Mások a tudásáért lelkesednek: „A latin tanítás Mestere! De bármit tanítana... értené az ember! Legyen az metafizika, citromsav-ciklus vagy részecskeütközés...” A világirodalom 1 tantárggyal kapcsolatban pedig egyebek között ez a bejegyzés olvasható: „Kedves, érdekesen magyaráz, felkészült, jó a humora, közvetlen a diákokkal. Pont olyan tanár, amilyen szeretnék lenni én is.” Takács Lászlóról, a Klasszika-filológia tanszék vezetőjéről írják ezt diákjai. És bár szó sincs arról, hogy ezekből a bejegyzésekből messzemenő következtetéseket vonnék le, egyvalami kétségtelen: kevés az olyan oktató, akiről csak pozitív dolgokat írnak. Beszélgetőpartnerem tehát szinte biztosan nem megosztó személyiség.

Ön magyar-latin- ógörög szakon végzett az ELTE-n. Miért éppen ezt a garantáltan biztos megélhetést jelentő szakmát, a klasszika-filológiát választotta? Mit szóltak ehhez a szülei?
Középiskolai tanulmányaimat a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban végeztem, ahol első nyelvként latint tanultam. A latint a 10 éve elhunyt Bánhegyi Miksa atya tanította, mégpedig rendkívüli odaadással. A felvételi vizsgára is ő készített fel bennünket. Nyilván nem véletlen, hogy abból az osztályból hárman mentünk latin szakra! Én magyar-latinra jelentkeztem, de az egyetemen hamar kiderült, hogy ha az ember az antikvitással szeretne foglalkozni, de a két klasszikus nyelv közül csak az egyiket ismeri, félkarú óriás. Így felvettem az ógörög szakot is. Ma a klasszika-filológia alapképzés egyszerre vezet be a latin és a görög stúdiumokba, és aztán a mesterképzés idejére a hallgatók többnyire el tudják dönteni, hogy a görög vagy a római történelem, illetve kultúra, irodalom érdekli őket jobban. Művelt szakterületként a kettő elkülönül egymástól, de bármelyiket műveli is valaki, szüksége van a másik átfogó ismeretére is. Én elsősorban a római kultúrával, irodalommal, a latin nyelvvel foglalkozom.
Ami a szüleimet illeti, ők elváltak, anyám nevelt fel. Egri vagyok, onnan kerültem 14 évesen Pannonhalmára, tehát otthonról elég messzire.
Tulajdonképpen 14 éves korom óta magam menedzselem az életemet. Sokat gondolkodtam azon, vajon mennyit köszönhetek Pannonhalmának, ahol védett környezetben voltunk, és nagyon pontos időbeosztással éltünk. Szinte minden percünket hasznos tevékenységgel töltöttük. Azóta sosem sikerült ennyire strukturálnom az időmet.  

Az egyetem beváltotta a hozzá fűzött reményeket?
Igen. Nagyon szerettem az egyetemi éveket is. Eötvös kollégista voltam, ami tulajdonképpen egy 24 órás életforma volt. Sok órám volt a kollégiumban is: irodalom, nyelvtan, latin. Az órák gyakran este 8-kor kezdődtek és egy kocsmában éjfélkor értek véget. Ezeken nagyon izgalmas szellemi légkör volt, amihez hozzájárult, hogy egyszerre több évfolyamról jártak oda diákok. Sok szeretettel és tisztelettel emlékszem Bollók Jánosra, a latin tanszék egykori professzorára, aki a kollégiumban a klasszika-filológia szakvezető volt. Nagy tudású ember volt, aki szívesen töltötte idejét a diákok körében, és remekül lehetett vele beszélgetni. Később az ő ösztönzésére pályáztam az Eötvös Collegium igazgatói posztjára, melyet elnyertem és az intézményt 2001-től 2009-ig vezettem.
Visszatérve a diákévekhez: a kollégiumi diskurzusok persze nem csak a tudományról szóltak, hiszen 88-ban, a rendszerváltást közvetlenül megelőző időszakban kezdtem egyetemre járni. Emlékszem, megérkezvén a kollégiumba, első utam a Bős-Nagymaros vízerőmű megépítése elleni tüntetésre vezetett. A kollégiumban sokat politizáltunk, politikai rendezvényeket szerveztünk, és izgalmas volt ’89-ben együtt megélni a régi társadalmi szerkezetek összeroppanását, a szabadság ízét, örömét. 

