Már gyermekkorában érdekelte a magyarság eredete. Régész lett, de sok szerencse is kellett, hogy úgy foglalkozhasson a magyar őstörténettel, ahogy a hazai kutatók között eddig keveseknek sikerült: kelet-európai és Urálon túli magyar őstörténeti ásatások tucatjainak résztvevőjeként, sőt újabban már kezdeményezőjeként. Türk Attila, a Régészettudományi Intézet Magyar Őstörténeti és Honfoglalás kori Régészeti Tanszékének vezetője eredményei hozzájárulnak a honfoglalás hátterének mélyebb megismeréséhez..

Mikor döntötte el, hogy régész lesz, és miért éppen ezt a pályát választotta?
Már gyerekkoromban különösen érdekelt a magyar őstörténet és a honfoglalás története. Végzős középiskolás voltam, amikor meglátogattam egy ásatást, ami nagy hatással volt rám. A ’90-es években azonban a szegedi egyetemen a régészet még nem létezett főszakként, így történelmen kezdtem meg tanulmányaimat, majd B szakként felvettem a régészetet, később pedig a magyar őstörténetet is. Óriási szerencsém volt, hiszen olyan kiváló tanáraim voltak, mint Kristó Gyula, Fodor István, Róna-Tas András, Makk Ferenc, Berta Árpád, Zimonyi István, Márton Alfréd, Kürti Béla, Mikola Tibor, Olajos Terézia. Akár történelemről, akár régészetről, turkológiáról, vagy éppen uralisztikáról volt szó, remek szakemberektől tanulhattunk. Itthon talán a legjobbaktól! Akkor ott egyetemistaként valamiféle kegyelmi állapotban volt részem. Különösen amikor mindehhez társult később a Láthatatlan Kollégium támogatása is, melynek keretében Bálint Csanád és Kovács László régészek foglalkoztak velem. Az archeológia elsősorban a gyakorlatias oldalával fogott meg; azzal, hogy van terepi munka, és a kutató nem csak íróasztal mellett foglalkozik elméleti problémákkal, hanem konkrétan végzi a forrásfeltárást. El nem tudom mondani, milyen izgalmas dolog, amikor ásatáson egy igazán jó sírt bontok és töröm a fejem, értelmezem, hogy mit is találtam. Számomra ezek a pillanatok igazi adrenalinbombát jelentenek, és egyben a legtökéletesebb kikapcsolódást is biztosítják. 

A természettudósok azt mondják: sok a napi rutin, a monotonitás, és kevés a heuréka pillanat. A régészeknél, hogy van ez?
Az ásatásokon szinte minden izgalmas, de egy új kelet-európai múzeum kiállításainak és kora középkori leleteink áttekintése nem kevésbé, „magyar gyanús” leletek után kutatva. Sőt manapság a Facebook vonatkozó régészeti információinak áttekintése is igen sok heuréka pillanattal ajándékoz meg. A korai magyar történelem érdemi régészeti kutatása annyira elhanyagolt téma volt az utóbbi évtizedet megelőzően, hogy itt a felfedezések mennyisége hatványozottan jelentkezik már az első lépéseknél is. Hozzá kell azonban tennem, hogy az elméleti munkában is megvannak a heuréka pillanatok. A korábban feltárt anyagok újraértelmezése során a kutató a régóta ismert tárgyak között új kapcsolatokat és összefüggéseket vehet észre.

10. századi uráli ezüst halotti maszk (Bajanovo, Oroszország)
Fotó: Szöllősi Mátyás

Hogyan jutott el az uráli és Urálon túli területekre?
Tulajdonképpen véletlenül. 2005 és 2010 között a Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézetében dolgoztam, ott akkoriban újították fel Oroszországgal és a szovjet utódállamokkal a tudományos együttműködéseket és kutatócsere programot. Előtte a szegedi múzeum régészeti osztályán honfoglalás kori kérdésekkel foglalkoztam. A magyar őstörténet mellett orosz nyelvismeretemnek köszönhetően azonban akadémiai ösztöndíjat kaptam, és a csereprogram keretében beutazhattam Kelet-Európát. Tulajdonképpen így kezdődött minden és ennek során derült ki, hogy mennyi tennivalónk van. Azután 2012-ben a Pázmányon megalakult a Régészeti Tanszék, melynek vezetősége 2013-ban már kifejezetten mint magyar őstörténethez is értő honfoglalás koros kutatót keresett meg. Addig ezzel a témával terepi és külföldi kutatások szintjén nem nagyon foglalkoztak más hazai egyetemi régészeti centrumokban, vagyis űrt igyekeztünk betölteni. 2017-ben intézményi keretek között is megalakult a Magyar Őstörténeti és Honfoglalás kori Régészeti Tanszék, jelezve, hogy a Pázmány nagyon komolyan felvállalta a magyarság eredetének tudományos kutatását.

