„Szellemi luxusnak” nevezi, hogy annak ellenére végezte el a magyar szakot, hogy soha nem akart tanár lenni. Azon nagyon ritka és szerencsés emberek közé tartozik, akiknek a szakdolgozatának eredményeit nem csak a poros könyvtár őrzi. Diplomázását követően Norvégiában képezte magát tovább, majd egy különleges feladattal kereste meg az Ökumenikus Segélyszervezet. 10 éve dolgozik hazánk egyik legnagyobb civilszervezeténél, 2011 óta kommunikációs igazgatóként. Gáncs Kristóffal, az egykori pázmányos hallgatóval a kommunikáció szakmáról, a segélyszervezetnél tapasztalt egyedülálló élményekről és az egész ország megmozdulásáról beszélgettünk.
Magyar, kommunikáció, pedagógia – ezen a három szakon végzett a Pázmányon. Melyik szakjának vette leginkább hasznát?
Az egyetem után egy évre Norvégiába mentem kultúraközi kommunikációt tanulni a Gimlekollen School of Journalism and Communication ösztöndíjasaként. Miután hazatértem, 2007-ben az Ökumenikus Segélyszervezet olyan munkával talált meg, amiben az volt talán a legvonzóbb, hogy mind a három végzettségemet egy projektben tudtam használni: nemzetközi szolidaritást középiskolások számára népszerűsítő projekt programvezetőjének hívtak meg ugyanis. Lehetőségem volt előadásokat tartani, kiadványokat írni-szerkeszteni, rengeteg szövegírói feladatom volt, kamatoztathattam a magyar szakból hozzám legközelebb álló kreatív írásból szerzett tudásom. Emellett a projektnek volt egy nagyon erős kommunikációs lába is az online kommunikációtól a PR-ig. Mindemellett rendezvényszervezői oldala is volt a munkának, iskoláról-iskolára mentünk, országos roadshow-kat, workshopokat szerveztünk. Ebben a nagyon sokoldalú projektben dolgozva a bennem lévő kétely azzal kapcsolatosan, hogy mire fogom használni a végzettségem, egész egyszerűen eltűnt. A magyar szakra azt szoktam mondani egyébként, hogy „szellemi luxus kategória” volt. Örülök, hogy megcsináltam, hiszen a magyar szakos múltamnak egy része beépült a munkámba, gazdag asszociációs hálót és nyelvi igényességet adott. Ez egyrészt jó dolog, sokat segít kreatív írásban. Másrészt van, amikor úgy érzem, egyszerűbb lenne az életem, ha nem lenne bennem, mikor megjelenésre szánt írásos anyagokat és közleményeket látva „verem a fejem a falba”.
A Pázmány és a norvég tanulmányok azért komoly ajánlólevél, ami a későbbi munkavállalást illeti. Miért érezte mégis, hogy nem fogja tudni használni a végzettségét?
Nagyon hamar tudtam, hogy nem akarok tanár lenni. Nagyon sok időt eltöltöttem az iskolarendszerben, úgy éreztem, semmiképp nem szeretnék az asztal másik végére átülve visszamenni, inkább más közegeket ismernék meg. Ehhez hatalmas inspirációt adott a norvég út, főleg, hogy nemcsak az egyetemet követően, hanem még korábban az érettségi után is több időt tölthettem ott ösztöndíjjal. Negyven különböző országból érkező diákkal karöltve sajátítottam el a nyelvet és a kultúrát. Nagyon izgalmas interkulturális közeg volt, ami kinyitotta a világot. Óriási élmény volt, mint valami szigeten, egy faluban voltunk összezárva: egy Srí Lanka-i buddhista srác volt a szobatársam, a szomszéd szobában kínai és orosz srác lakott, velünk szemben egy tanzániai és egy chilei. Ez az év olyan nagy hatással volt rám, hogy egyetem után is visszamentem, ezúttal már kifejezetten kultúraközi kommunikációt tanulni. Erős impulzus volt, hogy ez idő alatt foglalkozhattam a nemzetközi fejlesztés témakörével is. Abban az évben lehetőségem volt sokat utazni, többek között Kenyában és Bolíviában járni. Első kézből láthattam és tapasztalhattam mennyire fontos az a fajta segítség, amit egy fejlettebb ország vagy akár segélyszervezet nyújtani tud. Ez az élmény meghatározta későbbi pályámat.
