Orosz-magyar-lengyel szakon végzett a ’80-as évek közepén az ELTE-n.  Pályafutását az Akadémiai Könyvtárban kezdte, ahol könyvtárosként dolgozott. Itt kapta első lengyel fordítói megbízását a Máshonnan beszélő című szamizdat folyóirat szerkesztőjétől. Pálfalvi Lajos, a Közép-Európa Intézet és a Lengyel Tanszék vezetője, azóta kb. 60 lengyel regényt, irodalomelméleti és társadalomtudományi tanulmányt fordított le. Magyarul szinte teljesen felépítette Józef Mackiewicz életművét, de nevéhez orosz nyelvű művek műfordításai is kapcsolódnak: például Jevgenyij Vodolazkin  Laurosz című regénye 2015-ben, Szvetlana Alekszijevics Nobel-díjas fehérorosz írónő Csernobili ima című döbbenetes tényirodalmi műve 2016-ban jelent meg magyarul. Pálfalvi Lajos júniusban a lengyel irodalom népszerűsítéséért a nagy presztízsű Transatlantyk életműdíjat vehette át a Lengyel fordítók krakkói világkonferenciáján.

Az orosz és a magyar szak akkoriban mindennaposnak számított. De harmadiknak miért éppen a lengyelt választotta? Honnan jött az ötlet?
1980 tavaszán döntöttem el, hogy lengyelül is fogok tanulni. Akkor már egy évet elvégeztem az orosz-magyar szakon. Valójában az orosz helyett kerestem valami érdekesebbet, de végül azt sem adtam le, és jó, hogy így történt. A hetvenes években a fiatalok számára szinte kötelező világlátási feladat volt  Lengyelországba utazni. 1978-ban az érettségi után én is megtettem, és fantasztikus élmény volt. Pécsi vagyok, Pécsről indultam, és amikor Krakkóban leszálltam a vonatról, úgy éreztem, mintha el sem mentem volna otthonról. Ugyanolyan miliőbe csöppentem. Évekkel később, Nyugat-Ukrajnában, Lembergben döbbentem rá arra, hogy a Monarchián belüli kultúra látvány szinten is mennyire egységes. Krakkóban egyébként a mai napig sincs soha olyan érzésem, hogy külföldön vagyok. Varsóban már igen, ott orosz térszerkezetet alakítottak ki. 200 méter széles utcák, amelyeken egy kozák lovasszázad is felvonulhat, és nem lehet elbarikádozni. Tehát mély nyomott hagyott rajta a történelem, de ez is nagyon érdekes számomra. Gdansk meg már inkább Skandinávia. Szóval a ’78-as lengyel utazás nagyon jól sikerült, az egyetem előtti kötelező katonai szolgálatot is végignosztalgiáztam, és ez a kellemes élmény jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a lengyelt vettem fel. 
Érdekességként elmesélem, hogy az 1980-as augusztusi lengyelországi események miatt  -  akkor írták alá a Szolidaritással az egyezményt – a lengyel szak iránt nagyon megnőtt az érdeklődés, a mindössze néhány hallgatóból álló évfolyamunk hamarosan 20-30 főre duzzadt.

Hogyan lett műfordító? Honnan jöttek az első munkák?
Diplomázás után az Akadémiai Könyvtárban dolgoztam.
Az első megbízást Bojtár Endrétől kaptam. Czesław Miłosz A rabul ejtett értelem című esszékötetéből a Jerzy Andrzejewskiről szóló fantasztikus fejezetet kellett lefordítanom, illetve érdekes részleteket Kazimierz Brandys naplójából. Munkáim a Máshonnan beszélő című szamizdat lapban jelentek meg, aminek erős motivációs ereje volt. Egyébként akkoriban a magyar ellenzék gyakran találkozott az Akadémiai Könyvtárban. Ilyenkor le lehetett adni a kész fordításokat, és a lehetséges témákat is megvitattuk. Később egyre könnyebb lett folyóiratokban publikálni és én elkezdtem irodalomkritikával és irodalomtörténettel is foglalkozni. Nagy esemény volt, amikor az Életünk című szombathelyi folyóiratban megjelent az Esterházy Péterről és Witold Gombrowiczról szóló összehasonlító elemzésem. Ehhez a laphoz sokáig nagyon hűséges voltam, de később a Jelen-kor folyóiratban is publikáltam. Kiadók számára, elsősorban az Európáról van szó, a nyolcvanas évek végétől lehetett könyveket fordítani.

