2009. július 1-jén választották meg a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának dékánjává, mára prodékán, akinek igen komoly szerepe van abban, hogy az elmúlt hét évben milyen irányba haladt az egyetem. Melyek azok a pillanatok, amikre örömmel emlékszik vissza?
A hallgatókkal kapcsolatosan számtalan pozitív élményem van. Tisztán emlékszem például, mikor tíz évvel ezelőtt megtapsoltak az utolsó előadásom után, a félév végén. Ez megerősített abban, hogy jól döntöttem, amikor hagytam, hogy ez a pálya válasszon engem. Előfordult az is, hogy a kollégáim megleptek és felköszöntöttek a születésnapom alkalmából, amin szintén nagyon meghatódtam. Fontosak az apró élmények. Egyszer szitakötőt láttam az Anselmianum előtti kis tavon pihenni, de az Ambrosianum melletti beszélgetésekre is emlékszem,  akkor még pipáztam. Aztán egy télen a nyakamba szakadt a hó a Stephaneum előtt… Nevettem rajta. Magam miatt nem tudtam haragudni, de aggódtam, mi lesz, ha mással is előfordul, és a hó mellé esetleg jég is társul. Emlékszem munkatársaim mosolyára, és megmelegíti a szívemet néhány régi hallgató kedves emléke is. A megtiszteltetésre, amikor először viselhettem a dékáni láncot. Sok-sok ilyen kincsem van.

A sok kellemes emlék mellé biztosan társul némi bosszúság is. Hogy viseli, ha nem készülnek a diákok?
Alapvetően engedékenynek tartom magam, de azért olykor nekem is elfogy a türelmem. Tíz vizsgából talán egyszer, ha előfordul, hogy már nem győzöm türelemmel. Ilyenkor leginkább az a felháborodásom tárgya, hogy mennyire felkészületlenül érkeznek a hallgatók. Igyekszem jóindulatú lenni, de azért bizonyos minimumot megkövetelek. A 2015-ös év őszi félévében öt különböző kurzust oktattam, heti 16 órám volt, ami elég fárasztó, mivel kicsit kiestem a gyakorlatból. Dékánként ugyanis évekig ennél kevesebb, heti hat órám volt. Azért bízom benne, hogy a következő félév már könnyebb lesz.

A hallgatói vélemények alapján Ön kiváló tanár, elhivatott és nagy tudású. Mindig egyértelmű volt, hogy pedagógus lesz, vagy ez egy rögösebb út volt?
Ez az utalás a hallgatói véleményekre nagyon hízelgő, de biztosan állíthatom, hogy túlzás. Nem készültem erre a szerepre, erre a feladatra. Édesanyám erre a pályára szeretett volna lépni, de mivel egyházi gimnáziumba járt, eltiltották a tanári pályától, édesapámnak pedig ’56-os múltja miatt nem volt rá lehetősége. Én viszont középiskolás koromban – a szüleimmel ellentétben – biztos voltam benne, hogy nem leszek pedagógus. Emlékeimben még éberen élt, hogy mi milyenek voltunk akkor. Őszintén: nem kívántam magamnak, hogy gyerekek úgy viselkedjenek velem, ahogy anno mi a tanárokkal. Aztán persze hiába dédelgettem hat éves koromtól kezdve azt az álmot, hogy belőlem régész lesz, mert bár az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán megszereztem a régész és történelem szakos diplomát, épp nem volt álláslehetőség. Végül kénytelen voltam történelmet tanítani egy középiskolában, majd esti iskolában, aztán pedig gimnáziumba. Aztán meghívtak a Pázmányra, és 1996 szeptembere óta csontvázak helyett az élőkkel foglalkozom.

Nem vágyott vissza a kutatóárkokba felfedezni, vizsgálgatni?
Néha elkapott a nosztalgia – „szerencsés kezem” volt, és csábított a feltárások felemelően izgalmas világa -, de az a motiváció, hogy az ember másokért tud tenni, hallgatók előmenetelét és szellemi fejlődését segítheti, erősebbnek bizonyult.

1995–96 során Párizsban, az Ecole des Hautes Etudes en Sciences Sociales-on vallásszociológiát hallgatott, melyből 1996-ban szerzett diplomát. Milyen volt akkor Párizsban élni, és most ugyanúgy kimenne, vagy az elmúlt egy év terrortámadásai már elgondolkodtatnák azon, lépjen-e?
Amikor kint voltam egy évig Párizs egyetemvárosában laktam, ahol szinte minden elérhető volt, több könyvtár közül válogathattunk, és a központ is csak néhány metrómegállónyira volt. Mikor 1996 novemberében sztrájkba léptek a közlekedési eszközök vezetői, szinte megbénult a város. Gyalog kellett bemenni a központba, mert étkezési lehetőség akkor csak ott volt. Napi 10 kilométereket gyalogoltunk, de nem számított, hogy milyen napszak volt, soha nem volt ott félelemérzetem. Akkor nagyon magas volt a közbiztonság. Úgy vélem, annak ellenére, hogy tavaly sokkolta a világot és a párizsiakat a borzalmas robbantás- és merényletsorozat, érdemes kimenni, hiszen a fény városába, Ady, Illyés és Radnóti városába mindenkinek el kellene jutni.

