Hogy kerültél a Pázmányra?
Igazság szerint a Pázmány a második helyen szerepelt, eredetileg az ELTE-re akartam menni magyar szakra. Négy ponttal csúsztam le róla és így jött képbe a Pázmány magyar-kommunikáció szakpárja, ahová viszont felvettek. Utólag egyáltalán nem bánom, mert a kommunikáció szak révén lehetett belőlem az ami, rádiós.

Minek vetted a leginkább hasznát pázmányos tanulmányaidból, egyetemista tapasztalataidból?
Biztos, hogy számított a jelenlegi munkámban, hogy a két szakon sokféle tudományba, ismeretanyagba kóstolhattunk bele. A szélesebb világlátás kialakításában még az akkor feleslegesnek gondolt „kötelezően választhatók” is hozzájárultak. Utólag igazolva látom azt, amit akkor sokat emlegettek nekünk az oktatók, – és mi nem hittük – hogy az egyetemi tárgyak nem feltétlenül azért fontosak, mert mindenben mélyrehatóan el tudunk merülni. Inkább azért, mert egyfajta impressziót, első benyomást kapunk az élet, a tudás különféle szeletéből. Az általános műveltséghez szerintem elengedhetetlenül fontos az egyetemi vagy főiskolai oktatás, mert a szakbarbárnál rosszabb szerintem nemigen lehet. Főleg egy olyan szakmában, mint az újságírás, a magazin műsorok, ahol számtalan téma vetődik fel, különféle emberekkel kell beszélgetni. A későbbi riporteri munkához pedig jó gyakorló terep volt az akkor induló, éledező Egyetemi Tévé, ahol próbálgathattam a szárnyaimat.

Milyen előnyét érzed annak, hogy a Pázmányra jártál?
Szerintem manapság nem számít igazán hová jártál, hol tanultál, sokkal inkább az, hogy mit tudsz, mennyire vagy fogékony, tanulékony, szorgalmas, kemény, önálló, kreatív és megbízható munkatárs. Tehát maximum áttételesen érzem azt, hogy a „Pázmánynak van levegője”, a katolikus oktatásnak súlya, tartalma, presztízse, ami a szorgalomra, a küzdésre és a szó jó értelmében vett alázatra tanított.

Gondolom számtalan kedves élményed van a Pázmányról, a pázmányos évekből? Mit emelnél ki?
Talán egy Egyetemi Tévések által szervezett szakmai hétvégét. Akkor jó tucatnyian elvonultunk egy hétvégére egy kempingbe és oktatókat hívtunk, hogy képezzenek minket, divatos szóval élve, hogy workshopokat tartsanak nekünk. Akkor a kreatív szabad munka nagyon tetszett és például nagy hatással volt rám az akkor igen népszerű híradós Holló Márta gyakorlata. Kamera előtt dolgoztunk, riportokat készítettünk egymással megadott témákról, majd visszanéztük magunkat, a hibáinkat, kielemeztük mit rontottunk el, mit kellett volna másként, ez nagyon tanulságos volt.

Mit tanácsolnál a most felvételizőknek, mire érdemes figyelni az egyetemi évek alatt?
Próbálják megtalálni az egészséges egyensúlyt az elméleti és a gyakorlati képzés között. Nem érdemes úgy egyetemre járni, ha be sem járunk az órákra, vagy csak azokra  megyünk be, amelyekre muszáj, mert katalógus van. Mert hiába mondják, hogy úgyis csak a papír kell a végén és ha az megvan, akkor már szabad a pálya a munkaerőpiacon, én nem ezt tapasztalom. Nem egy gyakornokkal találkoztam már a Kossuth Rádiónál, majd a mostani MTVA-nál, akinek „jó papírja” volt, megfelelőnek tűnő iskola, gyakorlati képzés stb... csak épp a fejében nem volt semmi. Sarkosan fogalmazva, nem tudta milyen világban, milyen társadalmi, politikai viszonyok között él, milyen gondok foglalkoztatják az embereket, milyen hétköznapi alapfogalmakat kell ismerni. Ennek következtében nem tudott kérdezni, nem volt kíváncsi semmire, nem akart utána járni semminek. Élt a saját korosztálya világában a Facebook, az adott zenei stílus, koncertek és bulik között. Ez nagyon kevés ma is a médiapacon. Ezért jó ha engedjük, hogy az oktatás kicsit nyitogassa a tekintetünket erre arra.... Ugyanakkor az elmélet sem elegendő önmagában, az egyetemi évek alatt nagyon fontos, hogy gyakorlatot is szerezzenek a hallgatók. Menjenek el egy újsághoz, helyi rádióhoz, tévéhez, figyeljenek, tanuljanak, próbálkozzanak, ízlelgessék a szakmát! Mert az egyetem után akkor sokkal magabiztosabban tudnak majd jelentkezni ide vagy oda, nem fognak a szükségesnél jobban megijedni, ha a kezükbe nyomnak egy diktafont, egy mikrofont vagy egy kamerát. Mert már lesz mihez visszanyúlni.  

