Édesapja családjában sok református lelkész volt, így már kisgyermekként megtanulta, hogy „az embernek az is dolga a világban, hogy tegyen másokért". Ennek a szemléletnek minden bizonnyal szerepe volt abban, hogy a Pszichológiai Intézet Személyiség- és Klinikai Pszichológia tanszékének vezetője, Géczy Anna, végül pszichológus lett. Eredetileg tanárnak készült, de a lélektannal való érdekes találkozás ezt megváltoztatta. Több mint két évtizeden át dolgozott klinikai szakpszichológusként, majd tulajdonképpen visszatért eredeti elképzeléséhez, a tanársághoz. Olyan oktató, aki hallgatóit nem csak elméleti dolgokra tanítja, hanem sok-sok gyakorlati tapasztalatot is át tud adni.

A pszichológusi pálya annak idején nem volt ilyen népszerű, mint manapság. Ráadásul egy-egy évfolyamra csupán 10-20 hallgatót vettek fel. Mi vitte mégis ebbe az irányba? Tanár szakokra jóval könnyebb volt bejutni.
Gimnazista koromban a mi iskolánk is bekerült egy nagy nemzetközi kutatási programba, amelyben tulajdonképpen összehasonlították, hogy a magyar, illetve a svéd fiatalok mitől és mennyire szoronganak. Szorongás teszteket vettek fel velünk, interjúk is voltak, és nekem ez az egész nagyon felkeltette az érdeklődésemet. A vizsgálaton kívül is beszélgettem a programban dolgozó pszichológusokkal, szakirodalmat is kaptam tőlük. Mindent elolvastam, és akkor döntöttem el, hogy pszichológus leszek, azon belül kutató. Az egyemen aztán hamar rájöttem, hogy a pszichológia terápiás vonala sokkal közelebb áll hozzám. Harmadéves voltam az ELTE-n, amikor a Semmelweis Orvostudományi Egyetem Pszichiátriai Klinikáján diákkörösként elkezdtem dolgozni, és szakmai gyakorlatomat is ott végeztem. Ez a Tringer László professzor által vezetett neurózis osztályon volt. A klinikát akkoriban Juhász Pál vezette, aki maga is rendkívül nyitott, minden újra fogékony ember volt – már a neurózis osztály léte is unikális volt hazánkban – és az újdonságok bevezetésében is támogatta Tringert. Ennek köszönhető, hogy Magyarországon itt kezdték el a modern viselkedésterápiás módszereket nyugatról átvenni, bevezetni, hazai viszonyokra átdolgozni. Úgy nézhettem végig ezt a fejlődést, hogy közben aktív részese voltam és meg is tanulhattam a viselkedésterápiás módszereket. Ezek később egyre több kognitív eszközzel bővültek, és szinte fokozatosan kialakult a kognitív viselkedésterápia.
Szóval egyetemistaként „bedolgoztam" magam a klinikára, és végzés után Tringer professzor úr állást ajánlott nekem. Viselkedésterápiás vonalon kezdtem dolgozni a Tringer László és Mórotz Kenéz által vezetett műhelyben, de ennek a szellemileg igen nyitott iskolának jelentős szerepe volt a személyközpontú pszichológia- és pszichoterápia hazai elterjesztésében is. Végeztünk hipnoterápiát, relaxációs terápiát, de voltak nálunk csoportterápiák is. Oktatói munkánkkal kapcsolatban érdekességként megemlítem, hogy az orvostanhallgatóknak tanítottuk az orvos-beteg kapcsolat pszichológiáját. Ez akkor újszerű volt, mert az orvosképzésben nemigen törődtek az orvos-beteg kapcsolattal és annak a gyógyulásban, gyógyításban betöltött szerepével. Kidolgoztunk egy tréning módszert, amelynek segítségével egyrészt felhívtuk az orvostanhallgatók figyelmét arra, hogy nem csak az a fontos, hogy mi baja a betegnek, hanem az is, hogy ezt a gyógyulás érdekében hogyan kommunikálják. Másrészt tudtuk a kommunikációs stílusukat javítani, fejleszteni.
Egyébként a klinikán az volt a rendszer, hogy az új munkatársaknak minden részleget végig kellett járniuk. Ennek köszönhetően például a mentális zavarokban szenvedő betegeket kezelő osztályon megismerkedhettem a pszichodiagnosztikával is, ami nagyon felkeltette az érdeklődésemet és igyekeztem abba is beleásni magam. A pszichodiagnosztika eszközeivel a páciens mentális zavarának állapotait, állapotváltozásait tudjuk követni és azt, hogy ezek milyen hatásokra következnek be. Később ez lett az első olyan tárgy, amit itt a Pázmányon oktattam. Több mint 20 éven át dolgoztam a klinikán.