Több Pázmányos oktató is azt nyilatkozta korábban, hogy az egyetemen igen előnyös helyzetben vannak a pedagógusok, mert nagyon jó képességűek a diákok. A Pázmány Bölcsészkara az egyetemek versenyében is igen előkelő helyen szerepel, a HVG rangsor - Diploma 2016 alapján a hallgatók kiválósága alapján felállított rangsorban 4. helyen áll a PPKE-BTK. Mit gondol erről?
Ez egy nagyon összetett verseny, ugyanis átlagolják a felvett hallgatók pontszámait. Mi sok pszichológust veszünk fel, akik minden esetben magas pontszámmal érkeznek az állami ösztöndíjas helyekre, és van néhány kiemelkedő jelentkezőnk például a latin szakon is, ahol szintén igen komolyak az elvárások. Utóbbi esetében csupán néhány államilag finanszírozott hely van, mert ez hagyományosan elit-szak, ezért itt magas felvételi pontszám alakul ki, ami emeli ugyan az átlagot a rangsor számításánál, de az alacsony létszáma kevéssé járul hozzá a magas átlaghoz. Persze vannak olyan diákok is, akik az államilag támogatott helyek hiánya miatt kizárólag költségtérítéses szakra tudnak jelentkezni, nekik az államilag finanszírozottaknál alacsonyabbak, de a kari átlagnál magasabbak a pontszámaik. Ilyenek például a nemzetközi tanulmányok, vagy a kommunikáció és médiatudomány szakok. Ezzel egyébként komoly probléma, hogy sok hallgató elvárja, hogy kiszolgálják az igényeit, ha már fizet a képzésért, és közben a teljesítménye messze nem kielégítő. Nem ez az általános, de elég nehéz ezekkel a diákokkal, akik azt hiszik, csak azért, mert fizetnek, nem kell teljesíteni. Tíz évvel ezelőtt ilyen nem volt.

Mennyire volt nagy érvágás az egyetemnek mikor sok olyan szaktól, ahol korábban voltak államilag támogatott helyek megvonták ezt a lehetőséget? Így bár addig igen magas színvonalon képeztek jó képességű és szorgalmas diákokat, ez mára változott, hiszen a gyengébb diákok is bekerülhetnek.
Sajnos – például a kommunikáció és médiatudomány szak esetében – az államilag finanszírozott ponthatár rendkívül magas, 460 pont fölött van, ezt pedig kevesen érik el. Minden évfolyamon fel szoktunk venni néhány diákot, de a többség az 400 ponttal, vagy annyival sem rendelkezik. Ebből is jól látszik, hogy elég nagy a különbség azok között, akik bekerülnek államira, és a többség között, akik nem. Ez a hallgatói teljesítményeken, tudásszinten is meglátszik. Mára már tömegképzés van, így nehezebb helyzetben vannak a kiemelten jó képességűek, mert nyelvi szakok esetében például olyan, mintha felsőfokú és középfokú nyelvvizsgával rendelkezőket tennénk össze egy csoportba.

Egyre több diáknak kell fizetni a képzésért és közben csökken azoknak a száma, akik hajlandóak Piliscsabára járni órákra. A Pázmány több tanszéke már beköltözött Budapestre, nem fáj a szíve a Makovecz épületek és a fantasztikus környezet miatt?
Nehéz erre a kérdésre válaszolni. Mert persze, számomra is nosztalgikus élmény kint lenni, értem is azokat, akik ragaszkodni akarnak a pilisi helyszínhez. Ugyanakkor határozott véleményem az, hogy a főváros közepén lévő versenytársak sokkal előnyösebb helyzetben vannak. Az elmúlt évtizedben a felsőoktatásba jelentkezők számának zsugorodása miatt a BTK-n a létszám mellett a színvonal is változott, és sajnos nem a legjobb irányban. Ezen szerettünk volna változtatni. Amikor csökkenni kezdett az első helyes jelentkezések száma, elkezdtünk azon gondolkodni, hogyan lehetne ezt megállítani. Több szak esetében azért volt szükséges beköltözni Budapestre, mert megszűnt, majd minimumra csökkent az állami finanszírozás. Ráadásul egyre több hallgató dolgozik az egyetem mellett, és Piliscsaba egy ilyen „pörgős” életmódhoz túl messze van. Nagyon fontos, hogy minél több jó képességű hallgatót vegyünk fel. Ha nem ezt tesszük, hűtlenekké válunk Pázmány Péter akaratához, a katolikus egyetemi identitáshoz, mert közepes képességű, motiválatlan diákok tönkreteszik a színvonalat: elkedvetlenítik a társaikat, kiégetik az oktatókat. Ráadásul az óraadó tanároknak sem mindegy, hogy mekkora áldozatot kell vállaljanak ahhoz, hogy megtartsanak egy kurzust akkor, amikor tucatnyi felsőoktatási versenytárs csábíthatja őket. Határozottan úgy gondolom, hogy nem az épületek teszik az egyetemet, hanem a benne dolgozók és a hallgatók. Mikor 1635-ben Pázmány Péter Nagyszombatban megalapította az egyetemét, az volt a kitétele, hogy amennyiben jobb helyet találnak az intézménynek, átköltöztetik azt. Én ezt a jelenlegi helyzetre vonatkoztatva is érvényesnek tartom, hiszen az egyetemnek a hallgatók után kell menni – ha nem teszi, bezárhatja a kapuit. Sokan azt hiszik, Piliscsaba az egyetlen hely, ahol a BTK működhet, de ezzel nem értek egyet. Piliscsaba jelenleg nem tud versenyezni Budapest nagyvárosi miliőjével. Nagy érvágás volt az is, hogy három éven át nem járt a vonat. Ennek következményeit most is nyögjük. Bátor döntést kell hozni ebben a kérdésben. Ami engem illet, a szívem továbbra is csak a Pázmányért dobog, számomra az a lényeg, hogy szerencsésen átvészeljük ezt az átalakulást, ehhez képest a lélektelen anyag – az épületek – sorsa másodlagos.

