Hogy írná le a viszonyát a hallgatókkal, szigorú, vagy inkább engedékeny, közvetlen tanárnak tartja magát?
Egyfelől szigorú, hiszen az ember követelményeket támaszt a hallgatók felé, de itt a Pázmányon, hála a sok gyakorlati órának közvetlenebb a kapcsolat a diákokkal. Az óráknak is az ad lendületet, ahogy együttműködünk és együtt gondolkodunk a feladatok kapcsán. A diákoknak sok esetben önállóan, felelősséggel kell dolgozniuk például egy kutatásban. Az elvárásokban szigorú vagyok, de bármikor fordulhatnak hozzám, ha elakadnak. Igyekszem arra sarkallni őket, hogy felelősséggel gondolkodjanak, és használják ötletességüket is. Általában sokan szeretnének szakdolgozatot írni a vezetésemmel, ez talán jó fokmérője annak, hogy mennyire bíznak bennem a hallgatók. Úgy vélem szeretnek velem dolgozni, és ez kölcsönös, én is nagyon sokat tanulok tőlük.

Tanít fejlődéslélektant, kötődéselmélet, pszichoanalitikus fejlődéspszichológiát, klinikai gyermekpszichológiát és kutatásmódszertant is. Melyik a legkedvesebb az Ön számára?
Valójában mindegyiket nagyon szeretem. Életem során nem kizárólag egyetemi oktató, hanem gyakorló gyermek-pszichoterapeuta és klinikus is voltam. Így ezeknél a tárgyaknál sokat számít, hogy a gyakorlati tapasztalataimat is át tudom adni a hallgatóknak. Talán ez ad egyfajta pluszt. A kutatásmódszertan és a gyermekpszichológia mellett a fejlődéslélektan is nagy kedvencem. Most több csecsemőkre és kisgyermekekre vonatkozó kutatásunk is zajlik, az egyik például az eltérően fejlődő gyerekek kognitív képességeinek alakulását tanulmányozza. Ezekben a projektekben hallgatók is nagy számban vesznek részt. Tőlük is sokat tanulok, mert hihetetlenül ötletesek tudnak lenni, leleményesen oldanak meg egy-egy feladatot. Az őszi félévben első éves hallgatóknak tartottam pszichológus etika órát, melyen az volt a feladatuk, hogy egy általuk vállalt témában önállóan dolgozzanak fel egy pszichológus etikai problémát. Az volt a tapasztalatom, hogy nagyon ügyesen és széleslátókörűen dolgozták össze a gyakorlati és elméleti szempontokat, és kiváló vitaindító prezentációkat tartottak.

Jelenleg is tart gyermek-pszichoterápiát, csoportterápiát, vagy már kizárólag az oktatásra koncentrál?
Nem, most is praktizálok. Az egyetemnek szakmai kapcsolata van a Budapesti Hidroterápiás Rehabilitációs Gimnasztika Alapítvánnyal (BHRG), ahol korai fejlesztéssel foglalkoznak a szakemberek csecsemőkortól kisgyermekkorig. Velük együttműködve csinálunk egy szülő-csecsemő konzultációs programot. Ez tulajdonképpen baba-mama terápiát jelent azoknak a családoknak, akik igénylik, hogy a kisgyerekükkel egy jobb kapcsolatba kerüljenek, jobban értsék gyermekük viselkedését. Több kollégámmal együtt dolgozunk az Alapítványnál, és nem csupán fejlődésben akadályozott, hanem egészséges baba-szülő párokat is fogadunk. Sokszor azért fordulnak hozzánk a szülők, mert nem eszik, nem alszik rendesen a kicsi, vagy túl sokat sír, ezek az úgynevezett regulációs problémák, vagy zavarok. Ezek a problémák a tipikusan és az eltérően fejlődő gyerekeknél is egyaránt előfordulnak. A szakembernek meg kell tudni állapítania, hogy azért sír sokat a baba, mert az a fejlődési problémájával jár együtt, vagy azért, mert valamilyen regulációs zavarral küzd, de egyébként a korának megfelelően fejlődik. Ennek megállapításához komoly diagnosztikai tapasztalat szükséges. Az Alapítványhoz a klinikai gyermekpszichológiai mesterképzésben résztvevő hallgatóink is járnak szakmai gyakorlatra, így sok tapasztalatot szerezhetnek és tanulhatnak például ezekről a problémákról is.