Mire vagy a legbüszkébb az életedben, a szakmádban?
A legbüszkébb a rádiós munkámra vagyok, hogy azt mondhatom minden túlzás nélkül: nincs olyan feladata ennek a szakmának, amit ne csináltam volna, amiben nagyon bizonytalan lennék. Talán a klasszikus hírszerkesztés maradt ki az életemből, de nem azért mert nem lett volna rá lehetőségem, egész egyszerűen sosem vonzott. Büszke vagyok arra, hogy riporterből tíz év alatt felelős szerkesztővé válhattam, aki a Kossuth Rádió műsorfolyamában napi három óráért felelt egészen a közelmúltig (hiszen július óta GYES-en vagyok.) A Hajnal-táj vidékmagazin reggel öt-hat között piacvezető, az idén harminc éves Napközben délelőtti szolgáltató magazin pedig brand a rádiós piacon. Büszke vagyok arra, hogy relatíve fiatal nőként közel húsz ember szakmai munkáját irányítottam napi szinten és igen különleges, szakmailag mindig vállalható műsorokat készítettünk remek csapatmunkával. 

Mi a legutóbbi sikered, amiről szívesen mesélsz?
A helyszíni, úgymond kitelepülős Napközben műsorokat emelném ki. Egy nagyon ügyes csapat tagjaként több különleges, vagy épp szívbemarkoló helyszínről jelentkezett a Napközben műsora az elmúlt években, amelyeknek célja az adott hely atmoszférájának az átadása, a kulisszatitkok bemutatása volt. Élő műsorunk volt az Állatkertből, vagy épp a Rex Kutyaotthonból az állatok világnapján. Nyárinditó műsorunk volt Tihanyból és a Keszthelyi Festetics kastélyból, de kitelepültünk már a Fővárosi Nagycirkuszba, december 24-én a Heim Pál Gyermekkórház belgyógyászatára, de szólt már karácsonyi műsor a kecskeméti S.O.S Gyermekfalu egyik nevelőszülői házának nappalijából is. Ezeknek a műsoroknak mindig különleges az atmoszférája, sokkal közelebb enged minket – és ezáltal a hallgatót is – a vendéglátó magához. Persze számtalan rizikófaktor van, hisz nem a bejáratott, biztonságos stúdióból szól, így különös koncentrációt, együttműködést és kreativitást igényel a helyszínen szerkesztőként, műsorvezetőként egyaránt.