Másfél év sem telt el, és a szemléletformáló program mellett egy kapacitásfejlesztő program irányítójaként kezdhette meg a karitatív szervezet vállalati kapcsolatainak újraszervezését. Az interkulturális kommunikációs érdeklődés tehát adott volt, honnan jött a vállalati kapcsolatok iránti?
A vállalati és a civil szektor együttműködése a társadalmi felelősségvállalás területén témájában írtam a szakdolgozatomat a Pázmányon. Ez a terület akkoriban nagyon új volt, azóta nagyon sokat fejlődött. Azzal foglalkoztam, hogy melyek azok a problémák, amelyek miatt itthon nem működik jól a szektorok együttműködése és hogyan lehetne a változást egyik, illetve másik oldalról elősegíteni. Azon nagyon ritka és szerencsés emberek közé tartozom, akiknek a szakdolgozatában felvetett problémákra javasolt megoldási javaslatokat sikerült pályázati formában beadni a segélyszervezettel. A pályázat sikert aratott, forrást nyertünk, én pedig két éven keresztül dolgozhattam a segélyszervezet vállalati kapcsolatainak fejlesztésén. Bizonyos értelemben ez a célkitűzés mind a mai napig meghatározó része a munkámnak.
Miért volt szükség a vállalati kapcsolatok újraszervezésére? Milyen irányelvek mentén történt az átszervezés?
For profitosként végeztem, nonprofitban dogoztam. Igyekeztem a két szemléletet ötvözni, valódi dialógusra törekedni. Kezdetektől fontosnak tartom, hogy ezekből az együttműködésekből eltűnjön az alá-fölérendeltségi viszony. Amikor a segélyszervezet képviselőjeként leülök egy vállalat vezetőjével együttműködésről tárgyalni, nem adományt, nem „alamizsnát” kérek. Partnerként, közös értékek és közös érdekek mentén gondolkodunk egy mindkét fél számára előnyös, közös projektekben, vagy hosszú távú stratégiai együttműködésben. A segélyszervezet segítséget ad a vállalatnak, hogy társadalmi célját, felelősségvállalási stratégiáját megvalósíthassa. Már az első tárgyalás alkalmával elmondom, szeretném, ha őszintén világossá tennék, mik azok a fontos szempontok, amelyek alapján hasznosnak és jónak fogják megítélni az együttműködést. Arra kérem a leendő partnercég képviselőjét, hogy ne arról beszéljen, hogy csak segíteni szeretne, hiszen ez magában egy vállalat esetében nem lehet cél. Egy cég esetében fontosak lehetnek a külső vagy belső kommunikációs célok. Az elmúlt időszakban az utóbbi is egyre fontosabbá válik, az employer branding miatt: építő, ha a munkavállalók úgy érezik, olyan cégnél dolgoznak, ami egy jó ügy része.
2011. óta az Ökumenikus Segélyszervezet kommunikációs igazgatóságát vezeti. Mi az a szakmai szemléletmód, ami a kezdetek óta meghatározza a munkáját?
Az üzleti szférára lettem felkészítve a Pázmányon, a gyakorlatomat egy akkori piacvezető ügynökségnél, a Noguchinál töltöttem. Az a fajta for profit szemlélet, amit az egyetemen és a gyakorlatom alatt kaptam, nagyon sokat ad mind a mai napig. Ma, függetlenül attól, hogy melyik cégnél dolgozik az ember kommunikációs területen, a célok lehetnek mások, de az eszköztár (sajtóközlemények, országos kampány social media, rendezvények) ugyanaz, hiszen a célcsoport, akiket szeretnénk megszólítani, ugyanazok az emberek. Azokat az alapokat használom, amit a Pázmányon tanultam, szem előtt tartva, hogy a kommunikációs szakma borzasztó gyorsan változik. Amit 11 évvel ezelőtt elsajátítottam, jó kiinduló pont, viszont, ha az ember nincs képben, és nem fejleszti magát, akkor a tudása elavul.
