Beszélgetésünk során szóba került a nyelvtanulás fontossága, és a pázmányos kapcsolatok szerepe is a karrierépítésben.

Hogyan kerültél a Pázmányra?
Majdhogynem véletlenül, mert először nem is ide felvételiztem. 1996-ban az ELTE még természetesebb választásnak tűnt számomra budapestiként. Magyar-filozófia szakra jelentkeztem, de a magyar felvételim nem sikerült túl fényesen. Mivel oda nem vettek fel, a filozófia szóbelire már be se mentem, ma sem tudom pontosan milyen indíttatásból, pedig az írásbelim nem is sikerült rosszul. Szerencsére abban az évben volt pótfelvételi a Pázmányra, és volt egy-két ismerősöm is, aki ide jelentkezett, így nyár végén én is megpróbálkoztam vele. Végül a magyar mellett finnugor szakra vettek fel, majd egy év után átjelentkeztem filozófiára. Mindent összevetve egyáltalán nem bántam meg, hogy így alakult.

Mi a legkedvesebb élményed a pázmányos évekből?
Egy év ingázás után Piliscsabára költöztem albérletbe, ami meghatározó élmény volt. Az ember így sokkal inkább részese lehetett az egyetemi közösségnek, és a Piliscsabán lakó pázmányosok évfolyamoktól, szakoktól függetlenül jobban ismerték egymást. Ezek az évek persze nem kizárólag a tanulásról szóltak, de aki akarta, azt is össze tudta egyeztetni az intenzív közösségi élettel. Ráadásul az utóbbi során gyűjtött „társadalmi tőke” később szakmai szempontból is hasznosnak bizonyult.

Minek vetted leginkább hasznát a pázmányos életedből?
Talán éppen az említett társadalmi tőkének. A pázmányos tanáraimnak például nagy szerepe volt abban, hogy a Szépirodalmi Figyelő szerzője, majd szerkesztője lettem, de a későbbi rendszeres szerzőink közül is sokan a Pázmányról kerültek ki. Egy új szerkesztőtársunk szintén a Pázmányon végzett, de jóval alattam járt, így az egyetemről nem is ismerhettem. Vagyis itt jól láthatóan érvényesült egyfajta pázmányos „mintázat”, hol közvetlenül, hol kevésbé direkt módon.

Mennyiben segítette a szakmai pályafutásodat a pázmányos múltad?
Amikor elkezdtem a filozófia szakot, még igen fiatal szak volt, ráadásul máris egy nagyobb átalakítás után. Ezért később, amikor doktorira jártam, volt, aki azt kérdezte tőlem, nem érzem-e hátránynak, hogy nem egy másik egyetemen végeztem. Erre akkor is azt mondtam, hogy ez számomra éppen hogy szerencsés volt, mert kellemesen családias volt a filozófia szak. Jobban odafigyeltek ránk, és több fiatal tanárom is volt, akik még lelkesek voltak, így nagyon jó órákat tartottak. Amikor pedig kiderült, hogy komolyan érdekel a dolog, akkor erősen támogattak abban, hogy elmélyüljek az általam választott szakterületben. Az, hogy az egyetem utolsó éveiben kifejezetten kollegiális hozzáállást tapasztalhattam a tanáraimtól, a későbbiekre nézve is nagyon inspiráló volt.

Mi az, amit ma másképp csinálnál, ha most kezdenéd az egyetemet?
Jobban odafigyelnék a nyelvtanulásra, és ez nem puszta propagandaszöveg. Bár nyelvvizsgával érkeztem az egyetemre, pár évig szinte egyáltalán nem foglalkoztam az angollal, így később jóval több időt kellett szánnom arra, hogy belerázódjak az angol nyelvű szakirodalom olvasásába. És azt is látom, hogy a volt pázmányos ismerőseim egy jó része annak köszönhetően talált állást vagy nyert el egy ösztöndíjat, hogy az angol mellett más, akár kisebb nyelvet is beszélt.

Mire vagy a legbüszkébb szakmai szempontból?
Először is arra, hogy sikeresen ledoktoráltam filozófiából, és a disszertációm bővített változata könyv formában is megjelent – ezt ma is jó érzés kézbe venni. Másodszor a Szépirodalmi Figyelő legutóbbi három évfolyamára; sokak szerint jót tett a lapnak a 2012-es külső és belső megújulás. Harmadszor talán arra, hogy amikor a doktorálás után nem a felsőoktatásban folytattam, akkor eredményesen tudtam alkalmazkodni egy teljesen új típusú munkához az Országgyűlés Hivatalában, nem jogász, hanem bölcsész háttérrel. Végezetül pedig a vezetésem alatt kezdte meg működését egy új szakpolitikai műhely, az Örökség Kultúrpolitikai Intézet.