Egy 2013-as interjúban úgy nyilatkozott, bizonyos képzések kizárólag a Pázmányon érhetőek el az országban, ez igen komoly húzóerő. Ez most, három évvel később is így van?
A versenytársak között a nyelvi szakok esetében a többség inkább a hagyományos filológiai vonalat képviseli, pedig a hallgatók egyre gyakrabban választják a civilizációs, történeti témákat a szakdolgozatukhoz. Vagyis arra kíváncsiak, mit lehet tudni a mai társadalomról. Megtanulják a nyelvet, mint eszközt, de valójában a kultúra érdekli őket, ami ezt az eszközt létrehozta és használja. Így például azok a kurzusok, amiket az anglisztika, a romanisztika alapszakjainkon, vagy a Kelet-Ázsia mesterszakon tudnak biztosítani a hallgatóknak egyedülállóak az országban, mert elsősorban arra irányulnak, hogy a mai társadalmak, a mai kultúrák hogyan hatnak egymásra. Kína, a mai Délkelet-Ázsia hogyan működik. Így sokkal aktuálisabb tudást kínálunk. De említhetném a régészet szakunkat is a roncsolásmentes régészeti stúdiumokkal, a nemzetközi tanulmányok mesterszakot a kultúrdiplomácia specializációval, a digitális bölcsészet és az elméleti nyelvészet szakjainkat, a pszichológia szakunkat, amelynek az országban egyedülálló kutatólaboratóriumában hallgatók is dolgozhatnak. Sőt, a történelem szakunk nemzetközi szinten is egyedülálló közép-európai specializációt fejlesztett ki. Szenzációs új dolgok vannak itt, meg természetesen régebb óta zajló sajátos, az identitásunkat meghatározó filológiai, filozófiai kutatási és oktatási programok is.

Saját kutatási területe a politikai katolicizmus és az európai kereszténydemokrácia. Most mind dolgozik, illetve szakértőként hogy vélekedik, válságban van az európai kereszténydemokrácia?
Sajnos az elmúlt években nem volt annyi időm kutatni, mint szerettem volna, és most is meglehetősen sok feladatom van az egyetemen belül és kívül is, de ha többet tudnék ezzel a területtel foglalkozni, akkor azt vizsgálnám meg, hogy különböző impulzusok hatására hogyan alakult át a kereszténydemokrácia a 20-21. század fordulóján. Mára már csak a bürokratikus intézményrendszer és a gazdasági előnyök maradtak meg például az általa kezdeményezett és formált európai integrációban, az alapvető értékek, mint a szolidaritás vagy a szubszidiaritás mintha kivesztek volna. Átalakult a kereszténydemokrácia néppárttá, a társadalmi sokszínűség miatt pedig ezeknek a pártoknak Európa több országában akár muszlim képviselői is vannak. Az emberek viszont alapvetően azért csatlakoznak egy közösséghez, vagy egy párthoz, mert ugyanúgy gondolkodnak. Amikor azonban csak annyi a legkisebb közös többszörös, hogy legyünk toleránsak és legyen békesség köztünk mindenkor, az kevés ahhoz, hogy arra politikai közösséget és akcióprogramot építsenek fel. Ennél konkrétabb irányok, jellemzők kellenek, ugyanakkor azt ma már kevesen akarják kockáztatni, hogy kifejezetten vallási jelleget adjanak egy pártnak, mert akkor csökken a támogatottság. Nehéz helyzetbe kerül tehát az európai kereszténydemokrácia, ahogy az európai identitás egésze is.

Az interjút készítette: Kuslits Szonja