Adtak feladatokat? Vagy Ön bombázta őket ötletekkel? Ez utóbbi esetben  honnan tudta, mit érdemes lefordítani?
A kiadók munkatársai lengyelül nem olvasnak, tehát a legtöbb esetben nekem kellett és kell meggyőznöm őket egy-egy mű érdekes voltáról. Sokszor a lektor is én vagyok, és gyakran még a szerzővel való kapcsolattartás is az én dolgom. Ilyen „mindenes” szoktam lenni. Csak hébe-hóba fordult elő, hogy elém raktak valamit, hogy „na, ezt fordítsd le”, mert olyan nagy volt az illető mű nemzetközi sikere, hogy egy valamelyik más nyelvre lefordított változat felkeltette a kiadó érdeklődését. A kérdésének második felére kicsit összetett a válasz. A ’80-as évekre kialakult egy olyan lengyel irodalmi elit, amelynek tagjai a hatvanas-hetvenes években még publikálhattak, de később ellenzéki tevékenységük miatt a kommunista cenzúra betiltotta őket. Slawomir Mrozek, Leszek Kolakowski , a már említett Brandys, vagy Gombrowicz műveiről tudtam ugyan, rendszeresen olvastam is őket, mert az emigráns lengyel kiadók kiadványaikat elküldték az Akadémiai Könyvtárba, fordításról azonban többnyire szó sem lehetett. Ők  itthon is be voltak tiltva. 
Sokáig ragaszkodtam ahhoz, hogy ezeknek a „nagy neveknek” a műveit fordítsam, de az 1990-es évek elején változott a helyzet: a lengyel irodalomban nagyon hirtelen lezajlott egy nemzedékváltás, és érdekessé váltak a nagyon másmilyen fiatal írók is. nem csak ezek az elhallgatott nagy nevek számítottak érdekesnek, hanem a fiatal írók is, akik nagyon mások voltak. A lengyel irodalomba visszatért a történetmondás és a mesélés. Olvasmányosabb, de szellemileg nagyon igényes művek születtek. Volt mit fordítani.

Az elmúlt harminc évben művek tucatjainak fordítását készítette el. Ki a kedvenc szerzője?
Józef Mackiewicz. Ő egy litvániai születésű lengyel emigráns volt, aki elsősorban a 2. világháborúról írt, és akinek meglehetősem egyedi politikai gondolkodása volt. Egyrészt a legnagyobb lengyel antikommunisták egyike volt, másrészt kifejezetten orosz barát. Valljuk be, ez igen furcsa. Nagyon érdekes, litvániai nézőponttal átitatott egyéni elképzelése volt az egész 20. századi történelemről, különösen a 2. világháborúról. És hihetetlen konfliktusokat vállalt. A háború alatt a Honi Hadsereg (azaz a lengyel ellenállás) például halálra ítélte, és majdnem ki is végezték. A földalatti állam engedélyével ugyanis részt vett a katyni tömegsírok feltárásában, ahová németek hívtak meg újságírókat, tudósokat. Ezt sokan kollaborációnak tekintették, különösen azt követően, hogy egy a németek által fenntartott litvániai lapban írt erről cikkeket.