Felnőtteknek is tart pszicho- vagy csoportterápiát, vagy mára már csupán a babákkal foglalkozik?
Egy darabig párhuzamosan csináltam az egyetemi oktatást és dolgoztam a volt Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet (OPNI) klinikai ambulanciáján, ahol folytattam pszichoterápiás gyakorlatot, de mára már az oktatás és a baba-mama terápia van a fókuszban.

A Pázmány mellett más felsőoktatási intézményben is tanít, vagy ez már nem fér bele az idejébe?
A Pázmányon 2003-ban óraadóként kezdtem dolgozni, fejlődéslélektan órát tartottam, majd 2004-től főállású oktatóvá váltam. A 2000-es években oktattam a Semmelweis Egyetem klinikai szakpszichológus képzésében, ahol rendszeresen tartottam elméleti és gyakorlati órákat is. Mióta szakirányfelelős, majd tanszékvezető lettem a Pázmányon 2009-ben, illetve 2013-ban, azóta sajnos kevesebb időm van arra, hogy máshol is oktassak. Ennek ellenére jelenleg is tartok néhány órát a Pécsi Egyetem klinikai szakpszichológus képzésében, illetve vissza-vissza hívnak a Semmelweis Egyetemre is. 2015-ben egy új másoddiplomás képzésünk is indult a Pázmányon, ahol baba-mama konzultációra készítünk fel kisgyermek ellátásban dolgozó szakembereket. Ezen kívül Kovács Ilona intézetvezetőnk irányításával most van folyamatban egy közös nemzetközi program indítása a Pázmány, a londoni Goldsmith University és a Leuveni Katolikus Egyetem együttműködésében, ami egy új Erasmus program keretein belül nyújt majd angol nyelvű pszichológia mesterképzést. Ennek előkészítésében is részt vettem, indítása esetén pedig oktatok benne.

Ezek szerint szorgalmazza, hogy ha csak lehet, ne kizárólag itthon képezzék magukat a hallgatók, hanem külföldre is eljussanak. Mit gondol a külföldi iskolákról/módszerekről?
Minden egyetemnek kicsit más az oktatási struktúrája. A Goldsmith Egyetemen Londonban például kevesebb a kontaktóra a tanárokkal, 1,5 hónap alatt leadják az oktatók az órákat, utána pedig nagyon sok önálló munkát kapnak a diákok. A mi rendszerünkhöz képest kevés a gyakorlati óra, inkább a hallgatóknak kell projekteket írni, könyvtárba járni. A Pázmányon az órák egész félévben heti rendszerességgel mennek, így sokkal aktívabb a diákok kapcsolata a tanárokkal, és kifejezetten sok gyakorlati feladatot kapnak a hallgatók. Ugyanakkor a londoni sem rossz rendszer, alaposan kidolgozottak az elvárások és a megfelelési kritériumok. Ottlétem során találkoztam hallgatókkal, akik nagyon elégedettek voltak, bár hiányolták az egyetemi diákéletet. A közös képzést nyújtó programban komoly feladat, hogy hogyan harmonizáljuk ezeket a szempontokat.

A Fejlődés- és Klinikai Gyermeklélektan Tanszék vezetőjeként a szervezés, oktatás és terápia mellett mi az, amivel úgy érzi, mindenképp foglalkoznia kell?
Nagyon lényeges, hogy átlássam az oktatási rendszert és annak napi működését. Tisztában kell lennem a tanszékhez tartozó kollégák óráival is, hogy a pszichológiaképzés azt a tudásanyagot nyújtsa a hallgatóknak, ami szükséges ahhoz, hogy kiváló szakemberek váljanak belőlük. A színvonal fenntartása elengedhetetlen. Igyekszem folyamatosan fejlődésre és együtt gondolkodásra inspirálni a kollégákat, hogy egy egységes csapatként tudjunk együttműködni.

Az OTDK 16 tudományterületének képviselői közül két évente a legkiválóbb 3-5 tanárt ismerik el mestertanár aranyéremmel, pszichológia-pedagógia szekcióban nemrégiben Önt díjazták. Számított az elismerésre?
Több anyagot is le kellett adni a pályázathoz, tehát tudtam a jelölésről, és reméltem, hogy sikerül majd elnyerni a díjat. Az elmúlt években számos hallgató tudományos előmenetelét segítettem sikerrel. A díj elnyerésénél e téren elért teljesítmény a legfontosabb szempont. Megtiszteltetés és persze nagy öröm, hogy az aranyéremmel elismerték ezt a munkámat.

Az interjút készítette: Kuslits Szonja