Bár a történészek objektivitásra törekednek, a történelem valójában mindig szubjektív, hiszen akik az elmúlt korok eseményeit leírják, elemzik, valamilyen irányba mindig elfogultabbak, és ez alakítja a valóságban megtörtént események bemutatását is. Erről mit gondol?
Valóban, pontosság és logika szükséges a történelem kutatásához, de tény, hogy nagyon sok a szubjektív tényező. Hiszen már azok a források sem feltétlenül objektívek, amikből a történész dolgozik, mert az embernek szelektív a memóriája. A kortársak, akik megörökítik az eseményeket, mindig szelektálnak; azt vetik papírra, ami számukra fontos, nem beszélve arról az esetről, amikor tudatosan nem a valóságot írják meg. Az előbbire kitűnő példa az, ha valaki a saját gyermekkorára gondol vissza; ugyanarra az eseményre biztosan egészen másképp emlékezik a gyermek, a szülő, a nagyszülő. A kutatóknak éppen azért kell a lehető legtöbb forrást megnézni, hogy ezt kiküszöböljék, és a sokféle elbeszélésből – megfelelő forráskritikával – kikerekedjen egy olyan történet, amely a lehető legpontosabb képet festi az eseményekről. Éppen ezért én oktatóként is nagyon forrásközpontú vagyok.

Már a középiskolában, illetve az egyetemista évei elején is tisztában volt vele, hogy az egyetemi oktatói pályát választja?
Óvodás koromban a nagymamám esténként Az egri csillagokat olvasta fel nekem, ami már akkor elvarázsolt. Aztán tíz éves koromban olvastam Hegedűs Géza: A milétoszi hajós című könyvét, ami szintén nagy hatással volt rám. Általános iskolában kiváló történelemtanárom volt, Ugray József; logikus gondolkodású, szigorú, de igazságos. Ugyanilyen nagy hatással volt rám a középiskolai magyar tanárnőm is, Dr. Korompay Bertalanné, Juliska néni, aki négy gyermekes családanyaként, klasszikus műveltséggel és a régi magyar irodalom szeretetével oktatott minket. Gyermekkoromban mégis orvos szerettem volna lenni, mert vonzott, hogy másokon segíthetek, de a Veres Pálné Gimnáziumban, ahol angol tagozatos voltam, rá kellett ébrednem, hogy a fizika nem erősségem. Akkoriban egyszerre jártam történelem és biológia előkészítőre. Egészen az első élő egérboncolásig nem döntöttem el, hogy melyik egyetemre jelentkezem, akkor azonban eldőlt. A történelmet és az angolt teljes erőbedobással tanultam, így végül az ELTE-re is erre a két szakra jelentkeztem. Akkor már tudatosan készültem arra, hogy történész leszek, ezért a levéltár szakot is felvettem. Azonban a tanár-szakot is elvégeztem, gondolván, hogy azzal is gazdagodom, no és a pedagógusi pályát sem akartam kizárni életemből. Ha a történelem valamely kérdésről kellett beszélnem, szinte sosem fogyott ki belőlem a szó. Mindig úgy éreztem, hogy fantasztikus dolog az, ha valakinek átadhatok valamit a tudásomból, meglátásomból, gondolataimból. Azonban nagyon erős indíttatást éreztem a kutatás iránt is. Amikor beléptem az egyetemre, reformkorosnak készültem, így Hahn István kitűnő ókori előadásai mellett már elsőévesként bejártam Szabad György óráira. Az ő tanári, kutatói és emberi magatartása igazán nagy hatással volt rám, példát mutatott. Ő tanított meg arra, hogy a történelmet objektív módon, elfogulatlanul, de hallatlan lelkesedéssel szabad csak kutatni, írni és oktatni. Hatására fogalmazódott meg bennem: a történelmet az eszünkkel, de a szívünkön keresztül kell írni. Ez nem szakma, hanem hivatás, ami nekem egyben hitvallás is; úgy vélem, a nemzeti múlt az identitás legfőbb komponense, és amelyik népnek nincs múltja, annak jövője sincs.