Hogyan haladt tovább ebben a munkában?
Az évek során sikerült kiépítenem egy minden régiót lefedő kelet-európai régészeti kapcsolatrendszert Szibériától a Kárpátokig, melynek segítségével hatékonyan tudunk dolgozni. A magyarság eredetének régészeti kérdéseit ugyanis nem Budapesten, íróasztalnál ülve lehet megoldani, hanem a keleti kollégák regionális anyag- és terepismeretének kiaknázásával. Szerencsére mára elértük, hogy a magyar őstörténet ismét nemzetközileg kurrens tudományos problematika és nem magyar belügy vagy érzelmi kérdés. Az említett térségben közel húsz olyan egyetemmel van a Pázmánynak együttműködési szerződése, ahol régészeti tanszék működik. Sikerült elérnem, hogytöbbségükben a nyári tanásatások egy része a bennünket érdeklő témákhoz és lelőhelyekhez kapcsolódjon. Az egyetemünk támogatásával valamennyi ilyen feltárást igyekszünk rendszeresen meglátogatni. Ez számunkra hatalmas lehetőség, hiszen így sok lelőhelyre jutunk el és közben igyekszünk ezekkel a keleti kollégákkal minél több közös kutatási programot elindítani. Már nemzetközi konferenciasorozata is van a korai magyar történelem régészeti kérdéseinek. Jelenleg négy oroszországi doktoranduszról tudok, aki a magyar kérdésről írja az értekezését, mely a fokozott magyar érdeklődésnek (is) köszönhető. 2018-ban pedig az a megtiszteltetés ért bennünket, hogy az orosz elnöki ösztöndíjprogram egyik szibériai győztese a Pázmány angol nyelvű doktori régészeti részképzésére nyert támogatást magyar őstörténeti témában. Arra is büszke vagyok, hogy eddigi eredményeink alapján a legnagyobb hazai tudományos pályázati fórum, a Tématerületi Kiválósági Program tavaly támogatásra érdemesnek ítélte a további kutatásainkat.

Mit tart a legfontosabb olyan felfedezésnek, amihez ezek a kelet-európai és Urálon túli ásatások juttatták el önöket?
Arról szó sincs, hogy gyökeresen megváltozott volna az a magyar őstörténeti kép, ami nagyjából a ’60-as, ’70-es évek régészeti eredményei alapján épült fel, és ami a hazai tankönyvekben és ismeretterjesztő kiadványokban is szerepel. De azért izgalmas volt tesztelni, hogy a rendszerváltás óta eltelt 30 év során előkerült új leletek tükrében ez a kép még mindig megállja-e a helyét. A legfontosabb, hogy hatalmas régészeti forrásbővülésre tettünk szert és ez megalapozza a történeti következtetéseket is. Konkrét példát mondok: amíg mondjuk a ’80-as évek közepéig Etelköz feltételezett területét Ukrajnában és Moldáviában (természetesen akkor még Szovjetunióról beszéltünk) 3–5 lelőhellyel tudtuk lefedni, ma több mint negyvennel. Ez annak ellenére hatalmas tudományos előrelépés, hogy a korábbi őstörténeti térképet alapvetően nem kellett átrajzolni. A korábban inkább csak „megérzésre” (a történeti, nyelvi adatok következtetései alapján) meghúzott térképi határok most már számos „lelőhelypöttyöt” is közrefognak.

