A holland és magyar tanórák közti különbségről, Pázmányos emlékeiről, és arról faggattam őt, hogy mi a jó tanár, a sikeres tanítás titka.

A Pázmányon hallgatóként és tanárként is jelen volt az egyetem életében – diákkorából milyen emlékekre gondol vissza szívesen?
A piliscsabai campus akkor még javában épülőfélben volt. A Stephaneum a szemünk előtt nőtt ki a földből, s közben találgattuk, hogy vajon szándékos-e, hogy dőlnek a kupolák. Emlékszem a kalandos kiutazásokra Piliscsabára, mikor még Siemens helyett Bzmot márkájú motorvonatok közlekedtek, melyeknek a pilisvörösvári lejtő gyakran komoly kihívást jelentett. Az egyetemen még nem volt minden út leburkolva, ezért mostoha időben meglátszott az ember öltözékén, ha aznap megjárta Piliscsabát. Mindezek az élmények szorosan összekovácsolták a közösséget. A várakozás, a közös ingázás jó beszélgetésekre adtak lehetőséget. Ebben az időben leltem a legjobb barátaimra is, akikkel mind a mai napig szoros kapcsolatban vagyunk, még akkor is, ha más és más országokban élünk és csak ritkán találkozunk személyesen.  

Angol nyelv és irodalom szakon végzett 2003-ban, miért erre a szakra jelentkezett és miért a Pázmányra?
Az angol nyelv és kultúra mindig is érdekelt, de mikor elkezdtem egyetemre járni, még messze nem tudtam, hogy mi érdekel ezen belül. Igen későn nőtt be a fejem lágya, ha úgy tetszik. Ha nem vettek volna fel a Pázmányra, valószínűleg kihagytam volna egy évet és valami egészen mást csináltam volna. Viszont a Pázmány új egyetemnek számított akkoriban és a nagyon örültem, hogy bekerültem egy még formálódó, viszonylag kis közösségbe, ahol szellemileg is fel tudtam nőni. Meghatározó évek voltak ezek az életemben.

Tanulmányai alatt töltött külföldön félév(ek)et ösztöndíjjal? Ha igen, hol és milyen tapasztalatokat szerzett kint?
Igen, és amikor meghatározó évekről beszélek, talán az 1996-97-es tanévre gondolok, az volt számomra a fordulópont. Lehetőségem volt egy évet Amerikában tölteni Indiana államban és belekóstolni az ottani egyetemi életbe kollégista diákként. Itt kezdett igazán kinyílni a szemem és megfogalmazódni bennem, hogy amerikai irodalommal és kultúrával szeretnék foglalkozni. Olyan speciális kurzusokat vettem fel, amelyeket otthon nem tanítottak. Felvettem művészettörténeti előadásokat, illetve több olyan kurzust, amely az irodalom és a vizuális kultúra kapcsolatával foglalkozott. De amellett, hogy ez a lehetőség új perspektívába helyezte a korábban tanultakat, az Amerikában eltöltött egy év más szempontból is fontos volt. 20 éves voltam és először kellett önállóan, külföldön megállni a helyem. Munkát keresni a campuson, hogy eltartsam magam, beosztani az időmet és a pénzt, tanulni. Először londiner voltam az egyetemi korház melletti hotelben, ahol jó borravalókat kaptam, aztán az egyetemi könyvtárban dolgoztam, amit nagyon szerettem, bár ott borravaló nem volt. Viszont sikerült annyi pénzt félretennem, hogy nyáron leautózhattam Chicagóból New Orleansig, majd fel Washingtonig és végül vissza Indiana államba. Az amerikai egyetemi tapasztalatokból mind a mai napig merítek mint tanár, de ez az utazás legalább annyira fontos volt, mert nemcsak a helyekről, hanem magamról is sokat tanultam. Az otthontól való távolság új szemszögből világította meg a múltamat és új kérdéseket vetett fel, melyek mind a mai napig foglalkoztatnak. Például, hogy tudnék-e külföldön élni huzamosabb ideig.

Mikor körvonalazódott a döntés, hogy tanítani szeretne?
Egyáltalán nem körvonalazódott. Jött. Mikor megvédtem a szakdolgozatomat, lehetőség nyílt angol stílusgyakorlat órákat tartani a Pázmányon. Így kezdődött a tanári pályafutásom.