Hogyan került a Pázmányra? Nem volt nehéz a klinikai munkától megválnia? Nem hiányoznak a páciensek?
A Pázmányon a pszichológus-képzés viszonylag későn, a budapesti egyetemek között utolsónak indult el. Alapítója, Horváth-Szabó Katalin fontosnak tartotta, hogy a hallgatók gyakorlati képzést is kapjanak. Először arra kért, hogy pszichodiagnosztikai gyakorlati szemináriumokat tartsak felsőéves hallgatóknak. Szerettem ezt csinálni, és mikor 2004-ben főállású oktatónak hívtak, igent mondtam. Rájöttem, hogy bár a terápiás munka számomra igen fontos, szívesen átadom a tapasztalataimat a fiataloknak, és ez is nagyon fontos. A pszichoterápia, a pszichodiagnosztika alapjait lehet tőlem megtanulni és kommunikációs készségfejlesztést is oktatok. A Semmelweis Egyetemen továbbra is részt veszek a pszichoterápiás szakképzésben, és a szupervíziók kapcsán maradt némi kapcsolatom a gyakorlati pszichoterápiával is. Közvetett módon a betegekről nem kellett teljesen „lemondanom", mert megtartottam a kapcsolatot klinikával, és az ottani pszichoterápiás szakképzésben továbbra is oktatok pszichoterápiát. Szupervíziók kapcsán továbbra is foglalkozom terápiával. Természetesen hiányoznak a betegek, de elvesztésükért kárpótolnak a hallgatók. Óriási büszkeség, amikor szakvizsgán találkozom volt tanítványainkkal, akik érett, okos, lelkes és nagy tudású szakemberekké váltak. Nagyszerű érzés, amikor visszajelzik, hogy ők olyan „jó alapokat kaptak", hogy a szakképzésben könnyebb dolguk volt, mint azoknak, akik nem a Pázmányon végeztek.

Mi lehet ennek az oka? Miben más az önök pszichológus képzése, mint a többi egyetemé?
A mesterszakon a specializációink kifejezetten gyakorlatorientáltak. Természetesen a gyakorlathoz szükséges elméleti ismereteket is megtanítjuk, de más egyetemeknél jóval nagyobb óraszámban adunk át olyan ismereteket, amelyek megkönnyítik, hogy hallgatóink a végzés után minél előbb teljes értékű szakemberekké váljanak. Nálunk a klinikai és egészségpszichológia specializáció a legnépszerűbb, és a visszajelzések szerint kezdő pszichológusaink a gyakorlati munkában is megállják a helyüket. Természetesen szupervízióval -, de diagnosztikai és terápiás munkára egyaránt képesek. A sok gyakorlati óra mellett magas színvonalú kórházi terepgyakorlatokkal készítjük fel őket a „valós életre". És hadd dicsekedjek egy kicsit. Egyes „gyakorlóhelyeink" tutorai egykor a mi hallgatóink voltak. További „specialitásunk", hogy nálunk a klinikai és egészségpszichológia mesterszak keretében lehetőségük van a diákoknak arra, hogy emelt óraszámban hallgassanak igazságügyi pszichológiai tárgyakat. Ez a terület sok pszichológusnak nyújt állást, és akik errefelé orientálódnak, sok ilyen kreditet vesznek fel, azoknak szinte soha nem okoz gondot az elhelyezkedés. Erősségünk még, hogy hallgatóinkkal személyes, tutoriális viszonyban vagyunk. A klinikai- és egészségpszichológiai oktatásában csak így lehetünk eredményesek, hiszen olyan típusú tudást, illetve személyes tapasztalatokat próbálunk átadni, amelyeket tömegképzésben képtelenség lenne. Egyébként egyre több diák jelentkezik hozzánk az első helyen, hallgatói létszámunk is folyamatosan nő, de csak addig emelkedhet, amíg el nem veszítjük az oktatásnak ezt a nagyon személyes jellegét.