Még egy további fontos szempontra szeretném felhívni a figyelmet. Kelet-Európa koraközépkori régészetében az alapvető kérdések mára eldőltek, minden régiót megkutattak ‒ bár nem egyformán, ez igaz, ‒ de a fehér foltok eltűntek. Az időrend részleteinek tisztázásán folyik a munka, a tipikus leleteket, ha máshonnan nem, az internetről ismerhetjük. Vagyis a kutatásban még néhány éve is kitapintható várakozás, mely szerint majd egyszer elő fog még kerülni egy teljesen új régészeti kultúra, egy „komplett nép”, a magyarok elődeinek hagyatéka, ma már nem reális elvárás. Az orosz és ukrán múzeumok polcain már nem állnak tudományos áttörést hozó le nem közölt, ismeretlen leletek, ez mára teljesen irreálissá vált. Szerencsés leletek lesznek még reményeink szerint, de nekünk a magyar őstörténetet a jelenleg ismert keretek között kell tudnunk megfejteni.

Akkor tehát mi a tájékozódás, a kutatás iránya?
Az adatbázis bővülésen túl azonban teljesen új vonulatok is vannak a régészeti kutatások módszertanában. Megjelent az ún. archeogenetika, ami a régészeti őstörténeti kutatásokat egy meglehetősen pontos természettudományos módszerrel segíti.  Ennek lényege, hogy egymástól távoli lelőhelyekben talált csontokon genetikai analízist végezve megállapíthatjuk, hogy a leletek között kimutatható-e valamiféle biológiai, azaz rokoni kapcsolat. Az itt talált csontokból és jól azonosítható Kárpát-medencei honfoglaló leletanyagból végzett összehasonlító genetikai vizsgálatokból következtethetünk az esetleges néptörténeti kapcsolatra. Például, hogy esetleg ott maradt magyarok csontjait találtuk meg. Hangsúlyozni szeretném tehát, hogy egy tarsolylemez, vagy egy övveret önmagában soha semmit nem fog eldönteni. Az mindig lehet a divat, kereskedelem eredménye is; tehát teljes temetőket, teljes leletanyagokat, teljes kontextust kell vizsgálni, nem ragadhatok ki egyetlen sírt a környezetéből, mert nekem csak az fontos.
Komoly új eredményünk a keleten maradt magyarság biológiai nyomainak kimutatása. Az írott források beszélnek róluk, de régészetileg ők korábban nem voltak részei a magyar őstörténetnek, soha senki nem vizsgálta ezt a kérdést. Az is egyre biztosabbnak tűnik, hogy a honfoglalással nem zárult le a magyarok keleti kapcsolatrendszere. Nagyon sokáig úgy véltük, hogy a besenyő vereség következtében a magyarok bezártak kelet felé és csak nyugatra, valamint délre orientálódtak. Az utóbbi évek néhány szerencsés lelete alapján azonban úgy tűnik, hogy ezek a kapcsolatok 10. század második feléig bizony még az Urál térségéig is elértek. Nagyon valószínű, hogy a magyar őstörténetben ez is egy fontos új komponens lehet. A történelemkönyvek tehát maradnak, az adatbázis építés és a finomhangolás azonban folyamatban van. 

A régész szakmában váltanak ki vitákat az ön kijelentései?
Természetesen, hisz ez a tudomány sajátja, így megy előre, hogy vitatkozunk egymással. Arra azonban mindig figyelek, hogy megfelelő mennyiségű és minőségű adatbázissal érveljek. Az 1970-80-as évek kinyilatkoztató jellegű „lazasága” e téren szerencsére ma már itthon is egyre kevésbé dívik. A természettudományok térnyerésének ebben is nagy szerepe volt. Fajsúlyos régész-szakmai (pl. időrendi) ellenérvekkel azonban nemigen találkoztam. Itt fontos szerepet játszik, hogy én előbb mindig kikérem a kelet-európai kollégák véleményét a honfoglalás kori leletanyag keleti kapcsolatrendszerét illetően. De természetesen előfordult már az is, hogy egy korábbi elképzelésemmel kapcsolatban én magam változtattam a véleményemen. A tudományban ez is természetes és nagyon tévednek azok, akik ebből azt a következtetést vonják le, hogy lám-lám, a tudósok sem tudják... Nem véletlen, hogy gyakran leírjuk: jelen tudásunk szerint...