És nem volt az?   
Nem, hiszen a feltárásban való részvételre a földalatti mozgalomtól engedélyt kért. A hazai ellenállási mozgalom is fontosnak tartotta annak hiteles eldöntését, hogy német manipulációról van-e szó, vagy a tömeggyilkosságot valóban a szovjetek követték el. Paradox módon a németek propagandisztikus céljait akkor éppen az igazság szolgálta leginkább. A lengyel külpolitikát azonban Katyn teljesen megváltoztatta, és felmondták az oroszokkal együttműködést.
Mackiewicz különleges látásmódja persze életéből is következik, hiszen például 1918-ban, 16 éves korában Litvániában fegyverrel harcolt a bolsevikok ellen és meg is sebesült. Ez egy olyan alakulat volt, amelyben antikommunista kozákok lengyel oldalon harcoltak a bolsevikok ellen, tehát ő a lengyel-bolsevik ellentétet nem lengyel-orosz ellentétként realizálta. Mackiewicz azért is nagyon közel áll hozzám, mert érdekel a Lengyelországtól keletre lévő régió, amelyet a régi lengyel hagyomány szerint Tengerköznek neveznek. A Balti-tengertől a Fekete-tengerig tart, tehát a Balti-államok, Fehéroroszország és Ukrajna tartoznak ide. Ő indított el engem e világ megértése felé. Mackiewicz 1985-ben Münchenben halt meg, nagy szegénységben. A kollaboráns és a mániákus antikommunista stigmák még mindig tartják magukat, ezért ő világszerte ma is méltatlanul mellőzött szerző. Művei például sem Németországban, sem az Egyesült Államokban nem jelennek meg. Az irodalmi Nobel-díjas Milosz  naplójában leírta, hogy milyen sok amerikai kiadónak ajánlotta Mackiewiczet,  de hiába. Én is ismerek olyan osztrák fordítót, aki nem talál rá kiadót.

És ön? Önnek hogyan sikerült?
A nyolcvanas években még a szamizdat kiadókat sem tudtam rávenni Mackiewicz mű kiadására. 90 után viszont azt hittem, eljött az én időm. Tévedtem. A politikai témák iránti érdeklődés hamar lecsengett, és én képtelen voltam meggyőzni a kiadókat arról, hogy egy nagy íróról van szó, aki nem csak politikai szempontok miatt érdekes. Óriási ismeretanyag jelenik meg a műveiben, és dokumentarista szemlélete is nagyon egyedi és különleges. 17 évet kellett várnom, mire találtam egy kisebb kiadót, az Attraktort, amely hajlandó volt megjelentetni az első Mackiewicz művet. Most éppen a nyolcadikat fordítom. Ez a leghosszabb regénye, a világon egy litván fordítónak és nekem van csak jogunk ezen dolgozni. Tervem az, hogy ha a fordítással elkészülök, szervezek egy Mackiewicz konferenciát. Szeretném előmozdítani, hogy a lengyel írók sorában méltó helyre kerüljön. A lengyel irodalomnak világszerte erős pozíciói vannak, hiszen Kínától Argentínáig szinte mindenhol jelen van. Mackiewicz kivétel. És ez nincs rendben.

Regényeken kívül mit szeret fordítani?

Nagyon szeretem az esszéket, a társadalomtudományi műveket, de nem fordítok verset és drámát. Előbbi oka, hogy híján vagyok a költői tehetségnek, utóbbinak, hogy a színházakkal való együttműködéseim nem voltak igazán sikeresek.  Sosem tudtam elérni, hogy a szövegek az általam kívánt formában hangozzanak el, és egy idő után feladtam.

