krakkói főtéren a Sukiennice körül, mert csak annyit mondott, ott találkozunk. Ilyen tanácstalanul keringünk majd, azt hiszem, egy darabig most is.
(Kellermann Viktória, műfordító, kulturális menedzser, tolmács)
Köszönjük, hogy nem csak a tanárunk és tanszékvezetőnk voltál, hanem mindenekelőtt ember, aki tanácsokkal látott el és meghallgatott. Aki meghatározó személye lett az egyetemi éveinknek, és aki megmutatta, példával szemléltette, hogy miért kiváltságos dolog a lengyel nyelvet tanulni. Mindig velünk lesznek a történeteid, amelyek bármelyik tankönyvnél többet tanítottak, és amiket viszünk magunkkal tovább, őrizve emlékedet. Köszönöm a támogatásodat, a tanácsaidat, amelyek mindig építettek. Köszönöm, hogy tőled tanulhattam.
(Borsi Klaudia, junior marketing specialista, CCC)
Egyszer, amikor egy fordítási ötlettel kerestem meg, megkérdezte egy ismerősöm: Nem fogja elvinni Lajos ezt az ötletet? De ez teljesen abszurd felvetés volt vele kapcsolatban. Önzetlenül segített, támogatott, nevelt bele a szakmába. Támogatta a nyelvtanulást minden eszközzel, aláírásokkal, bátorítással az ösztöndíjra. Konferenciára hívott. Ő adta a könyvet, amit fordíthattam, ő javítgatta, ő intézte el a tulajdonjogokat... A kérdésekre válaszolt, elfogadta, amikor a javítását nem fogadtam el. Kollégaként, méltó tanítványként kezelt. Talán ebből a mentalitásból fakadt, hogy nem szeretett hagyományos órákat tartani. Nevettek rajtam a barátaim, hogy kocsmákba mentünk az óra alatt. Lajosnak nehezére esett úgy tanítani, ahogy "kellett", mert nem nézett kisiskolásoknak minket. A lényeget sokkal jobban meg lehetett beszélni a kocsmákban. Valójában a tanteremben egészen furcsa volt sokáig. Amikor az első órájára (ami nekem a legelső óra volt az egyetemen) beültem, megijedtem tőle, nem értettem az óra felépítését és őt magát sem tudtam hova tenni. Lassan bontakozott ki előttem, mi van a titokzatosság, a szokatlanság mögött. Az óriási tudás, az, hogy ő egy tudós ember. Valahogy a tantermi keretekbe nem fért bele. De amikor már jobban megismertem, kiderült, hogy mindenféle témáról lehet vele beszélgetni. Annyira tudós volt, annyira szerette a szakmáját, hogy örömmel, mindenféle fukarság nélkül adta át a tudását annak, aki szívesen fogadta. Nagyon hálás vagyok neki, és aggódok is, mit fogok kezdeni, hogyan fogom megoldani nélküle, ha legközelebb kérdéseim lesznek... Egy kis közösségnek elveszíteni az alapító atyát, formáló mentorát... hát... ezért nincsenek szavak, mert ez óriási veszteség.
(Tomoriné Szesztay Anna, műfordító, főállású anyuka)
Ülök itt, gondolkodom, de nagyon nehéz mit írnom, még nem találom a szavakat. Nekem Lajos mindenekelőtt mentor volt, miatta tudom egyáltalán, mit kellene ennek szónak jelentenie. Megközelíthető, de nem telepszik rád, felvillantja a téma gazdagságát, de nem kényszeríti rád a saját értelmezési keretét, kíváncsi és kíváncsiságot ébreszt. Hiányozni fog nagyon.
(Zöldy Áron, kulturális menedzser, műfordító)
Volt egy olyan félév még a BA alatt, amikor az egyik órájára egyedül jártam be, mert a többieket nem annyira érdekelte, vagy ütközött mással, Lajos pedig nem vezetett katalógust. Az első ilyen alkalmon Lajos kijelentette, hogy aki viszont vette a fáradságot és bejött (már hogy ő meg én), az ne járjon rosszul, menjünk el a Kispolszkiba, és tekintsem ezt az alkalmat egyéni konzultációs lehetőségnek. Magyarul: beszélgettünk. Utána még sokszor volt ilyen, általában nem a szigorúan vett "tananyagról" beszéltünk, hanem mindenféle kulturális témáról, filmekről, zenéről, utazásról. Persze irodalomról is. Nagyon ösztönzőleg hatott, hogy igazából teljesen egyenrangú félként kezelt, pedig negyven év van köztünk. Két tulajdonságát vagy képességét mindig nagyon irigyeltem tőle, ha lehet ilyet mondani. Egyrészt azt, hogy mindig tudott olyan könyvet ajánlani, ami nagyon tetszett (nemcsak nekem, hanem igazából bárkinek, "személyre szabva" tudta, mi a megfelelő), másrészt pedig azt, hogy mindenről nagyon saját véleménye volt.
(Félegyházi Bori, végzős Szlavisztika MA/lengyel szakirányos hallgató)
„Szoktatom szívemet a csendhez” – mondanám József Attilával, és folytatom ugyanonnan: „idesereglik, ami tovatűnt”. Beszélgetések, gesztusok, jellegzetes, csak rá jellemző kézmozdulatok ötlenek fel sok évtized távlatából. A piliscsabai utazások, amik neki köszönhetően voltak felejthetetlenek és élvezetesek, a tanítás utáni borozgatások, viták, hatalmas nevetések az egyetem környéki kocsmákban. És az utánozhatatlan, végtelenül finom, intellektuális humora, nagyvonalúsága, szerénysége és eleganciája, ahogy a leghétköznapibb dolgokhoz is viszonyulni tudott. Sziporkázó, széleskörű tudását senkitől sem sajnálta, mindenki rengeteget tanulhatott tőle. Ha most találomra beleolvasok számos, kiváló stílusban, könnyű tollal megírt tanulmányába vagy esszéjébe, egy dolog mindig a szemembe tűnik: látszólag nagyon távol álló dolgokat volt képes egy tető alá hozni, újabb távlatokat nyitva egy mű interpretációjához, irodalmi jelenséghez, vagy egy író személyiségéhez. Ugyanez jellemezte tanítási stílusát is, ezért tudta a lengyel irodalmat annyira megszerettetni tanítványaival, örökre emlékezetessé téve előadásait vagy akár a vizsgákat. A szellemi érték ünnepét hirdette, szárnyaló intellektusa mindenkit magával ragadott.
Sok-sok tanítványával folytatódott a kapcsolata az egyetemi évek után is, egy sereg műfordítót ő indított el a pályán, ő szerettette meg velük a közvetítést, a műfordítást.
Hogy mennyit köszönhetünk neki, az majd a végső számadáskor fog kiderülni, de az már most is nyilvánvaló, hogy olyan stabil pont volt a magyar polonisták életében, akit nem lehet helyettesíteni, pótolni: óriási űr marad utána, nélküle szegényebb lett a világ, a mi világunk, amelyben, ahogy egyik hűséges tanítványa mondja, „tanácstalanul keringünk majd”, elárvultan, emlékeinkbe kapaszkodva.
(Reiman Judit, a Lengyel Tanszék egyik alapítója, évtizedeken át oktatója)
