Néhány éve egy távoli ismerőse megkérdezte, mivel foglalkozik. Régi magyar irodalommal – válaszolta. Hát az még van? – hangzott az elképedt válasz visszakérdezés formájában. Hargittay Emil professzor, a Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézet és a Magyar Irodalomtudományi Tanszék vezetője meséli nevetve a történetet. Derűjéből kiderül: egyáltalán nem bántja, hogy vannak, akik megkérdőjelezik négy évtizedes szenvedélye tárgyának létezését. A tanár úrral, aki a Pázmány legrégibb oktatói közé tartozik, hiszen az egyetem megalakulása óta tanít itt, először pályájának kezdeteiről beszélgettünk.

Hogyan lett irodalomtörténész, és miért éppen a régi magyar irodalmat választotta?
A középiskolában Jelenits István piarista szerzetes volt a magyar tanárom és az osztályfőnököm. Ő szerettette meg velem az irodalmat. Korábban is sokat olvastam, Vernét, Rejtőt és minden egyebet, amit a kamaszok olvasnak, de ő másodikos gimnazista koromban valahogy az irodalom ízét éreztette meg velem. Amikor azután magyar szakos lettem az ELTÉ-n, és szakirodalmat is olvastam, rájöttem, hogy az irodalomkutatás egyáltalán nem olyan békés dolog, mint amilyennek én hittem. Egyrészt volt egy erős politikai vonala az oktatásnak. Például egyik híres professzorunk kijelentette: van haladó irodalom és van, ami nem az. Csoportosította is a szerzőket eszerint. Másrészt bizonyos alkotók körül akkoriban nagy viták dúltak. Egyetlen példát említek: József Attiláról sokan ma sem tudják, hogy életének utolsó időszakában milyen szemléleti változásokon ment keresztül, milyen egyetemes kérdések foglalkoztatták, de költészetéről, annak értelmezéséről akkoriban is viták voltak. A hetvenes évekről beszélünk, és én elhatároztam, hogy politika- és vitamentes, „békés" területtel szeretnék foglalkozni. Ezért teljesen tudatosan választottam a régi magyar irodalmat. Hamar felfedeztem, hogy aki szereti a krimiket – a fiatalok számára már valószínűleg ismeretlen Derrick felügyelő, vagy Colombo történeteit – annak érdemes „régi irodalmárnak" lennie, mert valóban nagyon sok megoldatlan probléma, és megválaszolatlan kérdés van. Kutathatunk a levéltárban azért, mert nem tudjuk, mikor született a szerző, sőt akár azért is, mert azt sem tudjuk, ki írta az adott szöveget. Volt egy professzorunk a pesti egyetemen, aki fennhangon hirdette, hogy régi irodalommal könnyebb foglakozni – az ő témája a modern volt –, mert a régi szerzők már nem élnek és nem írnak. Csakhogy régi szerzőt a könyvtárban, vagy levéltárban tulajdonképpen bármikor fel lehet fedezni, és akkor bizonyos helyeken át kell írni a magyar irodalom történetét.
A levéltárakban őrzött anyag jelentős része még feldolgozatlan. Balassi Bálint jelentőségű ismeretlen szerző nem fog előkerülni, annak lenne már valamilyen nyoma, de az újabb szakirodalom is mutatja, hogy az alkotókkal kapcsolatos akárcsak életrajzi adatok feltárása is mindig izgalmas feladat.
Példának mondom el, hogy az utóbbi évtizedben elterjedt, hogy a híres eposzíró, Zrínyi Miklós megölte a feleségét, mert az hűtlen volt hozzá. Egyrészt egy levélrészlet szól erről. Egy erdélyi férfiú írja le magánlevelében, hogy csalja a felesége, de nagy emberekkel is megtörtént ez, hisz Zrínyi Miklós is feleségét „lovászával tapasztalta". A levél szerint Zrínyi ezután kitett az asztalra egy fegyvert és mérget, és az asszonynak választania kellett a kétféle halálnem között. A mérget választotta. Az írás Zrínyi halála után csaknem 20 évvel született, de nem derül ki egyértelműen belőle, hogy az emlegetett Zrínyi mikor élt. A másik utalás a feleség, Draskovich Mária Euzébia családjának történetírójától, Ladányi Ferenctől származik, aki történeti munkájában utal arra, hogy Euzébia erőszakos halállal halt meg. Egyelőre a kérdést nem lehet egyértelműen eldönteni, de az utóbbi időben többen foglalkoznak azzal, hogy a „Szigeti veszedelem" című eposznak és Zrínyi lírai verseinek értelmezését mennyire befolyásolhatja a sajátos szerelmi téma.