Az egyetemi szféra, az oktatás mit jelent az Ön számára?
Még az Akadémiai Könyvtárban dolgoztam, hiszen ’99-ig voltam ott, amikor a 1995-ben Bojtár Endre témavezetésével megszereztem a mai PhD-nek megfelelő kandidátusi fokozatot. Az oktatásba már diplomázás után 2-3 évvel bekapcsolódtam: hat éven át tartottam irodalomtörténeti szemináriumokat az ELTE Lengyel Tanszékén, egy évig tanítottam magyar irodalomtörténetet a krakkói Jagelló Egyetem Magyar Tanszékén, illetve négy évig lengyel irodalom- és művelődéstörténetet a Pécsi Tudományegyetem Szlavisztikai Intézetében.
1999 óta tanítok a Pázmány Lengyel Tanszékén. Azért szeretek oktatni, mert számomra fontos, hogy ne váljak mániákussá, és ne zárkózzak el valami olyan hermetikus területre, ami rajtam kívül igazából senkit nem érdekel. Tehát ha az ember folyamatosan találkozik a diákokkal, érdeklődésükből, vagy a közönyükből fel tudja mérni, hogy mikor kezd olyan irányba menni, amerre már nem érdemes.

Milyennek látja most a fiatalok részéről a lengyel nyelv, a lengyel kultúra iránti érdeklődést?
Szerintem az elit kulturális, illetve a kifejezetten üzleti érdeklődés szétválása figyelhető meg. Lengyelország nem csak kultúrája miatt izgalmas. A nyolcvanas években egy reménytelen, szegény, de nemes ügyért harcoló ország volt, most minden, csak nem reménytelen. Számomra az elmúlt évek legnagyobb döbbenete ez a hihetetlenül gyors gazdasági fejlődés. Lengyelország tehát egy gazdaságilag is nagyon jelentős ország lett, és vannak diákok, akik üzleti fantáziát látnak benne. Egyeseket a Magyarországon működő lengyel cégek érdekelnek, másokat a lengyelországi munkavállalás lehetősége. Nekünk pedig feladatunk, hogy diákjainkat igényeiknek megfelelő piacképes tudáshoz juttassuk.  

Kutatóként mit tekint a legfontosabb eredményének és most min dolgozik?
Nagyon sokáig a lengyel emigráns irodalommal foglalkoztam, és hat éven át dolgoztam egy Gombrowicz monográfián, amely A Transz-Atlantik megállói  címmel jelent meg. Most a lengyel esszéiskolát szeretném feldolgozni. Annak nagy részét is emigrációban élő írók produkálták, de van egy „hazai” mezőny  is, ezt próbálom behatárolni. A 2000-es évek elején már hallottam olyan előadást, hogy a lengyel esszé meghalt. Idén júniusban egy másikat, hogy erről szó sincs. Hát megpróbálom kideríteni, hogy valójában mi is a helyzet.    

Beszéljünk a Transatlantyk életmű díjról. Kik kaphatják és mekkora a presztizse?
A díjat 2005-ben alapította a krakkói Lengyel Könyvintézet, ami a lengyel irodalom külföldi promóciójával foglalkozik. A díjazott személyéről, aki minden évben egyetlen ember lehet az egész világról, egy a Könyvintézethez kötődő nemzetközi kuratórium dönt. Kapta már kínai, de kapta már amerikai fordító is, és nyerte már el olyan irodalom kritikus is, aki viszonylag keveset fordított, de az intézményes kapcsolatok kialakításában fontos szerepet játszott. Kiadók, illetve a különböző országokban működő lengyel intézetek jelölhetnek személyeket a díjra. A lengyelek nagyon fontosnak tartják irodalmuk külföldi jelenlétét, megbecsülését, és ezzel a nagy presztizsű díjjal szeretnék felhívni a figyelmet azokra a szakemberekre, akik ezért nem csak fordítóként, hanem valamiféle kulturális „közvetítőként” is sokat tesznek. Számomra nagy boldogság volt, hogy idén a díjat a 3-4 évenként megrendezésre kerülő Lengyel fordítók világkonferenciáján vehettem át Magdalena Gawin  művelődési miniszterhelyettestől. Ez június 9-én a krakkói Juliusz Slowacki Színházban történt, igen ünnepélyes keretek között.

Az interjút Gimes Júlia készítette.