Magyar szakot végeztél a Pázmányon; mi vitt ebbe az irányba?
Az, hogy igazán csak az irodalom érdekelt, a továbbtanulás pedig fontos volt. Felvételiztem az ELTE-re, oda viszont nem vettek fel, apám pedig azt mondta, hogy ha nem tanulok, akkor dolgoznom kell. Fél évig egy gyorsétteremben mostam edényeket meg takarítottam, ez azért rávilágított számomra a tanulás fontosságára. A Pázmányon pedig épp akkor indult az első évfolyam, fél évvel később volt a felvételi, hát felvételiztem, és sikerült is.

Úgy hírlik, valódi rocker voltál; mi igaz abból a sztoriból, hogy az egyik tanárnő nem szerette a hosszú hajadat, ezért betűrted az ingedbe, amíg nála vizsgáztál?
Ez a történet szó szerint igaz; az egyik tanárnőnél – Horváth Máriánál – az első vizsgáimon négyest vagy ötöst kaptam, de mondta a tanárnő, hogy nem tetszik a hajam, változtatni kéne rajta, mert ha nem teszem, akkor baj lesz… ezután elkezdtem minden vizsgán eggyel rosszabb jegyet kapni, mint az előzőn, és mindig el is hangzott ez a mondat a hajammal kapcsolatban. Én viszont azt gondoltam, jogom van úgy kinézni, ahogy szeretnék, zenekarban játszottam, rocker voltam. Aztán jött egy kemény szigorlat, nekem viszont volt egy néptáncos barátnőm, aki az összes hajfonást és haj-trükköt ismerte, és valami Kleopátra-frizura szerű szintig sikerült vagy harminc csattal visszahajtania a sérómat, alig tudtam megmozdulni, de a szigorlat jól sikerült. Aztán a tanárnő két vizsgázóval később kinézett a folyosóra, és látta, ahogy éppen bontom ki a hajamat, akkor már csak annyit mondott, hogy „ügyes, nagyon ügyes”. Ezt az egész párbaj-dolgot ma már elég viccesnek tartom.

Sok vetélkedőt vezettél már, főleg zeneieket. Mikor kezdett el vonzani ez a világ?
Mindig is zenével képzeltem az életemet, de apám azt mondta, hogy ebből nem fogok megélni, ezért szerettem volna mindenképpen valamilyen más civil pályába is betekinteni, és persze szerettem volna papírt is erről, hogy védve legyek attól a sok szülőben felsejlő rémképtől az állástalan utcazenészről, aki hiába játszik virtuóz módon a gitáron, mégis apróból összekuporgatott életet él. Viszont nem tudtam kinőni a zene iránti rajongásomat. Amúgy alig fél évvel azután, hogy felvettek a Pázmányra, már elkezdtem bedolgozni a tévében.

Melyik volt a kedvenc vetélkedőd, és miért?
A Popdarálóra vagyok a legbüszkébb, mert az arról szólt, ami én vagyok. Ott nem csak műsorvezető voltam: jammeltem a zenészekkel, eleve egy nagy gitártépéssel jöttem be, az egész showműsor egy nagyon különleges valami volt – magyar zenékkel játszottunk, amit fontosnak éreztünk mind, szívügyünk volt és most is az –, szabad kezet kaptam, a producer azt mondta, „csináld, ahogy akarod, mert attól lesz jó, ha nem kötöm meg a kezed”. Nem csak konferáltam, hanem beszálltam, beszálltunk az énekbe, egy-egy táncba. Na meg kaptam egy olyan dicséretet, ami nagyon jólesett: egy amerikai supervisor ugyanis folyamatosan nézte a műsort – elvégre amerikai licenc volt – és folyamatosan kritizált, ötletelt és a végén értékelt minket mindannyiunkat. Az amerikaiak köztudottan nem szeretnek dicsérni, az én értékelésemhez viszont azt írta, hogy jobb volt, mint az eredeti amerikai változat. Ez akkor nagyon jólesett, és azóta is nagyon sajnálom, hogy a Popdarálóból csak egyetlen sorozat született.

Hálás dolog lottósorsolásokat, Szerencse Szombatot vezetni, látni, ahogy megváltozik egy-egy ember élete?
Érdekes, ezt még sosem gondoltam így végig, és nem is feltétlenül gondolom, hogy egy lottónyeremény valóban megváltoztatná az ember életét, mert ahhoz az ember maga kell. Időlegesen tudsz neki adni egyfajta boldogságot, amelyről elhiszi, hogy ez mindig így marad, de ez nem így van. Ezért intenék óva mindenkit attól, hogy egy lottószelvényre tegye fel a sorsát. Viszont ha helyén van az ember esze meg a szíve, akkor nagyon jól tudja használni ezt a szerencsét.
A lottósorsolás maga fiatalkoromban egy elég ciki műfaj volt, szigorú közjegyzőkkel, most annyit lazult a dolog, hogy ugyan szabályok vannak, de amin szabad változtatnunk, azt nagyon magas színvonalon tudjuk csinálni: élő zenekarok, sztárvendégek jönnek kiváló produkciókkal, szinte videoklip szintű kivitelezéssel, vissza lehet nézni a Youtube-on. Jó zenével, jópofa műsorvezetéssel mi is beszállunk ezekbe, próbálunk valami pluszt, a szokásostól eltérőt beletenni, mint anno a Popdarálóban. Nem sok olyan műsor van, ahol ezt így csinálják.