Fejleszti magát rendszeresen?
Igyekszem. Időnként eljutok képzésekre és konferenciákra, és igyekszem követni a szaksajtót, de azt gondolom, az aktív munka során „élesben” szerzett tapasztalatok a legfontosabbak. Vagyis az, ha az ember folyamatosan benne van a pörgésben, figyeli, hogy a saját szemszögéből mely trendek működnek, és melyek nem. A kommunikáció nagyon élő dolog, hazudik, aki azt mondja, hogy minden területén borzasztó up to date. És persze nagyon fontos az élő kapcsolati háló: tudni, hogy mikor, kit és hogyan érdemes felhívni.
A Pázmányon végzett diákok messze híresek arról, hogy segítik egymást, legyen szó akár a későbbi munkavállalásról. Mennyiben segítették a Pázmányon szerzett kapcsolatok?
A legjobb dolog, amit a pázmányos kapcsolati hálónak köszönhetek, az a feleségem, akit az egyetemen ismertem meg. Ezen túl nem mondanám, hogy az én működésemben maghatározó volt a kapcsolati háló, de azt igen, hogy időről időre találkozom itt-ott csoporttársakkal, látom, hogy nagyon sokan helyezkedtek el a kommunikációs szakmában. Mókás reggeli műsorban egykori évfolyamtárssal beszélgetni, vagy ügynökségeknél találkozni velük. Angol szakosokkal is össze szoktam futni multi cégeknél, illetve sokakkal a kormányzati oldalon.
Kommunikációs igazgatóként mi a legfontosabb irány, amit szem előtt tart?
Az én értelmezésemben a segélyszervezet egy közösség és a kommunikáció egy nagyon meghatározó ereje ennek a közösségnek. A szociális munkások az életüket teszik fel arra, hogy segítsenek másoknak. A mi feladatunk, hogy ezt a nagyon mély és szerteágazó munkát, amit az Ökumenikus Segélyszervezet munkatársai végeznek, megfogalmazzuk úgy, hogy az utca embere értse. Sőt lehetőség szerint megérintse, és tudjon hozzá kapcsolódni. Amikor azt mondja a szociális és fejlesztési igazgatóságunk, hogy „több lépcsős integrációs modellprogram”, akkor le kell tudnom fordítani, hogy „esélyt az esélyteleneknek”. Olyan „megérthető és átélhető” üzenetekké kell transzformálnunk a komoly szakmai célokat is, amelyeket hallva az emberek azt gondolják, „igen, ennek én is a részévé akarok válni, ehhez én is szeretnék kapcsolódni”. Ez az emocionális megközelítés azonban nem csaphat át hatásvadászatba, hiszen hosszú távon szeretnénk közösséget építeni.
Nagyon érdekes a mai kommunikációs világ, hiszen van, hogy 140 karakterben, vagy pár szóban is kell tudni elmondani, miért küzd a szervezet, de ha arra van szükség, nagyon hosszan is meg kell tudni fogalmazni.
2011-ben, amikor a segélyszervezet kommunikációs igazgatója lettem, az első célom az volt, hogy nagyon egyszerűen fogalmazzuk újra, miért is vagyunk. így született meg az „Ételt az éhezőknek, otthont az otthontalanoknak, esélyt az esélyteleneknek!” jelmondat. Ebben benne van annak a küldetésnek az esszenciája, amit persze több száz oldalnyi szakmai kiadványban is lehet aztán részletezni. Az ételben túl a szószerinti jelentésen magában foglalja a kézzelfogható segítségnyújtást. Az otthonban benne van az a szerteágazó rendszer, amit működtet a szervezet a hajléktalanokat segítő intézményektől a központoktól, a családok átmeneti otthonán át azokig a krízisközpontokig, ahol bántalmazottaknak nyújtunk menedéket. Az esélyben pedig ott van az összes olyan programunk, ami arról szól, hogy lehet hosszú távon kitörési pontot adni az embereknek, akár egy gyereknek a szegénység adta hátrány leküzdésére, akár egy olyan felnőttnek, aki minden reményét elvesztette.
