Arra biztatja a fiatalokat, merjenek külföldi ösztöndíjakra pályázni, és idegen országban tanulni.

– Kifejezetten szépen alakult a pályád az egyetemi évek után, diplomataként több országban is megfordultál. Abban, hogy így alakult az életed, kiemelt szerepe van a Pázmány Péter Katolikus Egyetemnek. Az érettségi évében mért döntöttél úgy, hogy a Pázmányt választod?
– Miután 1993-ban leérettségiztem, elsőként a jogi egyetemre jelentkeztem, ám nem nyertem felvételt, ami – ma már mondhatom –, hogy a szerencsém forrása. A jogi karra történelemből és magyarból kellett felvételizni, és a Pázmány Bölcsészettudományi Karára is erre a két szakra jelentkeztem. Aztán végül a felvételi eljárás végére a magyart mégis az angol szakra cseréltem, így angol és történelem szakokon kezdtem meg az egyetemi képzésem. De nem csak a Pázmányra jártam, a képzésem során a Calasanctius Training Programnak hála ösztöndíjas hallgatóként egy évig tandíjmentesen tanultam a legnagyobb amerikai katolikus egyetem, a New York-i székhelyű Saint John’s University római campusán. Így már akkor megtapasztaltam, hogy milyen egy idegen országban élni, boldogulni. Ezt egyébként mindenkinek ajánlom, fontosnak tartom, hogy a diákok legyenek bátrak, és próbálják ki magukat külföldön is! Én mesterképzést végeztem ott el.

Ez az egyik oka, hogy úgy gondolod, szerencse, hogy nem vettek fel a jogra?
Igen, a bölcsészeti területről könnyebb külföldi képzésre menni, mint pl. a jogi területen, ahol eltérő jogrendek léteznek a világ különböző országaiban. A bölcsészképzés további nagy előnye, hogy bár sokan azt gondolják, ezek az ismeretek valójában kevéssé hasznosak, mégis, ha egy társadalomban elérhetők a széleskörű bölcsészettudományi ismeretek, az megolajozza az egész rendszer működését. Még akkor is nagy szükség van rá, ha más tudományágakhoz képest kisebb a közvetlenül kimutatható gazdasági haszna. Külön szerencsém emellett, hogy az egyetem második évfolyamának hallgatója voltam; mi még a Pázmány úttörői voltunk, Budapesten kezdtük a tanulmányainkat. Később költöztünk csak Piliscsabára.

Ezek szerint egyike voltál azoknak, akik birtokba vehették azt a gyönyörű campust. Milyenek voltak az első évek Piliscsabán?
Szürreális élmény volt, hiszen korábban ott laktanya működött, és a szovjet hadsereg is állomásozott ott. Leginkább düledező épületek fogadtak bennünket, akkor ugyanis még csak 1-2 új épület készült el. Nem volt egyszerű ilyen körülmények között megszervezni a mindennapokat, de sikerült. Ennek egyik oka azt volt, hogy mindenki – a tanárok és a diákok is – nagyon lelkesen álltak a helyzethez. Jó volt látni azt a hatalmas fejlődést is, amin a campus keresztülment az évek alatt.

Van esetleg olyan kiemelkedő esemény, emlék, amit máig szívesen idézel vissza azokból az időkből?
Egy időben én voltam a Hallgatói Önkormányzat elnöke. Tulajdonképpen az, hogy a diáktársaim engem választottak a jelöltek közül, máig büszkeséggel tölt el, nagyon jó élmény. Örülök neki, hogy megbíztak bennem, és engem tartottak a legalkalmasabbnak a pozíció betöltésére. Kiemelhetném Maróth Miklós, akkori dékán úr óráit is. Sok bölcsességet osztott meg velünk, aminek máig hasznát veszem. Kiemelkedő tanári gárda vett körül minket, volt kire felnézni, ami egy fiatal esetében nagyon fontos. De kiemelném az anglisztika szak akkori tanszékvezetőjét is, Fabinyi Tibort, akitől szintén sokat tanulhattunk, és Szovák Kornélt is, aki a Medievisztika Tanszék korábbi vezetője, és máig a Pázmány oktatója. Hihetetlenül nagy tudású professzor.