Immár több mint húsz éve oktat a Pázmányon, de nem itt kezdődött a pályája. Milyen intézményekben fordult meg mielőtt Piliscsabára került?
Az ELTE Trefort Ágoston Gyakorló Gimnáziumban végeztem az egyetemi gyakorló oktatást, de a diploma után minisztériumi tudományos továbbképzési ösztöndíjban részesültem két évig, az ELTE Segédtudományi Tanszékén, Sinkovics István professzor keze alatt. Ez alatt kellett ledoktorálnom, s az akkori Országos Levéltárban (ma: Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában) végeztem latin nyelvű iratok regesztázását. Ez izgalmas tanulásnak bizonyult, amelyet megfűszerezett az MTA Történettudományi Intézetéhez kapcsolódó kutatómunka. Közben férjhez mentem ahhoz a férfihoz, akivel még érettségi előtt találkoztam. Miután ledoktoráltam, 1979-ben megszületett első gyermekünk, egy kislány, azután két kisfiú: 1983-ban és 1992-ben. A történelem szeretete életem minden szegletét áthatja; a lányom például Kanizsai Dorottya tiszteletére kapta a Dorottya nevet, annak a nagyasszonynak a nevét, aki a mohácsi halottak egy részét saját költségén eltemettette. Az első fiam nevét az ihlette, hogy akkor írtam könyvet Bethlen Gáborról, míg a harmadik gyermekem az Imre nevet kapta, édesapja után. A GYES-ről, 1986 januárjától egyenesen a Magyar Tudományos Akadémia Történelemtudományi Intézetébe kerültem 1995-ig. A Pázmány Péter Katolikus Egyetemet 1992-ben régi-új egyetemként újralapították, s 1994-ben, amikor az első évfolyam oktatási tematikája elérte a kora újkort, meghívtak oktatni. Így tulajdonképpen alapító tagnak számítok. Egyébként fantasztikus az oktatás: csak sok tudásból lehet átadni valamit a hallgatóságnak, s miközben tudásunk javát átcsöpögtetjük a diákokba, tovább kell halmoznunk saját ismeretanyagunkat, amelyet persze a diákok is növelnek, hiszen együtt gondolkodunk, s megvan a visszacsatolás is.

Korábban több oktató is úgy nyilatkozott, hogy manapság egyre nehezebb lekötni a diákok figyelmét, és romlott a hallgatói színvonal is. Találkozott ezzel a jelenséggel?
Igen, sajnos azt tapasztalom, hogy a gimnáziumokban ma már messze nem olyan a követelményrendszer, mint régen. Sokszor találkozom olyan hallgatókkal a BA-n, akiket én biztosan alaposan megizzasztottam volna az érettségin. Diákjaim között akad, akivel külön foglalkozom; emlékszem például egy autista hallgatóra, aki nagyon érdeklődő volt, de a nehézségek miatt személyre szabott foglalkozásokat tartottam neki. Igazából számomra kétféle diák létezik: aki nagyon okos és tehetséges, és vele azért kell foglalkozni, hogy még jobban kibontakozhasson; a másik típus, aki nem feltétlenül tehetséges, sőt mondhatni, gyengébb képességű, de nagyon eltökélt és szorgalmas. Velük azért kell foglalkozni, hogy ledolgozzák hátrányukat. Ritkán, de előfordul egy harmadik típus is: olyan, aki csak túl akarja élni az egyetemet, de sem nem okos, sem nem szorgalmas. Nekik is felajánlom, hogy javítsanak, próbálok esélyt adni az előrelépésre, ők általában nem jönnek vissza. Sajnos nem kevés a diszlexiás vagy diszgráfiás a hallgatók között. Becsülöm azokat az embereket, akik megdolgoznak, megküzdenek a tudásért, de középiskolai tanárnak nem szabadna olyan embert képezni, akinek komoly idegrendszeri problémái vannak, vagy egyszerűen képtelen a táblára helyesen írni.