Mekkora csapatot vezet, és mi alapján és hogyan szervezi meg a munkát?
Ma már nyolcfős csapat dolgozik a kommunikációs igazgatóságon mellettem, és persze sok külsőst is bevonunk. Bizonyos értelemben egy klasszikus ügynökségi modell szerint szervezzük a munkát, nem projekteket osztunk szét, hanem mindenki egy adott szakterületért felel: van, aki a sajtóért, van, aki a kreatívokért, rendezvényekért, vállalati kapcsolatokért és így tovább. Nagy hangsúlyt fektetünk a belső kommunikációra is, fontos, hogy a munkatársak tudják, mi történik, ezt hónapról hónapra olvashatják is belső hírlevelünkben. Ami pedig tágabban az Ökumenikus Segélyszervezet közösségét illeti, azt szoktuk mondani, hogy koncentrikus körökbe rendeződik. Több mint 300 munkatársunk van, az önkéntes közösségünk közel ezer fő, több tízezer magánadományozónk van, közülük sokan rendszeres adományozók, akik maguktól, felhívás nélkül kapcsolódnak be kampányainkba. És fontos az a 35 ezres Facebook-közösség is, akik követik a munkánkat. Egy nagyobb kampánynál évről-évre kiszélesedik ez az összefogás és akár több százezer ember mozdul meg.
Mire a legbüszkébb, amit a vezetése alatt sikerült elérnie a segélyszervezetnél?
A munkám természetéből adódóan sok külső visszajelzést kapok. Bizonyos értelemben talán többet, mint a „terepen” dolgozó szociális munkások a nagyon alázatos, láthatatlan, sokszor évtizedes munkájukért. Mindig helyre tesz azonban, amikor az ő munkájukat látom egy-egy intézményben. Nem értékelném túl a kommunikátorok szerepét, a mi feladatunk, hogy a segítők még több forrásból, minél támogatóbb közegben tudják végezni a munkájukat. Legnagyobb büszkeséggel az a rendkívül sokszínű közösség tölt el, akikkel ma együtt tudunk segíteni az Ökumenikus Segélyszervezetnél. Az elmúlt 10 év legnagyobb eredményének azt tartom, hogy úgy érzem, talán én is hozzá tudtam tenni, hogy ennek a közösségnek az épüléséhez. Nagyon jó élmény, mikor azt érzi az ember, hogy a lehető legkülönbözőbb területekről képesek az emberek kapcsolódni egy jó ügy érdekében a püspöktől a rocksztárig, az olimpiai bajnok úszótól addig a nyugdíjas néniig, aki most épp a Bazilikánál gyűjti az adományokat. Az összefogásnak ugyanúgy része Gyurta Dani, Nagy Ervin vagy Wolf Kati a maguk százezres Facebook-táborukkal, mint a zárkózott, szégyenlős adománygyűjtő egyetemista lány. És ugyanúgy része az, aki nem akar rászorulókkal találkozni, mert nem tartja magát erre alkalmasnak, de segíteni szeretne, így a raktárban vesz részt a ruhaválogatásban, vagy tálcákat mos a háttérben. Ma Magyarországon, minden olyan kezdeményezésre – ami képes összekötni embereket, képes felülemelkedni az árkokon és politikai logikákon – nagyon kell vigyázni és lehet büszkének lenni.
Nem érdemes túlértékelni a kommunikátorok szerepét, de abban, hogy ilyen sokszínű segítő közösség épülhetett, a kommunikációnak is óriási szerepe van, nem gondolja?
Igen, fontos a kommunikáció. Fontosak azok a visszacsatoló levelek, amelyeket minden egyes adományozónknak küldünk, valamint fontosak azok az alkalmak, amikor összejövünk az önkénteseinkkel, vagy képezzük őket, és fontosak azok a tévéinterjúk, amikor el tudjuk mondani, hogy mire költjük a beérkezett pénzt. Ezek a visszajelzések elengedhetetlenek a közösségépítés szempontjából.
