A beszélt és az írott francia nyelv eltérő sajátságainak elkötelezett kutatója. Mind francia nyelv- és irodalom szakos tanári, mind általános és alkalmazott nyelvészet szakos bölcsész diplomáját a Pázmányon szerezte meg. A francia Lumière Lyon 2 Egyetemen nyelvtudományi mesterképzést végzett, majd PhD-ját az ELTE doktori iskolájában védte meg. A Francia Tanszék fiatal adjunktusával, Horváth Márton Gergellyel beszélgetünk.

Középiskolai franciatanárként jó nevű gimnáziumokban tanított. A nyelvoktatásáról híres Madáchban, és a kifejezetten elit iskolának számító Berzsenyiben. Miért döntött végül az egyetemi karrier mellett?
Öt évig dolgoztam középiskolában, szerettem tanítani, és úgy érzem, megtaláltam a hangot a diákokkal. Amikor adódott a lehetőség, hogy itt a Pázmányon oktathatok, két szempont motivált. Egyrészt, hogy a francia szakos hallgatók motiváltabbak, elkötelezettebbek a nyelv iránt, mint a középiskolás diákok, akik gyakran kényszerből tanulják második nyelvként a franciát. Másrészt a gimnáziumi tanári munka mellett szinte lehetetlen kutatást végezni, és én nagyon vágytam arra, hogy nyelvészettel is foglalkozhassak.
Kezdetben kicsit hiányzott az a személyesebb kapcsolat, ami a középiskolás diákokhoz fűzött, hiszen az egyetemen hallgató és az oktató között az egyetemen kívüli közös kulturális programok ellenére nagyobb a távolság. Ezért a veszteségért cserébe viszont valóban megkaptam a kutatás lehetőségét. 

Milyen nyelvészeti kérdésekkel foglalkozik?  
2017-ben védtem meg a doktori disszertációmat, amely a beszélt francia nyelv szintaxisát elemezte bizonyos konkrét szempontok szerint. A beszélt francia egészen másként szerveződik, mint a sztenderd francia. Tehát az a nyelv, amelyet sztenderd franciaként az iskolában tanulunk és tanítunk, mondattani szempontból másképp épül fel, mint a beszélt nyelv. Az előbbit inkább az angolhoz, az utóbbit pedig a magyarhoz tudnám hasonlítani. Ez azért is nagyon érdekes probléma, mert erről a tényről a nyelvoktatás gyakorlatilag nem vesz tudomást. A nyelvkönyvekben közvetett módon ugyan megjelennek a beszélt nyelvet tükröző mondatok, de egyáltalán nem tanítják meg és magyarázzák el, hogy a beszélt nyelv másként működik, mint az írott sztenderd nyelv. Ráadásul bonyolítja a helyzetet, hogy a beszédben a kettőt állandóan váltogatják; hol beszélt, hol sztenderd franciát használnak. Én a PhD dolgozatomban a beszélt franciára jellemző konkrét szerkezeteket vizsgáltam.

Én eddig azt hittem, hogy a beszélt és az írott forma minden nyelvben eltér egymástól.
Természetesen ez valamennyire minden nyelvre igaz, hiszen például a magyarul sem beszélünk feltétlenül „mondatokban”. A sztenderd és a beszélt francia nyelv között azonban alapvető tipológiai különbségek vannak, ami meglehetősen sajátos dolog.

Gondolom, ha valakinek ezzel kapcsolatban nem esik le a tantusz, a mindennapi kommunikációban még jól elboldogulhat. Ha nem így lenne, bizonyára tanítanák.
Természetesen nem probléma, ha az ember úgy beszél, ahogy a könyvekben megírták. És nyelvi közegben a franciáktól tudattalanul megtanulhatja a beszélt szerkezeteket. Én már franciaszakos hallgató voltam, amikor „leesett a tantusz”, és nagyon elkezdett ez a kérdéskör foglalkoztatni. Eredetileg francia-angol szakosként indultam. A másodévben önálló szakként felvettem a nyelvészetet is, mert a bevezető nyelvészeti kurzusokon rájöttem, hogy a nyelvészet nagyon érdekel. Végül az angolt le is adtam, hogy több időm legyen az általam sokkal jobban kedvelt másik két szakommal foglalkozni. A Pázmányon, a nyelvészet szakon igen-igen színvonalas, ráadásul családias volt az oktatás. Ketten voltunk az évfolyamon, gyakorlatilag magánórákat kaptunk. Fantasztikus élmény volt. 

Egyetemi oktatóként hogyan fogalmazná meg a saját ars poeticáját?  
Nyelvész oktatóként minél több hallgatónak szeretném megmutatni, hogy a nyelvészet érdekes dolog, nem pedig egy félelmetes mumus. Szeretném, ha a diákok megértenék, hogy egészen más szintű tudás birtokában van az, aki érti a nyelv működését, mint aki bemagolja a nyelvtant. Francia szakos oktatóként pedig nem csupán a nyelvtudás fejlesztését tekintem fontos feladatomnak, hanem azt is, hogy a fiataloknak minél több kulturális ismeretet adjak át. Szeretném a diákokhoz közelebb vinni Franciaországot és a frankofon kultúrát. Nem véletlen, hogy tartok országismeret kurzusokat is. És hát őszintén szólva, a nyelvfejlesztésbe is szívesen becsempészem a nyelvészeti gondolkodást, hiszen egy-egy kifejezés eredete például nagyon érdekes lehet.

Ön tíz éven át a Verbum - Analecta neolatina című folyóirat online technikai szerkesztője volt, idén januártól pedig a főszerkesztője. Én nem ismerem ezt a lapot...
Ez a folyóirat az újlatin kultúra, nyelvészet, irodalom, filológia, történelem területéről újlatin nyelveken, vagy angolul írt tudományos közleményeket jelentet meg. Elsősorban pázmányos szerzők és a partnerintézmények kutatói publikálnak benne. Bár ennek a területnek is az angol az általánosan elfogadott tudományos nyelve, mi fontosnak tartjuk, hogy a tudományos terminológia az újlatin nyelven is fennmaradjon. Ezért nagyon örülünk az olaszul, franciául, vagy spanyolul megírt publikációknak. Jelenleg a lap nyomtatott formában jelenik meg, és   technikai szerkesztőként arról gondoskodtam, hogy a cikkek fél év elteltével felkerüljenek az internetre. Most már jóval több a dolgom: Domokos György előző főszerkesztő javaslatára  dékán úr úgy döntött, hogy januártól engem bíz meg a lap irányításával.

A francia kultúrából mi érdekli a legjobban?
A kortárs zene, és a közéleti, politikai események.

Gyerekei hány évesek? Tudnak már franciául?
Nyolc és tíz évesek. A lényegre tapintott: feleségem francia, így a gyerekeink kétnyelvűek.  Szóval jól tudnak.

Az interjút Gimes Júlia készítette.