Magas színvonalú munkájáért most március 13-án a Magyar Érdemrend Lovagkereszt polgári tagozat kitüntetésben részesült, amihez ezennel is gratulálunk. Sokan, ha egy magas szakmai elismerésben részesülnek, vagy díjat kapnak, kihangsúlyozzák, hogy bár jóleső érzés, és büszkeséggel tölti el őket a tény, de igazából nem fog semmi változni ezután sem, végzik tovább a dolgukat. Egy ilyen magas állami kitüntetés azért igen komoly mérföldkőnek számít egy ember életében. Március 13-a után az Ön életében történt komolyabb változás?
Köszönöm szépen a gratulációt. Az ember valóban könnyen vesz magára ilyenkor különféle hamis szerepeket: büszkélkedik vele, mintha egy díjjal az igazság pillanata jönne el az életében, vagy szerénykedik, de azért a szíve mélyén elvárja, hogy gratulálgassanak neki. A magam részéről, azt hiszem, tudom a helyén kezelni ezt a kitüntetést: természetesen örülök neki és megtiszteltetésnek tartom, hogy rám gondoltak, de nem különösképpen foglalkoztat; teljesen váratlanul megkaptam, nagy örömmel elfogadtam és megköszöntem, abban viszont biztos vagyok, hogy az életemben semmilyen komolyabb változást nem fog hozni ez a kitüntetés. Nem tudok elképzelni olyan díjat vagy kitüntetést, amely meghatározó változást hozhatna az életemben.

2011-ben Ön volt az egyik nyertese a kivételes fiatal tehetségek számára alapított Talentum Akadémiai díjnak, majd Akadémiai Nívódíjat is kapott a hiánypótló műnek számító, A középkor és az esztétika című könyvéért. Voltak tehát már komoly szakmai előzményei, elismerései a mostani kitüntetésnek.
Nagyon örültem ezeknek a nagy presztízsű díjaknak, de különösebb jelentőséget ezeknek az elismeréseknek sem tulajdonítok, és nem is szívesen beszélnék róluk többet. Ami A középkor és az esztétika című könyvet illeti, az számomra azért volt fontos, mert több mint tíz év kutatómunka eredményeként jelent meg az Akadémiai Kiadó gondozásában: 1999-ben kezdtem el foglalkozni a középkori bölcselettel és esztétikával Svájcban, ezt folytattam Párizsban 2000 és 2005 között, és aztán hazatérésem után az Esztétika Tanszéken is évről évre (többek között) erről tartottam előadásokat. A kritikusai általában tisztán szakmai értelemben bírálták vagy dicsérték, de nekem ez a könyv mindenekelőtt azt a filozófiai kérdést jelenti, amelyen azóta is sokat töprengek – főleg, hogy az Esztétika Tanszéken dolgozom –, és amely arra vonatkozik, hogy pontosan mi a helye és a szerepe általában a szépségnek és azon belül is a művészi szépnek az ember életében. Megválthatja-e a szépség, mint Miskin herceg mondja A félkegyelműben, a világot? A kérdésre a válaszom a könyvben az, és ezzel ma is egyetértek, hogy a szépség és a műtárgyak iránti túlzott rajongás egyfajta modernkori betegség, amelyből ki kellene gyógyulnunk. A könyvben az esztétika terápiaként kerül tehát tárgyalásra, amely segítséget jelenthet azok számára, akik nehezen tudnak együtt élni a szépség és főleg a művészet kortárs túldimenzionálásával (ami persze semmiféle művészetellenességet nem jelent). 

Ha röviden összegezni kellene, mit emelne ki eddigi tudományos és oktatói pályafutásából? Mely teljesítményeire, munkáira a legbüszkébb?
Büszkeségről nem tudok beszélni, és fiatal koromnál fogva összegzésről sem; a legkedvesebb könyvem mindenesetre A távol közelében, egyben ez talán a legszemélyesebb is. Ami a megtiszteltetéseket illeti, azok közül kettőt emelnék ki (bár sokkal több van): nagy megtiszteltetés egyrészt, hogy 2005 óta a Pázmányon taníthatok, illetve hogy 2007-től kezdve évről évre folyamatosan tanulmányaim jelenhettek meg az elmúlt évtizedek változó színvonalú, de alighanem mégis csak legjelentősebb folyóiratában, a Holmiban.