Nemrégiben lemondtál az intézet vezetéséről, amelynek indulása – 2012 vége – óta ügyvezető igazgatója voltál. Milyen megfontolások vezettek a döntésedhez?
Az intézet nagyon gyorsan „kinőtte magát”, mivel a kulturális-kultúrpolitikai kutatás mellett egy nagyszabású múzeumnépszerűsítő programot is megvalósítottunk, együttműködésben a Nemzeti Kulturális Alappal és az Emberi Erőforrások Minisztériumával. Ez újfajta felelősséget rótt rám, ráadásul egyszerre kellett a cégvezetéssel és a szakmai munka több aspektusával is foglalkoznom, az elemzéstől a kiadványszerkesztésig. Ez egyfelől persze kihívást is jelentett, másfelől viszont kissé soknak bizonyult, hiszen alapvetően mégiscsak bölcsész vagyok, közel áll – vagyis közel állna – hozzám az elmélyülést igénylő és arra lehetőséget adó életforma. Ráadásul négy évet a politika közelében töltöttem, ami eleve ciklikus „műfaj”, és úgy éreztem, egy parlamenti ciklus lezárultával ideje váltani. Továbbra is érdekel a kultúrpolitika, de azt még nem tudom pontosan, hogyan és mennyiben szeretnék ebből részt vállalni a jövőben.

Ha lenne egy varázspálcád, amivel bármit megtehetsz, milyen intézkedésre használnád a magyar kultúra érdekében?
Ha valóban bármit megtehetnék, akkor a hazai kultúrafogyasztók számát növelném radikálisan, vagy legalább a vásárlóerejüket. A magyar kultúra tragédiája, hogy ez egy kicsi és nyelvileg zárt piac, és nemcsak az angolszász világgal, hanem akár a negyvenmilliós Lengyelországgal összevetve is. A kulturális intézmények, produktumok többségét egyszerűen képtelen eltartani a közönségük, ezért állami vagy egyéb támogatásra szorulnak. Ez azonban egyfajta kiszolgáltatottságot is jelent, és ahol viszonylag szűk anyagi forrásokért folyik a versengés, ott óhatatlanul sok feszültség is keletkezik. Varázspálca híján annyit tehet az ember, hogy fordít arra, amit fontosnak tart, például belépőjegy- vagy kiadványvásárlással támogatja a számára kedves kezdeményezéseket. Ezt önkritikusan is mondom, hiszen éppen a „szakmabeliek” hajlamosak megszokni azt, hogy mindig kapnak tiszteletjegyet, tiszteletpéldányt…

Évek óta szerkeszted a Szépirodalmi Figyelőt, amihez folyamatosan képben kell lenned, és figyelemmel kell követned a friss szépirodalmi publikációkat. Erre mondják, hogy boldog ember az, akinek a hobbija a munkája. Hogyan képzeljük el a Szépirodalmi Figyelő főszerkesztőjének hétköznapjait? Könyvek és folyóiratok között olvasgat, majd lazításként elugrik egy könyvtárba?
A Szépirodalmi Figyelő valóban inkább hobbi, legalábbis ha abból indulunk ki, hogy Magyarországon egy kulturális folyóirat szerkesztéséből nem lehet megélni. Szerencsésnek tartom magam, hogy mindig volt olyan ösztöndíjam vagy munkám, ami mellett ennek a „hobbinak” is hódolhattam. Az irodalmi folyóirat szerkesztés tényleg sok olvasást igényel, talán többet is, mint amennyire az elmúlt néhány évben időm jutott. A hétköznapjaim sokkal inkább a számítógép előtt telnek, legyen szó szervezésről, írásról vagy szerkesztésről. Szerencsére a Szépirodalmi Figyelő szemléző folyóirat, vagyis a szépirodalmi rovata a többi magyar irodalmi lap tallózása révén áll össze. Emiatt mindig „kötelező” volt könyvtárba járnom, így máig sem zökkentem ki teljesen a bölcsész rutinból.

Készítette: Bognár Eszter