Hivatásául mégis a múlt izgalmait választotta. Mi vonzotta ezekben a régi időkben?
Az időutazás. A jövőbe nem utazhatok, de a múltba igen. Munkám lehetőséget ad arra, hogy régi korok embereivel diskurzusba lépjek. Megismerhetem őket, és megtudhatom, van-e mondanivalójuk, üzenetük a mi világunk számára.
Például a római eredetmonda szerint, amikor a trójaiak megérkeznek Itáliába, a harcokkal egy időben különféle szövetségeket is kötnek a helyiekkel. Háború és szövetség – ez a motívum nagyon sokszor visszatér az emberiség későbbi története során. Ha például a honfoglalás történetét vizsgáljuk, kiemelhetjük, hogy őseink elfoglalták ezt a földet, de helyezhetjük a hangsúlyt arra is, hogy a honfoglalás a hét törzs vérszerződésének eredményeként lett eredményes. 
Egyébként a rómaiak sikerességéhez nagymértékben hozzájárult, hogy bár az erejüket is használták, szükség esetén képesek voltak megfelelő szövetségeket kötni. Nem akartak mindig mindent megváltoztatni, többnyire tudták, hol vannak a határaik, mi az, amibe már nem érdemes belemenniük. A későbbi korok pedig ezeken a történeteken „nőttek fel”, tehát ezek megértéséhez is szükséges az ókori alapok ismerete.
Azzal is érdekes szembesülni, hogy amikor egy-egy ókori szerzőnek az életét, munkáját rekonstruáljuk, mindig kiderül: hiába teltek el évezredek, az emberi motivációk, a gyarlóságok ugyanazok.

Kedvenc kutatási területe Nero császár. Miért éppen ő? Több könyvet is írt róla.
Mondhatnám, hogy mert egy napon születtünk. De van szofisztikált válaszom is. Diákkoromban Vergilius értelmezésekkel, Vergilius kommentárokkal kezdtem foglalkozni. Ezek Nero uralkodása idején jelentek meg. Nero császár alakja a mai napig izgalmas, hiszen egy rendkívül tehetséges ember vált kegyetlen zsarnokká. Ugyanakkor a Nero-korszak óriási kulturális fellendülést hozott az ókori Rómában, amelynek csak egyik jele a Vergilius műveihez kapcsolódó értelmezési hagyomány elindulása. Ez a római irodalomnak egy nagyon izgalmas időszaka volt, sok érdekes szerzővel. Maga Nero, mint kulcsszereplő évszázadokon át foglalkoztatta a művészeket, írókat, tudósokat, így az ő alakján keresztül más korszakokhoz is eljuthat az ember. Nekem például megadatott, hogy elkészíthettem Kosztolányi Dezső Nero, a véres költő című regényének kritikai kiadását, így Nerón keresztül egyszer csak a 20. századi irodalomban találtam magam.
A Nero-kori irodalmi élet egyébként annyira izgalmas, hogy erről is írtam egy könyvet. Ezt a munkát most azzal szeretném folytatni, hogy Lucius Annaeus Cornutus görögül és latinul egyaránt író filozófus esztétikai, filozófiai, és irodalmi nézeteit szeretném rekonstruálni. Azért használom ezt a kifejezést, mert mindössze egyetlen műve maradt egészében fent, a többiből csak töredékek. Cornutus egy sztoikus filozófiai iskolát vezetett, ő maga is a Vergilius értelmezők közé tartozott. Alakját még érdekesebbé teszi, hogy Neróval is jó kapcsolatai voltak, bejárt a császári udvarba.