Itt a Pázmány BTK-n szerzett anno diplomát, Magyar nyelv és irodalom, Angol nyelv és irodalom, valamint Esztétika szakokon. Ön hogy emlékszik vissza a piliscsabai egyetemi éveire?
Csillapíthatatlan tudásszomjjal érkeztem az egyetemre, minden érdekelt, legyen az irodalom, filozófia, festészet, zene, nyelvészet vagy teológia. Aki ilyesfajta szomjúsággal él és ilyesmit kezd el kutatni, tudja, hogy itt elsősorban magában bízhat, meg a könyvekben, amelyeket bárhol megtalál. Túlságosan nagy illúziókat nem tápláltam tehát, azt hiszem, az egyetem iránt, de minden egyes tanárnak, barátnak, beszélgetőtársnak végtelenül hálás voltam és vagyok, aki tanácsot adott, segített, felhívta a figyelmet erre-arra. A Pázmányon sem a magányból, sem a könyvekből, sem az egészen kitűnő tanárokból-beszélgetőtársakból nem volt hiány.

Ki kell emelnünk tanulmányaiból azt a momentumot is, hogy a Sorbonne-on doktorált immáron tíz éve. Milyen élményeket emelne ki a Párizsban töltött évekből?
Párizs nekem nem elsősorban a Sorbonne-t jelentette: mielőtt ösztöndíjas lettem volna (a doktori képzésre nyertem végül el a Francia Kormány ösztöndíját), voltam lakásfelújító, nyelvtanár, fagyiárus a Tuileriák kertjében, aztán majdnem két éven át ócska szuveníreket árultam a Notre-Dame melletti virágpiacon; eközben nagyon sok embert és lehetséges gondolkodás- és életmódot ismerhettem meg, és nem utolsó sorban bejártam Franciaországot és Itáliát. Ami ezen belül az egyetemet illeti, azt hiszem, a Sorbonne Filozófia Tanszéke az egyik legjobb a maga nemében: olyan tanáraim voltak, mint Jean-Luc Marion, Jean-Louis Chrétien vagy Ruedi Imbach, egészen kitűnő elmék, valójában azonban nem csak ide jártam évről évre órákat látogatni, hanem más egyetemekre is, és az ottani tanároktól – többek között Alain Badiou-tól, Pierre Bourdieu-től, Vincent Descombes-tól vagy Jacques Derridától – legalább ilyen sokat tanultam. Ilyen tanároktól hallgatni filozófiát óriási dolog, és persze egyfajta szabadság is, éppen a filozófia, vagyis a gondolkodás dolgában, hiszen a sokféle különböző hatás azt is jelentette, hogy nem váltam egyetlen filozófiai iskola, módszer és fogalomkészlet (fenomenológia, analitikus filozófia, dekonstrukció stb.) rabjává sem. Ez persze azzal is együtt jár, hogy – az egyetemen kívül – nem tartozom sehova. 

Több ösztöndíjat is elnyerve különféle tanárcsere programokon, kutatóutakon vett részt korábban Európa számos egyetemén. Hol érezte magát leginkább otthon? Melyik egyetem adta a legtöbbet tudományos szempontból? Szerzett olyan értékes tapasztalatot, amelyet hazaérve a tanításban hasznosítani tudott a Pázmányon?
Ez abszolút változó és kiszámíthatatlan. Volt, ahol tartottam ugyan egy francia nyelvű előadást, de nem sok értelmét láttam az előadásomnak és meglehetősen kevesen is voltak kíváncsiak rá, de olyan is volt, hogy három napon keresztül teltházas előadást tartottam angol nyelven, és a végén egészen kitűnő beszélgetésekre is sor került. Tartottam előadást Prágában, Oslóban, Párizsban és Krakkóban is, de leginkább Olaszországban éreztem és érzem otthon magam.

Oktatóként lát-e különbséget a mostani és mondjuk az Ön egyetemi időszakának hallgatóinak felkészültsége, motiváltsága között?
A hallgatókat és a bölcsészhallgatókat illető általános pesszimizmust, amelyet gyakran hallok más kollégáktól, nem osztom: mi a hallgatókkal nagyon izgalmas órákat, elemzéseket és beszélgetéseket szoktunk tartani azokon az órákon, amelyeket például Platónnak, Kafkának, Beckettnek vagy Danténak szentelünk. Remélem, hogy ez a jövőben is így lesz. Kétségtelen ugyanakkor egyrészt, hogy tisztán elméleti kérdésekre egyre kevésbé fogékonyak a hallgatók, másrészt pedig hogy a tárgyi tudás mint idea egyszerűen eltűnt (a középkori esztétikának szentelt vizsgákon nem ritka, hogy a hallgatók évezredeket tévednek, és simán összekeverik Ágostont Órigenésszel, Jeromost pedig Aquinói Tamással, de a 20. század kapcsán sem sokkal jobb a helyzet). Kérdés persze, hogy éppen az esztétika és a filozófia oktatásának mennyire kell a tárgyi tudásra összpontosítania: katasztrofális volna, ha kizárólag erre koncentrálna, ugyanakkor az is katasztrofális volna, ha a filozófia tanítása pszichologizálássá vagy olcsó bölcselkedéssé alakulna át. Mindig újra fel kell tennünk a kérdést, hogy mit jelent egyáltalán tanítani, mi az értelme a tanításnak és persze az írásnak és a fordításnak. A kilátások nem túlságosan jók, de az elmúlt évszázadok szövegei azt mutatják, hogy korábban sem voltak különösebben jók, a tanításnak és a munkának mégis mindig volt lehetősége és értelme.