Orosz-magyar régészeti együttműködés a szamarai egyetem régészeivel
Fotó: Szöllősi Mátyás

A volt akadémiai, jelenleg Eötvös Loránd Kutatási Hálózat keretei közt működő Magyar Őstörténeti Témacsoportot is ön vezeti. Mi a feladata?
Az alapítás, azaz 2012 óta dolgozom a MŐT-ben régészeti projekteken, ettől az évtől pedig Fodor Pál főigazgató felkért a teljes csoport vezetésére. Korábban hosszú évtizedek teltek el az MTA-n hivatalos és intézményileg is artikulált magyar őstörténet kutatás nélkül. Ennek okairól lehet vitatkozni, az viszont nem lehet vita tárgya, hogy a magyar társadalom számára szemmel láthatóan fontos kérdésről van szó, miközben a tudománytalan tanok ellen is csak újabb tudományos eredményekkel van értelme fellépni. A Magyar Őstörténeti Témacsoport publikációs tevékenysége, megítélésem szerint hatalmas előrelépést hozott tudományos és ismeretterjesztő szinten egyaránt. Hasonló hazai teljesítményről legalábbis nem tudok. A terepi kutatások és a kiadványok kapcsán kell megemlíteni, hogy 2013 óta kiválóan működő együttműködési szerződés él a MŐT és a Pázmány között. Ezzel az összefogással sokkal több eredményt tudtunk és tudunk felmutatni. Az új források feltárásának pedig most mindent alá kell rendelni a magyarság eredetének kutatásában.
Mint említettem, a szerencse is fontos tényező egy régész életében. Például Ujelgi lelőhely előkerülése 2009-ben, vagy a szubbotci típusú leletek (etelközi hagyaték) felismerése és gyors bővülése 2011 után egyaránt fordulópontot jelentett és számunkra óriási szerencse volt. Tavaly már a 7. Orosz–Magyar Uráli Régészeti Expedíciót valósítottuk meg, és ezzel immár a magyarság etnogenezisének összes oroszországi feltételezett helyszínét sikerült feltérképezni. Már pontosan tudjuk azt is, hol lehetnek még izgalmas lelőhelyek, hol kellene még érdemes további feltárásokat végezni. Vannak új közös kutatási terveink is. Mivel diákjainknak Oroszországban biztosítunk ásatási lehetőségeket, illetve a szakirodalom nyelve az orosz, így az orosz nyelv oktatására is hangsúlyt fektetünk. A Pázmányon frissen alakult Orosz Tanszék munkatársainak (is) hála, érdeklődő diákjaink részére színvonalas orosz nyelvi képzést is biztosítunk a régészeti szakszövegek olvasásához.
Összefoglalva úgy érzem, az elmúlt években – elsősorban a Pázmánynak köszönhetően – sok remek kutatási lehetőséghez jutottam. De sokat is dolgoztam. Az ásatások mellett több mint 150 tudományos publikációm jelent meg eddig, a negyede idegen nyelven, amelyekre már ezret meghaladó független hivatkozást kaptam. De nemcsak tudományos cikkeket, hanem ismeretterjesztőket is publikáltam. Oktatni is szeretek, ennek gyökereit még valószínűleg a kecskeméti piaristáknál szívtam magamba. Inspirálnak az érdeklődő és keresztkérdéseket feltevő hallgatók.
Kellő idő hiányában persze szinte lehetetlen a kutatási ötletemet megvalósítani, de PhD képzésünkben tanuló honfoglalás koros doktoranduszok bevonásával messzebbre juthatunk. A diákokkal és a fiatal kollégákkal való közös kutatómunka hatalmas örömmel tölt el, miközben kineveljük a szakmailag felkészült utánpótlást is, akik folytatják a munkát. Legalábbis én nagyon bízom ebben. Őszinte vágyam, hogy egyszer majd úgy távozzak ebből a világból, hogy az őseink történetének megismerésére felcsillant valamennyi lehetőséget felismertem és kihasználtam.

A régészeten és a magyar őstörténeten kívül van hobbija?
A munka elég sok időt és főleg gondolatot elvisz, de Bach Goldberg variációit minden nap hallgatom. A Katona József Színház darabjai lenyűgöznek, miként az orosz kultúra is. Néha egy kis jóga, de leinkább az ütős hangszerek világa ragad magával. Középiskolás, illetve egyetemista koromban több zenekarban is doboltam, de később nem tudtam kellő időt fordítani a zenélésre, és fejlődni. Az utóbbi időben ezt próbálom egy kicsit pótolni és ma már nincs nagyszerűbb érzés, mint a fiam gitárjátékát kísérni...

Az interjút Gimes Júlia készítette.