Oktatóként melyik a kedvenc tantárgya?
A Rorschach diagnosztika.

A „pacák", amelyekről meg kell mondani, hogy mire hasonlítanak?
Igen. Laikus szemmel ezek pacáknak tűnnek, de a helyzet az, hogy a Rorschach teszt még ma is a pszichológusok legrejtélyesebb és legjobban használható diagnosztikus eszköze. Segítségével sokszor olyan dolgokat lehet eldönteni, amelyeket beszélgetéssel nem. Pszichiáterek gyakran kérnek meg bennünket például arra, hogy döntsük el egy-egy betegről, hogy pszichotikus-e vagy sem. Rorschach diagnosztikával meg lehet állapítani, hogy a személy mentális működése elcsúszik-e valahol a valóság észlelésében vagy értelmezésében. Ez segíthet például annak eldöntésében, hogy a pszichoterápiát ki kell-e gyógyszeres kezeléssel egészíteni. A Rorschach diagnosztika igazi szakmai unikum: csak pszichológus tudja elvégezni. A klinikai és egészségpszichológia specializációban két féléven át kötelezően oktatjuk, de akit érdekel, választható tárgy formájában további egy féléven keresztül tanulhatja.

Az egyetemen megtanulják a pszichológus hallgatók, hogy ne vegyék minden páciensük, kliensük búját, bánatát magukra? Vagy ezt csak a gyakorlatban lehet elsajátítani?
Alapvető problémáról van szó, ezért a pszichodiagnosztika témakörén belül tanítjuk az ún. empátiás kommunikációt. Ennek lényege, hogy a hallgatók a klienssel való együttérzést, empátiát megtanulják úgy gyakorolni, úgy átélni, hogy közben saját integritásukat megőrzik. Ezt egy féléves tréning formájában oktatjuk, és valóban nagy szükség van rá, mert ha az itt tanult technikákat az ember nem ismeri, érzelmileg nagyon bevonódhat a problémákba, konfliktusokba, élettörténetekbe, akár együtt sírhat a klienssel, pácienssel. Nekünk nehezebb dolgunk volt, mi még ilyesmit az egyetemen nem tanultunk.

Tudományos érdeklődéséből milyen területet emelne ki?
Természetesen, tudományos érdeklődésem is a praxishoz kapcsolódik. Még a Pszichiátriai Klinikán kezdtem el az evészavarokkal foglalkozni. 3 évvel ezelőtt Evészavarok címmel tankönyvet is írtam, amelyet a honlapon keresztül elérnek hallgatóink. A tanszéken nemrégen létrehoztunk az „evészavarok munkacsoportot". Az utóbbi időben az evészavarokon belül önálló kórképnek minősítették az ún. falászavart. Az önálló diagnosztikai kategóriává vált betegség tulajdonképpen a bulimia olyan formája, amelyben a falásrohamokat nem követi a kalóriáktól való megszabadulás: az önhánytatás, a purgáló jellegű viselkedés. Nos, olyan országos felmérést szeretnénk elvégezni, amely választ ad arra, hogy a hazai populációban milyen gyakori ez a kórkép. Magyarországon a népesség több mint 60 százaléka túlsúlyos, vagy elhízott. Más országok statisztikái azt bizonyítják, hogy ezeknek a személyeknek 20, 40, vagy akár 60 százaléka falászavarban szenved, ami jó eséllyel lehet a súlyfelesleg valódi oka. A falászavar kutatása tehát új terület, eddig a figyelem elsősorban az anorexiára és a bulimiára irányult.

Az interjút készítette: Gimes Júlia