2008-ban vette át diplomáját az egyetemen, történelem-hittanári szakokon. Emlékszik még, hogy miért a Pázmányra jelentkezett?
A középiskolát a veszprémi Padányi Katolikus Iskolában végeztem, és a tanulmányaimat mindenképp egy katolikus intézményben akartam folytatni. A történelem mellett a másik szakom a Pázmányon a hittan volt, egyszerre jártam nappali képzésre a Bölcsészettudományi és a Hittudományi karra. Ez leginkább azért volt nagy kihívás, mert míg az egyik Piliscsabán, addig a másik Budapesten volt, így állandóan ingáztam. Az egyetemet valójában már 2005-ben befejeztem, a diplomám átvétele azért késett, mert hiányzott a nyelvvizsgám. 2005 szeptemberében a Budapesti Ward Mária Gimnáziumban kezdtem tanítani, és rögtön felkértek osztályfőnöknek a tizenegyedikesekhez. Ez a feladat rengeteg energiát emésztett fel, többször előfordult, hogy azért kellett kihagynom a nyelvvizsgát, mert épp valamilyen kötelező iskolai programon vettem részt.

Elég megterhelő lehetett két fizikailag is távol eső nappali szakra járni...
Igen, ez egy szép hosszú lelkigyakorlat volt, büszke vagyok rá, hogy egyáltalán sikerült, főleg úgy, hogy a hittanári képzésen fix órarendem volt. Évfolyamonként mindössze néhány, hozzám hasonló hallgató volt, aki vállalta a két nappali tagozatot. Az állandó ingázás miatt némileg az egyetemi közösségből is kiszakadtam, de örülök, hogy ezt az utat választottam. Hálás vagyok a bölcsészkarnak azért a szellemiségért, szemléletért ahogy ott tanítottak. Adott egyfajta pluszt. A teljességet mutatták be a tanárok, és kihívás volt, hogy a szellemi teljesítőképességem határát feszegethettem. Tanáraimnak hála megtapasztaltam a tudomány sokszínűségét és hihetetlen távlatait. A piliscsabai kampusz pedig alkalmas volt arra, hogy az ember kicsit magába nézzen, és gondolatok szülessenek benne. Úgy hiszem, maximálisan versenyképes az a tudás, amit ott szereztünk.

Úgy kezdte az egyetemet, hogy tudta: a tanári pályára készül, vagy ez útközben alakult így?
Fiatal koromban, a cserkészetben az volt számomra a legizgalmasabb, hogy kisebbeket taníthattam erre-arra, ez igen korán megadta az irányt. Azt hiszem, mindig is szerettem volna tanár lenni, és amikor középiskolában elgondolkodtam, hogy mit lenne érdemes választani, kézenfekvő volt, hogy olyan tárgy legyen, ami egyébként is a szenvedélyem. Így alakult, hogy történelem és hittan szakokra jelentkeztem, és most ezeket tanítom a budapesti Szent Margit Gimnáziumban.

Már több mint tíz éve tanár. Azt hozta az élet ezen a területen, amit várt, vagy a gyakorlatban egészen más az oktatás, mint ahogy régen elképzelte?
Egy középkori mondás szerint: „Mire megtanulsz énekelni, már másról szól a dalod”, ez feltétlenül igaz a tanári pálya esetében is. Több sokkoló élménnyel kell megküzdeni. Az első ilyen, amivel a fiatal kollégák szembesülnek, hogy a gyerekek távolról sem olyanok, mint amilyennek elképzelték őket. Szerencsére engem nem ért meglepetés, a cserkész múlt miatt viszonylag reális képem volt arról, hogyan működnek a fiatalabb generációk. A második trauma, mikor azzal találkoznak a kezdő pedagógusok, hogy a szülők nem egészen úgy partnerek bizonyos dolgokban, ahogy azt elképzelték, ezzel már nekem is meg kellett küzdenem, ahogy a kollégákkal szembeni nézeteltérésekkel is. Sokan ugyanis egészen mást gondolnak arról, hogy milyen értékeket kellene átadni. Ezek kisebb-nagyobb megrázkódtatások, melyeken idővel mindenki átesik. Most azt mondhatom, megtalálom a munkámban azt, hogy miért érdemes és jó csinálni. Az igazgatóhelyettesi teendők mellett az a napom csúcspontja, amikor órát tarthatok. Sajnos ez most csak hetente ötször fordul elő, de korábban volt ez sokkal több is.