Évek óta Pázmány Péter műveinek kritikai kiadáson dolgozik. Hol tart a munka?
16 éve dolgozom rajta. Akkor jelent meg az első kötet, idén lát napvilágot a nyolcadik. Tekintetbe véve, hogy Pázmány 40 művet írt, azt kell mondanom, még az elején tartunk. Kezdetben nekem magamnak is sokat kellett tanulnom azzal kapcsolatban, hogy mi fán terem egy kritikai kiadás, hát még azoknak a tanítványaimnak, akiket bevontam a munkába!
Gondolja el: egy kritikai kiadásban minden benne van, amit egy műről tudunk. Minden forrás, minden szövegmagyarázat, életrajzi összefüggés, kapcsolatok más európai és magyar művekkel. A legtöbb író többféle szöveget állít elő, hiszen ugyanazt a művet többször átírja. A kritikai kiadás ezért azzal kezdődik, hogy – amennyiben ez lehetséges – eldöntjük, melyik a főszöveg. A jegyzetek tehát már a hiteles szöveghez készülnek. Egy szerzőről csak egyetlen egyszer készül kritikai kiadás, munkánkat tehát úgy kell tekintenünk, hogy az örökkévalóságnak dolgozunk. Előfordult, például Berzsenyi Dániel esetében, hogy a szerzőről olyan sok új adat került elő, annyi új szempont merült fel, hogy új kritikai kiadásra lesz szükség a költemények estében. Ezek azonban kivételes esetek.

Miért hasznosak a kritikai kiadások?
Egyrészt segítik a tudományos munkát. Ha valaki Katona „Bánk bán"-jával foglalkozik, vagy Madách „Az ember tragédiájá"-val, akkor először a vaskos kritikai kiadásokat kell tanulmányoznia. Ha egy magyar tanár a gimnáziumban a „Himnusz"-t tanítja, akkor érdemes Kölcsey verseinek kritikai kiadását fellapoznia, mert ott több mint ötven oldal jegyzetet talál a „Himnusz"-hoz. Tehát a kritikai kiadások rengeteg ötletet adhatnak a tanároknak is. A másik fontos szerepük, hogy minden további kiadás alapját képezik, hiszen a kiadók célja jó esetben, hogy a legjobb és leghitelesebb szöveget jelentessék meg. A Pázmány életmű kritikai kiadásából nekünk olyan művek is hátra vannak még, mint a több mint ezer oldalas „Isteni igazságra vezérlő kalauz", vagy a „Prédikációk". Gondolja el, mekkora munka, amíg ehhez elkészülnek a jegyzetek.

Leszűrhetem a következtetést, hogy ezt a kritikai kiadást tartja a legnagyobb tudományos teljesítményének?
Az irodalomtörténet szintjén igen. Egy monográfiában akár át lehet siklani nehezen értelmezhető kérdések fölött, ki lehet hagyni bonyolultabban elemezhető, bizonytalanságot előidéző részeket, de egy kritikai kiadás minden fölvetődő kérdést meg kell, hogy válaszoljon. Jó kritikai kiadások alapján készíthető jó monográfia is, hiszen a hiteles szövegek elemzésén alapul. 16 éve nagyon sokat foglalkozom ezzel, másrészt én ezt sikeresen beillesztettem az oktatásba. Több tanítványom így tudta meg, mit jelent valóban irodalommal foglalkozni, találkozni az eredeti forrásokkal. Hozzáteszem: erre én senkit nem kényszerítettem. Nem volt feltétele semminek, egyszerűen adtam feladatokat, és akinek kedve volt, „beszállt" a játékba. Voltak hallgatók, akiket ezek a teendők lelkesítettek, láttam, ahogy hónapról-hónapra haladnak előre, és büszke vagyok arra, hogy tanítványaimból mára felépült egy markáns kutatócsoport, amelynek tagjai ezt jól is csinálják.
A kritikai kiadás szakmai fogadtatása is nagy örömmel tölt el. Most sok magyar író kritikai kiadása van ugyanígy készülőben, de több kolléga megfogalmazta, hogy a Pázmány a „zászlóshajó".