A PPKE BTK-n Amerikai irodalom, Esszéírás, Országismeret tárgyakat tanított – hogyan értékeli az egyetemen tanárként töltött éveket?
Ha az Amerikában eltöltött év fordulópont volt a diákéveimben, a Pázmányon tanárként eltöltött első két év tette egyértelművé számomra, hogy tanítani szeretnék. Eleinte persze furcsa volt a korábbi tanáraimat kollegákként viszontlátni— a tegeződésre való átállásról nem is beszélve—de az egyetem új otthonná vált számomra, immár tanárként. Korábban nem hittem volna, hogy ennyi örömöt tud adni a tanítás; pusztán az, hogy azzal foglalkozom, amit szívből szeretek és ezt megoszthatom—több-kevesebb sikerrel—a diákokkal. Az óráim előtt mindig izgultam és ez 12 év tanítás után sem változott. De amikor elkezdődik az óra, ez az izgalom átalakul valami mássá, ami—jó esetben (természetesen nem mindig)—kitart az óra végéig. Nagyon szeretek tanítani és ebben nagy szerepet játszottak azok a diákcsoportok, akiket a pályafutásom kezdetén tanítottam. Sok bátorítást kaptam tőlük, ami megerősített abban, hogy a tanítás nekem való munka lesz. Sokat tanulok a diákoktól, néha egy kérdés, vagy egy számomra váratlan, oda nem illő gondolat új távlatokat nyit meg, még akkor is, ha látszólag lényegtelen részletről van szó.

Az órái szemmel láthatóan nagy népszerűségnek örvendtek a Pázmányon, a markmyprofessor.com oldalon csak pozitív jelzőkkel illetik munkásságát. Mi a jó tanítás, a jó tanár titka?
Nem hinném, hogy létezne efféle titok. Vagy ha van is, ez minden tanár esetében más. Fontos persze, hogy az ember szeresse, amit csinál, de ez minden szakmában így van. Fontos az is, hogy egy tanár hosszú évek után is tudjon változtatni, fejlődni és sok esetben újragondolni amit és ahogyan tanít. És fontos, hogy egy rosszul sikerült óra vagy esetleg egy egész félév után ne veszítse el lelkesedését. Évek vagy évtizedek gyakorlata sem garantálja mindig a sikert, hiszen rengeteg, sokszor kiszámíthatatlan tényezőtől függ egy óra menete és minősége.

Doktori képzésen is részt vett, az ELTÉ-n, a disszertációját Tér és trauma: test és épület kapcsolatai szeptember 11. reprezentációiban címmel írta – mi indokolta a témaválasztást?
A disszertáció lehetőséget adott arra, hogy összekössem azokat a dolgokat amik érdekelnek: emlékezet, irodalom, film, fotográfia és építészet. A szeptember 11-i terrortámadás tér és időbeli keretként szolgált, hogy mint Amerikával foglalkozó ember tanulmányozhassam a kulturális emlékezet megnyilvánulásait a különféle művészeti ágazatokon és az akkor még építés alatt álló Ground Zero emlékművön keresztül. Gyerekkorom óta érdekel az építészet, illetve az építés és pusztítás elválaszthatatlansága. Érdekel, hogy a múlt (főleg, ha traumatikus eseményről van szó) hogyan válik a jelen részéve épületek, romok, emlékművek, műalkotások és mindennapi beszélgetések formájában.

2012 óta a holland Nijmegeni Egyetemen tanít – miért Hollandiát választotta, hogyan került a Nijmegeni Egyetemmel kapcsolatba?
2010-ben egy kulturális emlékezetről szóló konferencián vettem részt Nijmegenben, ami nagyon tetszett. A konferencia egyik szervezője (Prof. Anneke Smelik) több cikket is publikált a szeptember 11-i eseménnyel kapcsolatban, így őt kértem fel, hogy legyen az egyik opponensem a doktori védésen. A védés után az ő biztatására adtam be a jelentkezésemet egy állásra ezen az egyetemen, amely szinte rám lett kiírva. Olyan embert kerestek, akinek a kutatási területe a kulturális emlékezet, és aki tud vizuális kultúra és városelmélet témákban kurzusokat tartani. Az egyetem célja az volt, hogy a szakok között erősítse a kapcsolatot, ezért az állást 80%-ban a kultúratudományok, 20%-ban az amerikanisztika tanszékre hirdették meg. Számomra ez ideális párosítás volt. A Skype-interjú után meghívtak, hogy egy személyes interjú mellett tartsak egy próbaórát is és még aznap telefonáltak, hogy megkaptam az állást. Akkor értettem meg igazán, hogy mibe is vágtam a fejszémet.

