Mit szólna ehhez a Kádár János? – ez a kérdés indította el szociológus pályafutásán Bögre Zsuzsannát. És olyan jó startot vett, hogy azóta is lubickol a munkában. Pedig korántsem slágertémákkal, sokkal inkább nehéz sorsokkal, nehéz korszakokkal foglalkozik. A terepen, az íróasztal fölött, és már 25 éve a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karának katedráján. Az egyetemi docens diákjainak azt szokta mondani, nem tud annyit tanítani, mint amennyit tanulhatnak majd azoktól az emberektől, akikkel terepmunkán találkoznak.
Hogyan lett Önből kutató, egyetemi oktató?
Arra hamar ráébredtem, hogy a szociológia fontos nekem. Még a szegedi diákéveim alatt született meg baráti körünkben a gondolat, hogy jó volna egy olyan KISZ-t létrehozni, ami úgymond rólunk szól. Én a kezdeményezés élére álltam, teljesen őszintén és meglehetősen naivan előadtam ötleteinket a KISZ-titkárnak. Ő erre majdnem leesett a székről. Először azt hitte, csak hülyéskedek. Aztán, hogy cinikus vagyok. Mikor leesett neki, hogy komolyan beszélek, nekem szegezte a kérdést: „Te tényleg azt hiszed, hogy az elvtársak szó nélkül tűrnék ezt? De tűrjék! Szerinted Kádár János mit szólna ehhez?” Én komolyan vettem a kérdést, és rá kellett döbbennem, hogy fogalmam sincs, ezek az „elvtársak” mit szólnának. Hogy nem értem a rendszert, amiben élek, és válaszokat a szociológia adhat. Ez kinyitott előttem egy új világot.
Kutatásai a szociológia és történelem metszetében mozognak. A fentiek szerint inkább szociológusnak vallja magát?
Valóban a történelemtudomány és szociológia határán mozgok, de történész végzettségem nincs. Kutatásaim fókuszában a Rákosi- és a Kádár-rendszer történelmi korszakai állnak. Engem azonban elsősorban az emberek magatartása, tehát a szociológiai aspektus érdekel. Érdekes módon ez a metszéspont az egyetemi pályámon is elkísért, több mint 15 évig tanítottam 1945 utáni társadalomtörténetet.
Miért ebben a korszakban mélyedt el?
Az egyház és vallás helyzete keltette fel az érdeklődésemet. Tomka Miklós volt a témavezetője a doktorimnak, amely arról szólt, hogy a vallásos ember hogyan reagált a Rákosi- és a Kádár-rendszerre. Számos interjút készítettem, kutatóként valósággal lubickoltam a munkában. Nagyon fontos volt ez a téma és ez a korszak számomra. Még akkor is, ha tudtam, ezzel nem fogok a fősodorhoz tartozni. Sőt, valahol ez még büszkévé is tett.
A terepmunka áll Önhöz közelebb?
Kétféle ember lakik bennem. Az egyik kimegy a terepre, rendkívül magabiztos, pontosan tudja mit akar, határozott, megy, mint a tank. Ott úgy érzem, ez az én világom. Az idő, a befektetett energia nem számít. A másik akkor jön elő, mikor fel kell dolgozni az anyagokat. Ilyenkor visszahúzódok, alázattal fordulok a gyűjtéseim felé.
Eltelt már annyi idő, hogy ezt a korszakot politikamentesen lehessen vizsgálni?
Ahogyan a kérdése is sugallja, a válasz részben: nem. Ugyanakkor muszáj kihasználni az időt, hiszen azok az emberek, akik átélték ezt a korszakot, most még be tudnak számolni életükről. Ha megvárnánk, hogy a kellő tudományos távolsággal tekintsünk a korszakra, akkor nem lenne már, akit meghallgassunk. Sőt, most például szerzetesekről folytatok kutatást, és azok a szerzetesek, akik átélték a szétszóratást, már kevesen vannak, akik tudnak még mesélni. Ők már 80-90 esztendősek, és egyszerűen nem érdeklik egy szociológus kérdései. A Jóistennel akarnak rendben lenni, az életüket lezárni. Sokkal fontosabb számukra az élet nagy értelme, eltörpülnek mellette a régi emlékek.
Nehéz időszakot, nehéz sorsokat írt meg könyveiben – például üldözött nővérekét, ’56-ban harcoló nőkét, idegenbe szakadt magyarokét. Mennyire nehéz ilyenkor megtartani a tudományos távolságot, kellett-e feldolgozni a szomorú történeteket?
Borzasztóan lassan dolgozom, pontosan azért, mert olyan emberekkel találkozom, akiknek a sorsa nagyon megérint. Nehéz helyzetekkel, krízisekkel foglalkozom – az érdekel, hogyan lehet ezeket túlélni, megélni, jobb emberré válni tőlük? Vagy másképpen: hogyan lehet a nagyon mélyből jól kijönni? Nagyon megvisel, de rengeteget tanulok belőle. Szoktam is mondani a diákoknak: én nem tudok annyit tanítani, mint amennyit tanulnak majd azoktól az emberektől, akikhez kimennek.
Hogy ne csak az idő dimenziójáról beszéljünk, de a térről is: 2015-ben jelent meg Hely, identitás, emlékezet c. munkája Keszei Andrással. Ahogy egy adott korszak, úgy egy hely, egy környék is alapvetően befolyásolja az embert, a közösséget. De mégis hogyan, és hogy mutatta be ezt a könyv?
Ez egy konferenciakötet, a hely és identitás kapcsolatának témáját Keszei András vetette fel. Nagyon újszerű és érdekes a kérdés, hiszen sokáig azt hittük, hogy ha a helyünkről kiszakítanak minket, az egy hatalmas trauma, és gyökértelenek leszünk. Az amerikai ’56-os kutatásaim során azonban magam is megtapasztalhattam, hogy ez csak részben igaz: új helykötődés is ki tud alakulni, új gyökereket is tudunk ereszteni. Az más kérdés, hogy az első generáció számára ezek mennyire lesznek erősek, mennyire pótolja a régieket? Én úgy vettem észre, hogy a kivándorlókat nagyon leköti, hogy az új helyen felépítsék az életüket, és nincs energiájuk azon siránkozni, hogy mit hagytak ott. Inkább elszakítják a szálakat, az újra figyelnek. Igaz, ennek a második generáció már megissza a levét. Ők ugyanis már igazán be akarnak illeszkedni a társadalomba, amelyhez teljesen azonosulniuk kell, s ez azzal járhat, hogy eltávolodnak a szülőktől, amelyet mindenki nagyon fájdalmasan él meg.
Jövőre ünnepli a PPKE újraalapításának 30. évfordulóját. Hol látja a PPKE-t, és benne a bölcsészkart 30 év múlva?
Annyit elöljáróban hadd mondjak el, hogy ebből a három évtizedből én 25-öt a Pázmányon töltöttem. Nekem ez volt a munkában eltöltött életem tere. Soha nem is akartam elmenni. Nagyon remélem, hogy harminc év múlva a szociológia szak kicsit olyan lesz, mint az oxfordi világ. Valami érték, valami kincs, amit a pázmányosok csinálnak. Az élet nagy kérdéseivel foglalkoznak, a társadalmi vitákhoz bölcsen szólnak. Úgy érzem, ehhez jó úton járunk.