Említette, hogy éveken át igazgatója volt az Eötvös Collegiumnak. Az is egy időutazás volt? Kereste a fiatalságát?
Inkább úgy fogalmaznék, hogy volt egy kis küldetéstudatom. Egy igen sok vitával terhelt időszak után lettem a kollégium igazgatója. A viták a generációk közötti konfliktusokról szóltak, elsősorban a korábbi igazgató és a hallgatók vitáiról. Nekem egyetlen célom volt: bebizonyítani, hogy a diákság és az igazgató nem ellenségek, hanem épp ellenkezőleg. Képesek eredményesen együtt dolgozni. Azt hiszem ez sikerült. Támogattam a diákok önálló és bátor kezdeményezéseit. Segítettem őket, amikor ezt igényelték, néha lebeszéltem őket egy-egy hülyeségről. De nem akartam rájuk telepedni. Jelentős függetlenséget adott az ELTE-n, hogy közben a Pázmányon voltam főállásban. Persze ennek megvoltak a hátrányai is. ’95 óta tanítok a Pázmányon. Először Maróth Miklós alapító dékán meghívására az ókortudományi kutatócsoportban voltam ösztöndíjas, majd egy egyéves bécsi ösztöndíj után kaptam oktatói állást. 

Önálló klasszika-filológia szak két éve nem indult a Pázmányon. Hogyan győzné meg az érdeklődőket, hogy érdemes ide jelentkezniük?
Nem feltétlenül az érdeklődés hiányából, hanem szervezési problémákból is adódik, hogy nem tudtuk a szakot elindítani. A klasszika-filológia még akkor is jó alapokat ad, ha valaki nem az ókorral szeretne foglalkozni. A filozófia például a görög nélkül nem művelhető, de ha valaki képzőművészettel szeretne foglalkozni, akkor is nélkülözhetetlen az ókor művészetének ismerete. Az itt szerzett tudást és készségeket tehát sokféle területen lehet hasznosítani.

Azért gondolom bankár csak nem lesz az itt végzett fiatalokból…
Téved. Bankárok és komoly üzletemberek is vannak köztük. A klasszika-filológiai tanulmányok ugyanis egyfajta rendszerezett gondolkodásra, és fegyelemre kényszerítenek. A latin és a görög rendkívül strukturált grammatikájú nyelvek. A hallgatóknak sok írott szöveget kell olvasniuk és megtanulniuk, így képesek lesznek bármilyen szöveget jól megérteni. Ez sok szakmában igen értékes készség.

A természettudományokban mindennapos, hogy nemzetközi kapcsolatokról beszélnek a kutatók. Az Ön szakmájában ez hogy van? Milyen nemzetközi kapcsolatai vannak?
A klasszika-filológia egyszerre nemzeti és nemzetközi tudomány, így természetes, hogy minden klasszika-filológus kollégának van nemzetközi kapcsolatrendszere. Elmondhatom, hogy a klasszika-filológián keresztül nagyon sok szakmai és emberi kapcsolatot sikerült kialakítanom. Számos kedves barátom és jó ismerősöm van szerte Európában és Észak-Amerikában, de kapcsolatban állok olyanokkal is, akikkel sohasem találkoztam. Egyik legkedvesebb emlékem egy brazil kollégától származik, aki Dublinban dolgozik: mikor elküldtem neki az egyik tanítványommal közösen készített könyvünket, hálából küldött egy képeslapot, amelyen arról írt, hogy a magyar irodalmat a Brazíliába emigrált Rónai Pál Kosztolányi-fordításai révén ismerte és szerette meg, s megajándékozott egy ír-kelta motívumokkal díszített medállal, amelyet azóta amulettként őrzök. Rendszeresen szervezek nemzetközi konferenciákat amerikai és olasz kollégákkal, amelyek nemcsak szakmai eszmecserére, hanem értékes emberi kapcsolatok kialakítására is alkalmasak. Szóval nemcsak időben, térben is szívesen utazom. De ez nem csupán nemzetközi viszonylatban van így. Itthon is több szakmai-szellemi műhellyel állok kapcsolatban: több más egyetemen, tudományos intézményben dolgozó kollégámmal, barátommal működünk együtt különböző projektekben. Új és izgalmas feladat például II. Rákóczi Ferenc fejedelem Confessio Peccatoris című műve latin szövegének kritikai szövegkiadása, amelyen Dénesi Tamással, a Pannonhalmi Főapátsági Levéltár igazgatójával, régi Eötvös-kollégista társammal és Kiss Dániellel – aki most az ELTE-n posztgraduális ösztöndíjas kutató és a Catullus-szöveghagyomány szakavatott ismerője – dolgozunk együtt.