Sokat foglalkozik azokkal a hallgatókkal, akiknek erre van igényük, de inkább szigorú, mintsem engedékeny tanár. A diákjai nem teszik szóvá, hogy túl magasan van a léc, túl sok az elvárás?
Általában szigorúnak, de közben igazságosnak is tartanak, s ez utóbbi különösen fontos. A követelményrendszer, ami alapján számon kérem a tanultakat, mindenki számára elérhető, ehhez tartom magam én is.  A diákoknak pedig mindig adok lehetőséget a pótlásra, a javításra, mert lényegében csak a tudás számít. Azért, hogy a lehető legtöbb tudást szívják magukba, az órákat is intenzíven tartom, megdolgoztatom a diákokat. Az osztályozásnál már nem vagyok annyira szigorú, de évközben követelek. Ennek az az oka, hogy alapból azt feltételezem: azért jönnek ide, mert történelmet akarnak tanulni, minél többet, miként én is tettem. Tehát maximálisan megadom nekik ezt a lehetőséget.

Kutatási területe a 16-17. századi magyar társadalom tagozódása, kultúrája, mindennapi élete. Miért varázsolta el ennyire éppen ez a korszak?
Amikor másodéves egyetemistaként a 16-17. századi magyar nyelvű forrásokkal foglalkoztunk, elvarázsolt a régi, míves magyar nyelv. Annyira megfogott, hogy azóta sem eresztett el; talán itt kapcsolódik össze bennem a történelem a régi magyar nyelv szeretetével. Közel áll a szívemhez például a népzene is, és a forrásolvasási órákra rendszeresen viszek be csángó énekeket, beszédet, hogy hallják a diákok: hogyan beszéltek eleink néhány száz évvel korábban. Ezt úgy hívom: utazás vissza a múltba.

Van olyan kurzus a mostani félévben, amit különösen szeret?
A második félévben mindig több az előadásom, de ekkor tartom A magyarországi arisztokrácia története című szemináriumot is, ami kifejezetten fontos számomra. A társadalom és életmódtörténeti előadás is nagyon színes, ezt a doktori iskolában és az MA-n is oktatom. A kurzuson – többek között – az ember, a társadalom és a környezet viszonyát, egymásra való hatását, a mindennapi élet kereteit mutatom be; egy-egy kisebb-nagyobb népcsoportnak, etnikumnak, nemzetnek egymástól eltérő, mind térben, mind időben változó, sajátos lakás-, öltözködési, viselkedési-, étkezési kultúrája, higiéniai szokásai, műveltsége vannak, amelyek nem véletlenül és esetlegesen alakultak ki – ezek mély és bonyolult összefüggésrendszert alkotnak.

Jelenleg vezet-e valamilyen kutatást, illetve mik a tervei 2016-ra?
Épp most fejezünk be egy több éves nagy munkát, amelybe a doktoranduszaimat is bekapcsoltam: többnyire magyar, de latin és német nyelvű, 16-17. századi török tisztek és katonák által írt leveleket adunk ki mai helyesírás szerint, magyarázó szöveggel, vagyis lábjegyzetekkel ellátva. A levelek – több mint 1000 db – abba a küzdelmes korszak verítékes, „könyökig könnyes” mindennapjaiba enged bepillantást, amelyről a török források egyébként is megritkultak. A nagy horderejű országos politikai és katonai események mellett emberi sorsokat is megismertünk, magyar jobbágyok, katonák, asszonyok, gyermekek olykor könnyfakasztó történetét. Ezek a dokumentumok – mintegy 1500 oldal terjedelmű – valódi mikrotörténelmet rejtenek, mégpedig a javából.  Az elmúlt évek kutatómunkám eredményeként most jelenik meg egy kötet, amely az oszmán-magyar viszonyokat írja le a 17. század első felében. A könyv alapkérdése: hogyan terjedt tovább masszívan és feltartóztathatatlanul az oszmán hódoltság, miközben mindig akadt olyan faluközösség, amelyik ellenállt, vagy legalábbis megpróbált ellenállni, akár a pusztulás árán is; vagy ha meghajolt az ellenség előtt, egy időre mégis abbahagyta a hódolást; hogyan tudták ezt megtenni? Mi adott nekik erőt? Miben rejlett a közösség megtartó ereje? Mert végül sem az ellenállók, sem a meghajlók nem integrálódtak, nem váltak törökké a másfélszáz éves uralom alatt sem.

Az interjút készítette: Kuslits Szonja