Hamar megszerette Hollandiát? Mi az, amiben lényegesen más a holland egyetemi rendszer, mint a magyar?
Hollandia építészete és történelme mindig is érdekelt és mikor 2010-ben először jártam itt, már akkor éreztem, hogy szívesen megismerkednék közelebbről is az itteni kultúrával. Bár a tanítás élménye ugyanolyan pozitív mint otthon volt, az egyetemi rendszer sok mindenben különbözik a miénktől. A szemináriumi csoportok nagyobb létszámmal működnek, sokszor 25 fő a minimum, ezért más módszereket kell alkalmazni a diákok motiválására. Az első 45 perc után van egy 15 perces szünet, ami eleinte furcsa volt számomra, mert úgy éreztem, hogy megszakítja az óra menetét, de később elkezdtem értékelni az ezzel járó előnyöket is, például azt, hogy így van idő átszervezni vagy átgondolni dolgokat a második 45 percre, nem beszélve a kávéról, ami mostanra a szenvedélyemmé vált. Az osztályzás még mindig nagy kihívás számomra. A 10-es a legjobb jegy, de olyat senki sem kap. A 8-as nagyjából egy otthoni 5-ösnek számít. Viszont a holland rendszerben az 5-ös már bukásnak minősül, aminek értelemszerűen 5 foka van. Sok holland diák teljesen elégedett egy 6-ossal vagy 7-essel, bukás esetén pedig mindig van egy második lehetőség, amit büntetlenül igénybe lehet venni. A szemeszterek 14 hétre vannak tervezve, de a legtöbb kurzus, amit tanítok 7 hétig tart, heti két alkalommal, ami komoly igénybevétel diáknak és tanárnak egyaránt. Ezekbe mind bele kellett szoknom, de szerencsére nagyon jó diákcsoportjaim voltak, akik segítettek belerázódni az itteni rendszerbe.

Volna esetleg tanácsa a külföldön tanulni vágyó diákoknak, hogyan érdemes egy külföldi tanulmányútba belevágni?
Ma már sok lehetőségük van a diákoknak külföldön tanulni. Az Erasmus programon keresztül néha  találkozom Pázmányos diákokkal Nijmegenben, ami mindig nagyon jó élmény. Lényegesnek tartom, hogy olyan órákat hallgasson a külföldön tanuló diák, amikre otthon nincs lehetősége és próbáljon minél többet külföldiekkel lenni, részt venni a helyi életben, hogy kiszakadjon az otthon megszokott rutinból és megismerjen más kultúrákat, nyelveket, oktatási módszereket és hogy barátokra leljen az ország határain kívül is. Később, ha tanulmányútra megy az ember, fontos, hogy legyen egy részletes terv arra, hogy mit szeretne kint felkutatni, feldolgozni, vagy megírni. Rengeteg élmény éri az embert külföldön és az idő gyorsabban telik, mint az otthon megszokott közegünkben. Ha olyan országba megy valaki, amelynek a nyelvét nem beszéli, érdemes erőfeszítést tenni a nyelvtanulás terén. Ez nemcsak fontos gesztus a helyi kultúra felé, hanem ajtókat is nyit mind személyes, mind szakmai téren.

A diákéveiből kikre, mely tanárokra emlékszik vissza, akik segítették a pályáján elindulni, ill. egyengették az útját?
Felsorolni is nehéz. Nagyon sokat köszönhetek Fabiny Tibor tanár úrnak, aki az angol tanszék alapítója volt, Barcsák Jánosnak, aki mindig nagy gonddal javította az esszéimet, és lényegében megtanított esszét írni, a néhai Kathleen Dubs tanárnőnek, aki diákként is és fiatal tanárként is a mentorom volt, valamint Halácsy Katalinnak, aki tanszékvezetőként támogatott, mikor elkezdtem tanítani. De diákként a legtöbbet Tóta Péter Benedek tanár úrnak köszönhetek, aki az egyetemi évek során megszerettette velem a költészetet, majd szakdolgozati témavezetőmként segített, hogy elmélyülhessek William Butler Yeats Látomás című művében, ami mind a mai napig szellemi mérföldkő számomra.

Szeretne ismét itthon tanítani?
Ez egy nehéz kérdés. Sokat gondolkodom ezen és igyekszem az ilyenkor szokásos nosztalgiát távol tartani magamtól, de persze ez lehetetlen. A válaszom tömören: igen. Nagyon jól érzem magam Hollandiában, de hosszútávon otthon képzelem el az életemet. 

Az interjút készítette: Csikós Kornélia