László komoly szakmai múlttal, két önálló kötettel és számos kisebb publikációval és recenzióval rendelkező költő. A versei egy viszonylag díszítetlen, "őszinte" nyelven szólalnak meg, eleven/élő metaforákkal, erős érzelmekkel, párbeszédben a hagyománnyal.
Fotó: Szöllősi Mátyás
Ha a Pázmányra gondolsz, mi jut először eszedbe róla?
A Pázmányról egyfajta folytonosság jut eszembe, valahol azt remélem, az egyetem jelképe és bástyája is lehet egyben a nehezen körülírható, de főleg, mondjuk, értékeiben, mentalitásában megnyilvánuló európaiságnak. Ezt az európaiságot olyasminek képzelem el, mint a mesékben a jó királyt, befogadónak és elfogadónak, hitében erősnek, hogy ne féljen folyton a megszűnéstől, másoktól, ne veszítse a szeme elől, hogy minden életben megvan a lehetőség valami fontos véghezvitelére, ennek folytán értékes és becsülendő. De maga is tisztában van értékeivel és céljával, és nem nihilizmusban vagy puszta időtöltésben műveli a tudományt, mondjuk úgy, nem rombolással teszi egyenlővé a sokszínűséget, sem a fejlődést, és nem enged semelyik irányból propagandaszerű, üres szózatoknak. Idealistának hangozhat, akár közhelyesnek, de mégsem látom értelmét kevesebb felelősséget tulajdonítani az egyetemnek, sem az egyetem emberének, magamnak.
Miért esett a választásod a Pázmányra?
Nyáron kértem meg Vörös Anna kezét, aki szintén alkotó, több mint két éve a párom, és szintén pázmányos. Sokat beszélgettünk a jövőnkről és egyéni útjainkról is. Korábban az ELTE BTK-ra jártam, ott végeztem magyar MA-sként, valamint közigazgatást is végeztem a Corvinuson. Utána néhány évig dolgoztam, és fokozatosan próbáltam a pályámat irodalmi körök felé irányítani. Mára szerencsére kritikusként is alkotok, valamint szerkeszthetek és tördelhetek, így több szállal kapcsolódom az irodalomhoz. Egy ideje azt éreztem, hogy civil munkámat feladva szerencsésebb volna az időmet még inkább a fenti dolgokra fordítani. Elérkezettnek láttam az időt arra, hogy komoly szándékomat további tanulásban is kifejezzem. Szeretnék szerkesztőként, az írást oktató, vagy azt sokat művelő emberként élni. Visszatérve Annára, idei nyaralásunkon az Őrségben beszélgettünk ezen szándékaimról, és hirtelen jött ötlettől vezérelve megnéztem a pótfelvételi lehetőségeket, nagyon megörültem, amikor találkoztam a meghirdetett esztétika MA-val, hiszen korábban rájöttem, ennek a szaknak örülnék a legjobban. A párom pedig el tudta mondani, mire számíthatok itt, milyen, és motivált, hogy vágjak bele.
Mióta vannak irodalmi ambícióid, mikor kezdtél el versírással foglalkozni?
Nagyjából tizennégy éves korom óta írok. Akkoriban szerelmi indíttatásból, udvarlásból, ünnepi alkalmakra írtam verseket, valamint az internet hajnalán különböző fantasy és sci-fi oldalakon publikáltam novelláimat, folyamatosan próbálkoztam azzal, hogy regényt, verses regényt, vagy valami effélét hozzak létre, de ezek a korai lelkes alkotások, nem igen értek meg tíz oldalnál többet. Amikor magyar szakos voltam nagyjából két évre felhagytam szinte teljesen az írással, utána viszont az Apokrif folyóiratnál ismertem meg olyan közösséget és olyan főszerkesztőt Nyerges Gábor Ádám személyében, ami és aki motivált arra, hogy akkoriban frissen született verseimet elküldjem. Így jelentek meg a Semmi zsoltár és a Munkások Jézusa 2012 végén online, majd később nyomtatásban is. A Semmi zsoltár később az első kötetem címadójának is bizonyult, ez a kötet 2015-ben jelent meg az Apokrif és a Fiatal Írók Szövetsége könyvpályázatának keretében. 2018-ban követte a második verseskötetem Az árvíz helye a FISZ Hortus Conclusus sorozatában.
Mit jelent számodra az írás?
Nagyon hangzatos kérdés, nehéz is rá értelmesen válaszolni. Az írás egyfajta kommunikációs forma, de a költő, mármint ha jól van dolga, minden ellenkező híreszteléssel ellentétben, nemcsak szövegeket gyárt, hanem mondjuk médium. Hogy honnan jön a költészet, az a misztériumok közé tartozik, azért sokszor tetten érhető a hétköznapi élmények között az alap, amiből a vers lesz, de transzformációja mégsem olyan evidens. Szóval kommunikációs forma, de hogy pontosan ki a feladója, az nehezebb ügy, ami viszont biztos, hogy embereknek szól, mégpedig annak érdekében, hogy olyasféle élményük legyen, hogy amit korábban nem tudtak jól megfogalmazni, az most ott legyen előttük egyben, ráébredhessenek erre a furcsa jelenségre, hogy most mégis ott van a papíron, amit mondani lehetne, és hát, aztán ott legyen, talán mondhatjuk kis nyállal, de mégis komolyan, a szívükben is. Az írás tehát érvényes beszéd, és mondjuk az alkotó szempontjából „másállapot”, transzcendens élmény.
Mi motivál a hétköznapokban?
A hétköznapokban sokszor motivál a párom jelenléte, a beszélgetéseink. Motivál, ha egy folyóiratban megjelenhet valamim, motivál, ha kapok munkát (most már vállalkozóként művelem a dolgaimat), motiválnak a jó zenék, sorozatok és filmek, vagy elmenni egy kiállításra. Szeretem, ha gondolatindító, de nem evidenciákat pufogtató művészeti élményekben lehet részem, mentesen a hétköznapok politikai és egyéb befolyásoló, megfélemlítő, vagy dühöt keltő üzeneteinek sekélyességétől.
Mik a terveid a jövőre nézve?
Szeretnék tanulni és fejlődni, továbbra is munkákat kapni, a későbbiekben azt is el tudom képzelni, hogy doktorira adjam a fejem, vagy az egyetemnek dolgozzam. Jelenleg a még távolinak látszó, lehetséges harmadik verseskötetem darabjait írom, ez egy költői lelkületű hadvezér hadi naplójának ígérkezik, aki egy hadszíntér dilemmáiról elmélkedik a sátor magányában, mikor éppen nem hadműveleteket vezet. Valamint egy kisregényen is dolgozom, amiben egy fiatal nő színészi pályára készül, ez minden álma, és hogy elérje, nem rest bevetni mindent, ami rendelkezésére áll, hiszen ez a legfontosabb, nem? A saját boldogságunk és boldogulásunk, hogy megvalósítsuk álmainkat. Mennyire ismerjük ezt a szózatot.