A Kultúra és Kritika (KuK) portál ötletadó tanár-főszerkesztője volt egészen 2014-ig. Ez is arra utal, hogy fontosnak tartja az utánpótlás nevelését.
A portál szerkesztésébe egy kicsit úgy kerültem bele, mint Pilátus a krédóba: próbálkoztunk szakszemináriumokat tartani, de ez kevésbé érdekelte a hallgatókat; erre felvetettem, hogy mi lenne, ha indítanánk egy kritikai portált, és az akkori tanszékvezető gyorsan ki is nevezett az új portál főszerkesztőjévé, pedig soha nem hittem különösebben (és ma sem hiszek) a kritika műfajában. A vállalkozás sokkal sikeresebb lett, mint valaha is gondoltuk volna: több száz szerzővel dolgoztunk együtt, akiktől az elmúlt hat évben majdnem ezer írást közöltünk, szoros együttműködést alakítottunk ki a legnívósabb magyar színházakkal, mozikkal, könyvkiadókkal, sikeres kritikapályázatot hirdettünk, amelyre több száz pályamű érkezett, emellett számtalan beszélgetést tartottunk a Nyitott Műhelyben és más budapesti és piliscsabai helyszíneken, a nálunk megjelent írásokból, interjúkból, művészek vallomásaiból és recenziókból pedig kiadtunk négy önálló kötetet: Hörcher Ferenc kollégámmal, aki a portál felelős kiadója volt, egy igazi kulturális és közösségi műhelyt sikerült kialakítanunk az Esztétika Tanszék körül. Ez óriási dolog; a csúcson kellett abbahagyni, részint azért, hogy mással is tudjak most már foglalkozni, részint pedig a megújulás jegyében, vagyis hogy a szerkesztők, akik jórészt a tanszék volt vagy jelenlegi hallgatói, a saját elképzeléseik szerint folytathassák a portál működtetését.

Milyen kutatási témák foglalkoztatják jelenleg?
Most egy „Igaz szó, igaz élet. A kései Foucault és az igazság története” munkacímű anyagon dolgozom, amelynek alapvető témája az őszinteség felkavaró parancsa, vagyis az igazmondás kérdése: milyen szerepe van az igazságnak, politikai értelemben, az emberek kormányzásában és miként alkotja meg önmagát a szubjektum, etikai értelemben, az önmagáról kimondott igazság által? Itt nyilván a parrhészia antik fogalmáról és többek között a gyónás és a vallomás keresztény gyakorlatáról van szó, ami Foucault-nál egy legalább annyira történeti, mint amennyire aktuális kérdésként jelentkezik: ez az, amit a francia gondolkodó „a jelen ontológiájának” vagy „a modern szubjektum genealógiájának” nevez. Emellett elsősorban Beckettet olvasok: most már évek óta folyamatosan szemináriumokat tartok és kisebb-nagyobb tanulmányokat írok a műveiről.  

A Mennyi boldogságot bír el az ember? című könyve tavaly jelent meg, mikor várható a következő kötetének kiadása?
Pontos dátumot, hónapot vagy akár csak évet nem tudok mondani; az igazmondásról szóló könyv akár még idén is megjelenhet, mert pár hónapon belül biztosan elkészül, de az is lehet, hogy végül csak jóval később fog napvilágot látni (ha egyáltalán megjelenik). Jövő januárig kellene írnom egy kis értekezést a szabadságról a L’Harmattan Kiadó Coram Deo sorozatába, azon is dolgoznom kell majd, meglátjuk, lesz-e elegendő erőm és időm hozzá. Hálás vagyok azért, hogy ezeket a számomra fontos dolgokat külső megbízásra megírhatom, de azért bosszant is, hogy állandóan dolgozom valamin. Kicsit kényszeresnek tűnik ez a sok terv és írás; az, hogy a gondolkodásnak folyton-folyvást műveket kell produkálnia, alighanem egy rossz beidegződés csupán. Ezt is igyekszem magam mögött hagyni most már. 

Az interjút készítette: Bognár Eszter