A későbbi életed, munkád során mennyire láttad hasznát annak, hogy a Pázmányon végeztél?
A kiváló képzésen túlmenően említhetem az ott kialakult kapcsolatokat. Az a tapasztalatom, hogy szinte mindenhol régi Pázmányos hallgatókkal lehet találkozni, akármerre nézek a szakmában, nincs hiány a jól képzett öregdiákokból. Ezt főleg a történelem szak tekintetében tapasztalom, és természetesen az oktatóink sem csak az egyetem berkein belül hasznosítják tudásukat. Jelenleg napi szinten használom a tudást, amit a bölcsészet területén elsajátítottam. A diplomáciai szakmában például alapvető követelmény a forráskritika. Nem csak azt kell vizsgálnunk, hogy mi hangzott el, hanem azt is, hogy azt egészen pontosan ki mondta, milyen körülmények között, és mi volt a motivációja. A történelem szak másik nagy haszna az oklevélolvasási gyakorlat. Mind a középkori, mind a kora újkori szövegek olvasása előnyömre vált, ezek ugyanis később nagyon megkönnyítették más, kézzel írott szövegek olvasását. Gördülékenyebben megy a szófelismerés, ami pl. a főnök kézírásának megfejtésénél különösen hasznos.

Erre szükséged is van, jelenleg ugyanis a Külgazdasági és Külügyminisztériumban dolgozol mint főosztályvezető-helyettes. Míg idáig eljutottál, sok kézzel írt jegyzettel volt dolgod.
Igen, bár ezzel nem csak itt találkoztam. Miután ugyanis lediplomáztam, még maradtam az egyetemen, a Nemzetközi Kapcsolatok Irodáján. Tulajdonképpen ez volt az első munkahelyem. Aztán néhány hónappal később mozdultam más irányba. Mivel már az első egyetemi éveimtől fogva a diplomáciai pályára készültem, tudatosan a Külügyminisztérium felé igyekeztem. Sikerült is bejutnom, és már 2001 márciusa óta, tehát több mint 15 éve dolgozom ott. A szakterületem a kezdetektől fogva a biztonságpolitika volt, egész pontosan a NATO ügyeivel foglalkoztam. Két évig dolgoztam a fővárosban, majd négy évet töltöttem a brüsszeli NATO Képviseletünkön. Onnan visszatérve is főleg a NATO ügyeire fókuszáltam, de ezt kiegészítettem egy szélesebb körű biztonságpolitikai portfólióval, mikor a témáért felelős helyettes államtitkárságon kezdtem dolgozni.

Szakmailag mindenképpen sokat adott ez a négy év brüsszeli kiküldetés. Milyen tapasztalatokkal jöttél haza, és mennyire volt nehéz megélni ezt az időszakot a magánélet tekintetében?
Szakmailag ez egy nagyon jó időszak volt, kiváló főnökeim voltak, és szerencsémre olyan területen dolgozhattam, amely mindig is érdekelt, és megmozgatta a fantáziámat. Ilyen például a nukleáris politika, a rakétavédelem, vagy a fegyverzet-ellenőrzés. Kifejezettem szép emlékeim vannak függetlenül attól, hogy távol volt a tágabb családom, és a barátok. A feleségemmel kettesben mentünk ki Brüsszelbe, ahol az első két gyermekünk született. Ők természetesen velem jöttek Oslóba is, ahol újabb 4 évig a nagykövetségen dolgoztam, mint első beosztott diplomata. A nagyköveteimmel itt is szerencsém volt, és életre szóló élmény, hogy három évig együtt dolgozhattam Jeszenszky Gézával. A harmadik és a negyedik gyermekünk ott született, így Norvégiából már hatan jöttünk haza.

Egy több éves kiküldetés után milyen érzés hazajönni és visszarázódni az itthoni ritmusba?
A külügyesek életében meghatározó felfogás, hogy azért jó ezen a területen dolgozni, mert az ember a fél életét külföldön töltheti, ugyanakkor a hátránya is ez. Attól függ, honnan nézzük. Amikor a külszolgálatos évek véget érnek, az ember már vágyik arra, hogy kicsit a családjával, a barátaival is szorosabbra fűzze a szálakat. Ugyanakkor hiányzik a korábbi létállapot és az ottani kapcsolatok is. Máig sok barátom van, akikkel Brüsszelben vagy Oslóban ismerkedtünk meg, és igyekszünk tartani a kapcsolatot.

A jelenlegi munkád mellett mennyire látsz esélyt arra, hogy egyszer a megszerzett tudást továbbadd valamely egyetemen?
Főosztályvezető-helyettesként ez most nem fér bele az időmbe, nehéz volna rendszeresen időt szakítani egy ilyen feladatra. Persze, sok minden függ attól is, hogy mit kellene tanítani, biztosan megfontolnám, ha kapnék egy ajánlatot.

Mit üzennél a mostani, fiatal hallgatóknak, a Pázmányra készülő diákoknak?
A legfontosabb, hogy ne vonuljanak ki a közéletből, minél több forrásból tájékozódjanak, és bátran alkossanak véleményt! A legrosszabb válasz ugyanis a visszahúzódás.

Az interjút készítette: Kuslits Szonja