Korábban elmondtad, hogy tudatosan elkezdtél visszavonulni a kereskedelmi televíziózásból. Mit nem szerettél a leginkább a celeb-létben?
A média maga egy nagyon álságos világ, ahol semmi sem úgy igaz, ahogy az látszik. Igaz, ezt idővel meg lehet szokni, de megmarad a küzdelem továbbra is a saját lelki alkatoddal, még ha a képességeid alkalmassá is tesznek arra, hogy ebben a világban dolgozz. Az én legnagyobb tanulságom, hogy ott senki nem amiatt szeret, vagy utál, ami miatt megérdemelnéd, az embert pedig egy idő után ez a hamis rajongás és a gyűlölet is elkezdi nagyon zavarni. Bennem a korral együtt egyre inkább felértékelődött az egyéni teljesítmény, itt viszont semmi sem a teljesítmény, hanem a nézettség mindenek feletti mérőszáma alapján dőlt el. Hiába vagy jó vagy igényes, ha a nézettség mást kíván meg, akkor úgy kell csinálnod a dolgokat. Na most ezen vívódásaim közepette hívtak vissza a Szerencse Szombatba, ahol nem kellett gázos dolgokat képviselni – sőt, szabály tiltja, hogy például lottószelvény vásárlására buzdítsuk az embereket –  így lehet nyugodtan dolgozni. Egyébként a kereskedelmi médiában töltött egyetlen percet sem bántam, érdekes volt, és ha lenne értelmes műsor, mint amilyen mondjuk a Popdaráló volt, vissza is mennék, de muszáj, hogy értelme is legye. Önmagában az, hogy ott vagy a képernyőn, az nem érték.

Zenekar, műsorok, utazgatós hobbik és vállalkozások; hogy tudod ezt összeegyeztetni a családdal?
Ez a mai világ sajnos olyan, hogy ha valaki valamit akar tőle, akkor azt csinálni kell, és nem lehet félgőzzel nyomni. Szerintem nem csak én küzdök ezzel a nehézséggel. A család sajnos néha megsínyli ezt a sokrétű létet, és van úgy, hogy kicsit túlhajtom magam. De most például épp a kisfiammal megyünk kettesben egy iskolai szervezésű síelésre, ilyenkor valamelyest igyekszem kárpótolni. Egyébként meg próbálok minél több időt otthon tölteni.
Most a nyakamba vettem egy új projektet is; kilenc éves korom óta cukorbeteg vagyok, és jellemző problémának látom, hogy ennek a betegségnek a lelki oldalaival nem nagyon szoktak foglalkozni, miközben a cukrosok négyötöde nem tudja feldolgozni ezt az állapotot. Nem is találtam ezzel foglalkozó alapítványt, ezért létrehoztam a sajátomat arra, hogy megmutassam, hogy ez a betegség nem kell, hogy hátráltassa az embert, lehet mellette teljes életet élni (minden infó elérhető a dplusz.com-on), mert a kislányom születése után éreztem, hogy felértékelődött bennem a szándék arra, hogy azt a vitalitást, amit én meg tudok élni a betegségem mellett, mások számára is elérhetővé tegyem. Ősszel robbantjuk a marketingbombát, amikor cukrosként lefutom majd a maratont. Mert szerintem annak, aki megteheti, hogy ne csak magával foglalkozzon, kötelessége megpróbálnia tenni valamit a közösségért is, amelyikben él. Most úgy érzem, hogy a dplusz.com volt életem egyik legjobb döntése.

Mi a legkedvesebb Pázmányos emléked?
Egyik barátunknak volt egy autója, azzal jártunk ki páran Piliscsabára; menet közben pedig zenekedvelő emberekként azt játszottuk, hogy nyomogattuk a rádiót, és aki először felismerte a felcsendülő számot, az beüvöltötte; ezt nagyon szerettem. Aztán volt egy elképesztő megvilágosodásom, amikor a szillogisztikát nem értettem (mégis hogy a bánatban lesz abból, hogy „Vejnemöjnen”, különböző alakváltozásokkal az, hogy „hűtőszekrény”?) végül valamit lehetett nyerni azzal, ha megoldottad az ezzel kapcsolatos feladványt. Leültem, és fél óra alatt megértettem, hogy ez nem is hülyeség, és elkezdtem élvezni a dolgot. Aztán volt, hogy egy tanár az íráskészségemet dicsérte fennhangon – vitte körbe a dolgozatomat, mint a véres kardot, ez valódi sikerélmény volt. Ami nem volt ennyire jó, hogy apám azt mondta nekem, hogy az egyetemen azt fogom tanulni, amit szeretek, ezért kicsit vakartam a fejem magyar szakosként, hogy én Adyért és Kosztolányiért, meg a világirodalomért jöttem ide, nem az észt nyelv tanulmányozásáért. Értem, hogy sok mindent tanultunk így, de szerintem az egyetemen az ember már nyugodtan lehet szakbarbár.

Büszke vagy arra, hogy Pázmányos voltál?
Különleges büszkeséget nem éreztem emiatt, ez nálam nem így működött. Egy iskolára nem is kell büszkének lenni; az ember arra legyen büszke, amit letett az asztalra. Persze ha valaki elvégez egy nagyon nehéz iskolát, arra joggal lehet büszke, végül is ilyen értelemben ez lehet igaz. De én inkább azt mondom, az ember legyen hálás. Azért, amit a Pázmányon tanult, a különböző nézőpontokért, a jó gondolatokért, amelyekkel gazdagodott, az embereknek, a tanároknak, akik segítettek elültetni az agyában a gondolatokat. Köszönje meg az intézménynek, hogy „ez lettem, így gondolkodom”, szerintem ez így van rendben.

Az interjút készítette: Veczán Zoltán