Szavaiban az oktatás iránt is lelkesedést érzek. Ezzel kapcsolatban van ars poeticája?
Jövőre lesz negyven éve, hogy egyetemi oktatóként dolgozom. Ars poeticán azonban soha nem gondolkodtam. Minden csoport és minden hallgató más, és én igyekszem alkalmazkodni hozzájuk. Megpróbálom erősségeiket, gyengeségeiket megtapasztalni, és ennek ismeretében tűzök ki számukra feladatokat. Van például, aki a levéltárban szeret ücsörögni, másnak az elméleti megközelítések okoznak örömet. Minden hallgató számára megpróbálok olyan feladatot, olyan témát keresni, amiről úgy gondolom, neki való. Hadd mondjak egy példát. Kezembe került a 16. század végén megjelent első magyar közmondásgyűjtemény, amelyben nemcsak magyar, hanem görög és latin közmondások is voltak. Rendszer azonban nem volt benne, ezért a közmondásokat sem „ABC" rendben, sem téma szerint – például kutyás közmondások – nem lehetett megtalálni. Pedig nagyon érdekes kérdés, hogy ez vagy az a közmondás, állandósult szókapcsolat létezett-e már a 16. században. Egyébként a szerző, Baranyai Decsi János gyűjteményének legtöbb darabját Erasmustól vette, és a magyar megfelelőket Erasmus latinjához párosította. Nos, az egyik hallgatómnak, aki nagyon szereti az aprómunkát, a kezébe adtam, mondván, hogy szép, szép, de nem tudjuk, milyen közmondásokat tartalmaz... A diák hónapokra eltűnt. Azt hittem, rég elfelejtette az egészet, de aztán fél év múlva megjelent. Megbeszéltük az addig felmerült problémákat, órákig dolgoztunk. Aztán sokáig nem láttam, majd újra és újra eljött. Ez évekig így folyt. A könyv elkészült, hamarosan megjelenik, és én ennek nagyon örülök.
Az ars poeticámat kérdezte, hát most a maga kedvéért megfogalmazom. A lényeg, hogy akiben felfedezem az érdeklődést, azért képes vagyok mindent megtenni. Elmegyek vele a könyvtárba és megmutatom neki a lehetőségeket, összeállítom a kéziratokat, amiket el kellene olvasnia, segítek eligazodni a régi magyar nyelvben, átsegítem az esetleges kudarcokon, stb. Számomra az a legnagyobb öröm, ha egy hallgatóm helyezést ér el az Országos Diákköri Konferencián, vagy ha megjelenik egy önálló publikációja. Ez minden nehézségért, vagy kellemetlenségért kárpótol. Egyszer egy csoportomtól kaptam egy díszoklevelet. 20-an írták alá a „régimagyar órák emlékére". Kitettem az egyetemi szobám falára, ahogy régen a mesteremberek kirakták a céhes elismeréseket.

Önnek kik voltak a mesterei?
Mint mondtam, Jelenits tanár úr nagy hatással volt rám. Egyetemista koromban azután Klaniczay Tibor, a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének egykori igazgatója – ő 1992-ben meghalt – volt olyan lelkesítő hatással ránk, hogy az én generációmból sokan foglalkoznak régi magyar irodalommal. Példamutató volt szakmai sokoldalúsága, nemzetközi elismertsége, fáradhatatlan munkabírása és irántunk való figyelme is. Mivel sokan vagyunk, sok tanítványunk lett. A későbbi korszakok kutatásában – úgy látom – nincs ekkora élénkség és főleg összetartás, mint a „régimagyarosok" között. Jelenits Istvánnal egyébként sosem szakadt meg a kapcsolatom, és még a Pázmány kritikai kiadásban is sokat segített. Például voltak olyan latinból újabban lefordított teológiai szövegek, amelyek számomra gyanúsak voltak. Ezeket elvittem a tanár úrhoz, aki szótár nélkül megmondta a helyes fordításokat, szóhasználatot. Előfordult, hogy hosszabb beszélgetésben vitattuk meg azokat a nüanszokat, teológiai nehézségeket, amelyek a pontatlan, vagy helytelen fordítást eredményezték.

Családja hogyan tolerálja az ön megszállottságát?
Mindenkinek a saját szakmáját kell jól csinálni, függetlenül attól, hogy bádogos, csillagász, vagy asztalos. Ha egy orvos hibázik, meghalhat a betege. Ha egy statikus, összedőlhet a híd. Ha mi nem teszünk ki egy vesszőt, senkinek az életét nem veszélyeztetjük, de én ennek ellenére azt mondom a hallgatóimnak: miért engedhetnénk meg magunknak a hibákat? Miért értékeljük a munkánkat kevésbé fontosnak? Igaza van, ez megszállottság. A feleségem fiatal korunkban még furcsállta, hogy képes vagyok napi 12–14 órákat egy asztalnál ülni. Mindig írtam valamit: egy könyvet, egy cikket, egy tanulmányt. Mindig remélte, hogy az adott munka után jobb lesz. Be kell ismernem, hogy a mai napig nem lett jobb. És hálával, sok köszönettel tartozom, hogy ezt tolerálni tudta. Talán azért, mert egy könyvkiadóban együtt dolgozunk, ő maga is könyvek szerzője, tudja, mit jelent a tudományos munka.

Az interjút készítette: Gimes Júlia