Az igazgatóhelyettesi munkakör egészen más hozzáállást kíván az embertől, kevesebb az interakció a gyerekekkel. Mennyire volt nehéz az átállás?
Azok közé tartozom, akik alapvetően nem akarták ezt a posztot, de mégis így hozta az élet. Emlékszem, fél évvel a kinevezésem előtt nagy nyilvánosság előtt kijelentettem, hogy ha valami, akkor igazgatóhelyettes biztosan nem leszek soha. Tévedtem. Kezdetben kicsit sokkoló volt az új munkakör, a véget nem érő papírhalom, ám mára tudom, hogy miért fontos ez a feladat, és hogy miért fontos jól csinálni. Ha nem is mindig érzik a diákok, nagyon sokat dolgozom értük, bár a közvetlen kapcsolat ritkább. Leginkább szervezési feladatokat látok el, ilyen például a teljes érettségi, és a felvételik beosztása, lebonyolítása.

Igazgatóhelyettesi munkája mellett tehetséggondozással is foglalkozik. Mit takar ez pontosan?
Úgy vélem, az elmúlt időszakban az egyik legjobb kormányzati lépés volt a Tehetségpontok létrehozása, és az ezzel kapcsolatos hálózat kialakítása. Ennek része a Szent Margit Gimnázium is, a tehetségpontot én koordinálom az iskolában. Döbbenetes és felemelő tapasztalat ezzel kapcsolatban, hogy a felzárkóztatásból gyakran tehetséggondozás lesz, sokat fejlődnek a diákok. Igazán jelentős versenyeredményekkel még nem büszkélkedhetünk, de az intézmények egymás jó gyakorlataiból is sokat tanulnak.

Mit gondol az utóbbi hónapok szakmát érintő eseményeiről, a pedagógusok és a szülők február 13-ai tüntetéséről, az egyre növekvő elégedetlenségről?
Elsőre a Cicerótól származó klasszikus szállóige jut eszembe, mely szerint „Háborúban hallgatnak a múzsák”. Úgy vélem az oktatásnak nem tesz jót, ami most történik, hogy állandó konfliktusok alakulnak ki. Az elmúlt időszakban eljutottunk odáig, hogy a szülő, a tanár és a diák kapcsolata elmozdult a bizalom irányába, és félek, hogy a mostani helyzet aláássa ezt, pedig bizalom nélkül nincs oktatás.

A szülők épphogy kiállnak a pedagógusok mellett. Ez nem erősíti az összetartást?
Az oktatás működése csak annyiban társadalmi kérdés, hogy mit várunk el tőle. Nincs egyértelműen jó, vagy rossz rendszer, a kérdés az, hogy mire kell, hogy alkalmas legyen. Ebbe valóban van beleszólása a szülőknek. Ám ezen felül ez egy szakma, hagyni kellene, hogy a hozzáértők tegyék a dolguk.

Azért nehéz jól csinálni valamit, ha hiányoznak a szükséges eszközök, olyan apróságokból sincs elég, mint a kréta és a papír.
Ez biztos, hogy probléma. Szerencsésnek érzem magam, hogy nálunk ilyen nehézség nincs. Úgy vélem, nem arról szól ez a társadalmi párbeszéd, amiről kellene, mert az, hogy nincs papír, vagy a fénymásolóba való patron, esetleg kréta, azt rövid időn belül meg lehet oldani. Ennél sokkal nagyobb bajok vannak. Nem tudni például, hogy egyáltalán hogyan lesz tanár utánpótlás, hiszen évente átlagosan 10-15 fizikatanár végez, miközben 200 megy nyugdíjba. Tíz éven belül nem lesz Magyarországon elég fizika tanár, de már most tudok olyan iskolát, ahol az intézmény tejes órarendjét átírnák, hogy igazodjanak egyetlen fizika tanár időbeosztásához. A szakemberhiányt a Klik ügyesen tompítja, ha nem lenne, valószínűleg már több iskolát be kellett volna zárni.

Az interjút készítette: Kuslits Szonja