Amikor a Hajnal-tájat vezetted hibátlan, profi műsort készítettél hajnalok hajnalán, amikor az emberek még ébredeznek. Hogy bírtad a korán kelést, mivel treníroztad magad?
Korábban sosem hittem volna, hogy fel bírok majd kelni hajnali három óra után nem sokkal. Hiszen ahhoz hogy reggel öt órakor értelmesen, ha lehet derűsen tudjam ébreszteni a hallgatókat, nekem fel kell kelni az éjszaka közepén. Nem volt könnyű, főleg télen nem, amikor hidegben, hóban, vak sötétben kellett elindulni, mikor az emberek jelentős része még a másik oldalára fordul... De imádom a Hajnal-tájat, magát a műsort és a készítőit is. Szeretem, hogy a riportokban az ország minden tája megjelenik, olyan ügyekről, eredményekről, gondokról vagy sikerekről beszélünk, amelyek a nagy hírek közé már nem férnek be, ugyanakkor hiszem, hogy az emberek hétköznapjait ezek az úgymond helyi ügyek határozzák meg, tehát szerintem borzasztó fontosak. Mivel fontosnak tartom, hogy ezeket ország-világnak elmondjuk, így volt, van értelme a korai kelésnek is. Amikor nagyon nehezen másztam ki az ágyból, mindig arra gondoltam, hogy én ébresztem az emberek egy részét, akik szintén álmosak, nyűgösek, tehát vegyek erőt magamon és mosolyogjak, ha megy, mert az átjön az éteren is. A friss infókkal és a hangommal is próbáljam lehetőleg jó hangulatban „útnak indítani őket”.

Érdekes élmény lehetett ízig-vérig városi lányként tanyára települni. Mi volt a legmeghökkentőbb kalandod, legkedvesebb emléked vagy legemlékezetesebb pillanatod vidéki kalandozásaid során?
Életem egyik legnagyobb élménye volt a Vidék Kaland három éve, amikor Tiszalúcon és Újszentmargitán töltöttem néhány napot egy-egy családi gazdaságban. Komoly kihívás és kemény fizikai munka volt. Ebben a  programban a jelentkező városi fiatalok vállalják, hogy ellátásért cserébe beilleszkednek egy vidéki gazdaság életébe egy hétre és mezőgazdasági munkát végeznek, hogy lássák, megtapasztalják milyen a valódi vidéki élet. Én rádiósként és igazi városi lányként mentem, akinek még falusi nagymamája sem volt, mert úgy éreztem hiteltelen, hogy én hajnalonta a mezőgazdaságról, az agrár világról és világnak beszélek úgy, hogy életemben nem velláztam vagy címereztem. Egész egyszerűen ki akartam próbálni mire vagyok képes. Óriási volt!... Sosem felejtem el mekkora öröm volt például, amikor azt a bocit, amelyiket nem fogadott el az anyja, a negyedik vagy ötödik napon már könnyűszerrel etettem a „csecses vederből”. Vagy épp amikor már a traktort úgy tudtam vezetni a dűlőn, hogy nem kellett belenyúlni a gazdának a kormányba. Vagy mennyire elkeserítő volt, amikor egy órás istálló sepregetés után a lovászfiú csak annyit mondott, „Szép-szép, de mi tisztára szoktuk ám seperni!” Kemény volt, de fantasztikus.

Jelenleg főállású édesanya vagy, most biztosan hasznát veszed a koránkelési képességeidnek. Van olyan, ami váratlanul ért az anyasággal kapcsolatban, amire a kislányod tanított meg?
A kislányom közel három hónapos és a legnagyobb lecke amit tőle kapok az az alkalmazkodás. Alkalmazkodás az ő ritmusához. Eddig, ha akartam vidéki riportútra mentem, ha akartam éjjel dolgoztam, ha akartam kitelepülős vidéki műsort vállaltam, vagy épp a tanyavilágba költöztem egy kis időre. A magam ura voltam és szabadon dönthettem arról, mikor mit csinálok. Most új főnököm van :) és hozzá kell igazodnom. Ő mondja meg mikor mi fog történni. Eleinte ezt picit nehéz volt elfogadni, nehéz volt a mindig változó, nyüzsgő kiszámíthatatlan életmódból egy nagyon kiszámítható üzemmódra váltani, de most már szokom és élvezem is. Hiszen minden nappal erősebb a kötődés közöttünk és a kislányom minden nap megajándékoz valami újdonsággal. De persze rádióhallgató maradtam....folyamatosan hallgatom a Kossuthot, figyelem a kollégákat és gyűjtöm az újfajta babás élményeket, hogy egyszer majd talán műsorok legyenek belőlük.

Készítette: Bognár Eszter