Növekedett az elmúlt 10 évben a segíteni akarók száma? Vagy még mindig alkalomszerűen segítünk? Mennyire függ ez össze a kommunikációval? Milyen a segítés és a kommunikáció dinamikája?
A szolidaritás és a segíteni akarás tipikusan az a terület, ahol nincs szégyenkeznivalójuk a magyaroknak. Igazán nagy bajok esetén (vörösiszap-katasztrófa, árvizek, nemzetközi krízis, busztragédia) a magyar emberek nagyon segítőkészek, hihetetlen erő van a magyar társadalomban. Sokszor annyi segíteni akaró önkéntes van, hogy nem tudjuk kezelni, és annyi az adomány, hogy kapacitást kell növelni, mert nem bírjuk tartani a tempót. Amiben – bár folyamatosan látunk is javulást – de lenne még fejlődési lehetőségünk, mert nagyon messze vagyunk még a szerencsésebb történelmű országoktól, az nem más, mint a mindennapi szolidaritás. Jó lenne elérni, hogy a segítségnyújtás ne csak krízishelyzetben, vagy ünnepi alkalmakkor valósuljon meg, hanem váljon a hétköznapok részévé. Norvégiában nagyon nagy élmény volt látni, hogy az embereknek a mindennapi életük része az önkénteskedés, amiben mindenki részt vállal, anélkül, hogy ezt különlegesnek tartaná. Nagyon sokat kell még fejlődnünk, tennünk, hogy a következő generációnak a segítés már ne ünnep, hanem a hétköznapok része legyen.
Mivel érhető ez el?
Példamutatással. A családok a saját gyerekeiknek tudnak példát mutatni. Ételosztásainkon eleinte a négyéves „önkéntesre” még vigyázni kell, de mikor már hatévesen jön, segíthet a teaöntésben. Az iskolai szolgálat alkalmas lehet arra, hogy a gyerekek megtapasztalják a segítést. A közösségi média is nagy lehetőség ebből a szempontból, ha nemcsak azt tesszük közzé, mit reggeliztünk, hanem azt is, hol és hogyan segítettünk. Ezt nem tartom magamutogatásnak, hanem inspiráló, jó példának, amivel azt üzenjük, nézd, én már segítettem, segíts te is. Ilyen értelemben ma mindenki lehet jószolgálati nagykövet.
Melyik volt a legemlékezetesebb kampány, vagy megmozdulás, amiben részt vett az elmúlt években?
Sok olyan pillanat van, ami beégett. Kevésbé a mindennapinak mondható sajtótájékoztatók, szóvivői interjúk, mint inkább a terepen szerzett élmények. Például, amikor pár éve Kelet-Ukrajnában háborús övezetben jártunk és forgattunk az ottani segélyprogramunkról, vagy a balkáni árvizek miatt elzárt falvakban. Vagy itthon, a 2013-as nagy árvízi védekezés idejéről, vagy éppen a migrációs krízis idején Röszkéről. Vannak olyan pillanatok, amiket azért nehéz elfelejteni, mert nehezek voltak. Például, mikor év elején adománygyűjtést szervezünk azoknak a családoknak, akiknek elveszett a gyermeke a busztragédia során. Emlékszem, nemzeti gyásznap volt. Bent ültem valamelyik stúdióban, betelefonáltak a hozzátartozók, sorba mentek az interjúk az érintettekkel. Nagyon nehéz volt megszólalni, mégis úgy éreztem, helyes és fontos, amit teszünk, azzal, hogy egy biztonságos csatornát teremtünk azoknak, akik támogatni szeretnék a tragédiát szenvedett családokat. Persze vannak olyan pillanatok is, amikor az ember elgondolkozik rajta, hogy mennyi minden mást is csinálhatna, tíz év nagy idő. De eddig mindig jött egy-egy újabb megerősítő élmény, amikor azt érezhettem, hogy ott és akkor nem lehetnék jobb helyen. Amikor azt érzem, részünk volt abban, hogy egy jó ügyért megmozdult az ország. Nagyon nagy energia van az összefogásban, és ennek ott lenni a közepén, részese és formálója lenni, az az egyedülálló élmény, ami erőt ad a folytatáshoz.
Szerző: Konopás Noémi
